2018. január 2., kedd

Széljegyzetek a tejesdobozokhoz

   A tejesdobozok oldalán vannak az eltűnt gyerekek fényképei. Ez az Amerikából jött divat már legalább húsz éve bevette magát hazánkba. Ha látod, felismered az eltűnt gyereket, hívd ezt és ezt a számot. Szociális háló. Figyelünk egymásra. Jó dolog. Jó dolog? Nem tudom. 
   Évente rengeteg gyerek tűnik el az otthonából. Persze mindenki azonnal az embercsempészekre és a szervkereskedőkre gondol. A rendőrségi statisztikák szerint pedig a legtöbb eltűnés hátterében családi problémák állnak. Vagyis burkoltan, de azért elismerik: egy csomó gyerek nem eltűnik, hanem elszökik. Aztán ezeket a megtévedt, elbandukolt kis jószágokat hazaterelik a szerető családjuk karjaiba. Tényleg, mire jó ez az egész színjáték? Miért nem meri kimondani senki, hogy ha egy gyerek elmegy, annak igen komoly oka van? Miért nem védi senki sem a gyerekeket? Mert a legfontosabb parancs, hogy tiszteld a szüleidet. És a gyerekeket miért nem kell tisztelni? Elmesélek egy történetet, ami sok-sok éve esett, de akkor nem tudtam megkérdezni azokat a fontos dolgokat, amelyekre csak felnőtt fejjel figyeltem fel. Mert akkor meg sem fordult a fejemben, hogy ez igaz lehet...
    Volt egyszer egy osztálytársam, a Misu. Misu amolyan teljesen átlagos gyerek volt: focizott, bandázott, közepes tanuló minden extra balhé nélkül. Anyja, apja, testvére volt. Igazán semmit sem tudok róla elmondani, annyira átlagos volt. Egyet azért mégis: fenemód dadogott. Ezért meg is kapta a magáét a gyerekközösségtől: mindig lehetett piszkálni. Azt hiszem ez nem zavarta különösebben - vagy nagyon jól kezelte a dolgot. Tizennégy évesen, a karácsonyi és szilveszteri zabálásokból visszatérve a suliba, Misu nem jött. Egész héten. Aztán egy civilnek öltözött rendőr beült az osztályfőnöki órára (hogy ne ijesszen meg minket az egyenruhájával), és elmondta, hogy Misu társaságát előreláthatóan bizonytalan ideig nélkülöznünk kell. Misu eltűnt. Úgy néz ki elrabolták. Rémült moraj és pánik - ki rabolta el Misut? Egy totálisan zárt külvárosi, lakótelepi kisközösségről volt szó, mint az emberevő pápuák úgy ismertük egymást, kívül belül.
   Misu mamája minden alkalmat megragadott, hogy könnyeivel zaklassa fel a bejglitől bepunnyadt kisközösségünket. Nyilatkozott, hivatkozott, könyörgött és zokogott: adják vissza Misut. Merthogy nyilvánvaló volt, hogy elrabolták.
   Na itt kell egy levegővételre megállni. A srác karácsony és szilveszter között tűnt el. Egyikünket sem hívta fel a Misu-mama, hogy nincs-e nálunk a nevezett gyermek. Mivel együtt nőttünk fel, mi mindannyian ebben a meghitt és boldog kisközösségben, annyira kézenfekvő volt, hogy Misu valakinél, esetleg egy leányzónál ott talált ragadni. És mégsem. Nálunk nem keresték.
   Aztán. Egy olyan helyen, ahol sok izgalom nem történt, egy gyerekrablás azért mégiscsak felkavaró. A rendőr, akitől végül is megtudtuk, hogy Misu eltűnt, nem hívta fel a figyelmünket, hogy ne grasszáljunk egyedül, meg ne mászkáljunk az utcákon, mert egy gyerekrabló garázdálokdik a kertjeink alatt. Semmi. Minden folyt a maga medrében - csak már Misu nélkül.
   Láttuk a tejesdobozokon. Misut kereste az FBI is (ez csak amolyan hatásosság-fokozó túlzás). Mi is sokat gondolkoztunk rajta, hogy mi lehet. Misu jó erőben volt és nem volt egy félős gyerek, nem hittük, hogy őt könnyen el lehetne rabolni. Nem adná magát vér nélkül. És erőszakos nyomok nem voltak. Sőt, semmilyen nyom sem volt. 
   A család persze miden fórumot megragadott, hogy Misut keresse. Az anyja egy balatonnyi könnyet hullajtott aggodalmában. Teltek a hetek, és igazán nem történt semmi. Csak kihullottak a csontvázak a szekrényből. Először csak mint egy gonosz pletyka, kiszivárgott, hogy a kis család mégsem volt annyira boldog, mint ahogyan a síró-kampányból megismertük. Aztán kiderült egy-két dolog. Végül megértettük, hogy miért dadog Misu. Ez is annak a klasszikus esete volt, hogy 'apu azért iszik olyan sokat, mert a gyerek sokat sír'. Mint egy brazil szappanoperában, naponta bukkantak elő a meglepő fordulatok. 
   Utólag persze nem értem, miért kellett ekkora nyilvánosságot csinálni a dolognak... hiszen a történet szereplői tudták, hogy mi ez az egész. 
   Eltelt fél év, és Misu megkerült. Németországba szökött és valami építőipari munkát vállalt (amit tudott érettségi nélkül). Mert nem akart otthon maradni. Misu nem volt hülye gyerek, aki besértődik a szüleire és egy megjátszott szökéssel felizgatja az otthoni kedélyeket. Mint utóbb kiderült, Misu keményen tanulta a németet és kuporgatta a zsebpénzét, hogy el tudjon menni. Persze megtalálták. És hazavitték a szerető család karjaiba. Ahonnan ő maga elmenekült. De ez vár az emberre, ha kiskorú.
   Misu végül elkerült a sulinkól és a környezetünkből, mert még az is felröppent, hogy rossz társaságba keveredett. Szóval tőle nem sokat tudtunk meg - akkor. A történet további részeit már csak felnőtt korunkban tudtuk meg: Misu a tizennyolcadik szülinapja után végleg meglépett - ekkor már nem minősült 'elveszett' gyereknek. Ausztriába ment, mert nagyon jó lett németből. Most is ott van, éli az életét. Soha többet nem jön Magyarországra és a külvárosi kis kommunkánkba meg pláne nem. Azt hiszem méltósággal viseli azt, amit az élet rámért. És soha, soha, soha senkiben nem merült fel, hogy mi lehetett az, ami miatt az amúgy 'tisztes polgári családját' el akarta hagyni. 
   Nem mondom, hogy minden eltűnt gyerekre igaz a történet, de VAN akire igen. És legfőképp bele kellene gondolni, hogy MIÉRT mennek el. Nyilván fiatalon sokan hoznak rossz döntéseket, de itt a kérdés az, hogy miért jutnak oda, hogy elmennek. Erről sosem beszél senki. Arról viszont annál inkább lehet hallani, hogy a szegény szülő mennyit szenved, és mennyi áldozatot hozott ezért a szar könyökért. És legfőképp azért nem beszélünk erről a dologról, mert olyan a társadalmunk, hogy ha jó gyerek vagy kussolsz, ha meg rossz gyerek vagy, sírsz és lázadsz, mehetsz a pszichiáterhez, aki garantáltan azon lesz, hogy vissza tudj illeszkedni a képmutató társadalomba. A pszichiáter az a törvényesen legitimizált vadállat, aki akár a kémiai szereket bevetve megtörhet és eltorzíthat, hogy olyan legyél, amilyennek látni akarnak. Természetesen csakis a TE érdekedben.
   Természetesen a neveket és a részleteket megváltoztattam. Misu, ha olvasod ezt, tudd, hogy bátornak tartalak. Nagyon bátornak. És ha kedves olvasó, netán kiskorú vagy, azt üzenem, hogy kitartás, eljön a szabadság pillanata.

Nincsenek megjegyzések: