2017. augusztus 15., kedd

Köldöknézegetés

   Fiatalon annyit álmodoztam róla, hogy milyen nagyszerű életem lesz, ha felnövök. Akkor úgy képzeltem, hogy a jelen rabláncait lerázom magamról, és csakis az önmegvalósításra kell koncentrálnom, csakis arra, amivel végül is foglalkozni szeretnék egész életemben. Persze ezek csupa szép és jó dolgok voltak. Gyakran órákat töltöttem azzal, hogy nem ott voltam, ahol épp lennem kellett volna. Hanem valahol máshol. A fejemben. Az álmaimban.
   Aztán sok-sok év végigrohant rajtam. Pedig megígértem, hogy nem növök fel. Persze, nem úgy, mint Pán Péter, hogy örökre szeretnék gyerek maradni, infantilis és felelőtlen. Csak szerettem volna az maradni, aki voltam. Vagy legalábbis akiről azt gondoltam, hogy vagyok. Akinek magamat véltem. Az évek rohantak, és egyszer észre kellett vennem, hogy már meg kellett volna érkeznem Álomországba. Ez csak úgy megtörtént: egy reggel felébredtem, és belémhasított a felismerés, hogy már ott kellene lennem, ahová az álmaimban jegyet váltottam. Nyilván, nem ott voltam.
   De hol is voltam én? Egyáltalán, én én voltam-e még, azonos azzal a valakivel, aki útnak indult? Nem, a legkevésbé sem. Ez a mindfullness-dolog, a tudatos jelenlét nekem sosem volt az erősségem. Én valahogy mindig máshol vagyok. A fejemben, az álmaimban. Hol a múltban, hol a jövőben. A nagy álmodozás közben megöregedtem. Na jó, nem olyan vészesen, de azért eltelt jónéhány év. Szóval megkérdeztem magamtól, hogy az vagyok-e még, aki valaha voltam. Meg kellett állapítanom, hogy ugyan emlékszem arra a valakire, aki tekintetét a felhőkre szegezte, de nem ismerem azt a valakit. Sokat tudok róla, de nem értem a mozgatórugóit, nem értem a miérteket. Idegen lett. Idegen lettem önmagamnak. A régi énem. Hát ennyire megváltoztam? Észre sem vettem. Mindig biztos voltam benne, hogy az vagyok, aki vagyok. Ez egy biztos pont volt. Egy pillanatra elfordítom a fejem, és már magam sem vagyok. 
   Hová lettek az álmok? Nem tudom. Amióta nem vagyok azonos önmagammal - és nem tudom, hogy ez mikor történt - az álmaim sem azonosak a régi álmokkal. Valahogy menet közben észrevétlenül lecserélődtek. Talán nagyon apró darabkákban, mivel nem vettem észre. Csak megtörtént. 
   Ha megkérdezném az egykori önmagamat, hogy mit szól, mi lett belőlem, biztosan meglepődnék. Hitetlenkednék, csodálkoznék, azt mondanám, ez nem is én vagyok, ez nem lehetek én. Két énem annyira mássá vált, hogy nem hiszem, hogy barátnők lehetnének. És ha megkérdem a mostani önmagam, hogy szeretné-e az egykori énem álmait élni, biztosan azt mondanám, hogy ez lehetetlen. Az élet, amit választottam magamnak - semmiért sem cserélném el. Az összes rosszal együtt. Az enyém. Mégis, hol változott meg ennyire minden? Miközben a szaladó felhőket néztem, valami titkos dolog történt.
   Hát hogyan lehetek mégis önmagam, ha ennyire megváltoztam?


Nincsenek megjegyzések: