2017. március 24., péntek

Baszkinisztáni képeslapok#7

   Amerikába szakadt hazánkfia szinte kötelezőnek érzi, hogy szerencsésnek vélt sorsát mindenki előtt fitogtassa. Már a boltba való belépéskor deklarálnia kell, hogy ő az óceán túlsó partján él, ittléte pusztán átmeneti és kegyesség irányunkba, hogy itt van, egy levegőt szívhatunk vele. Nem mintha nem lenne nyilvánvaló a veszkócsizmából meg a tehenésznadrágból, esetleg a kérődző fogsormozgásból vagy a foncsorozott napszemcsiből nem ismernénk fel a hamisíthatatlan amcsi stílust – el is mondja. Büszkék, mintha bármit is számítana, hogy ki hol lakik. Táplánszentkereszt és Szentmártonkáta lakói sem szokták elmondani, hogy ők hol laknak, de a külföldre szakadt honfitársaink ezt elengedhetetlennek érzik. És nem elég a telephely profán bemondása, lehetőleg a választott haza elképzelt értékrendjét is kommunikálni kell. Azt hiszem ez köszönőviszonyban sincs a csillogó  Nyugat-Európa viselkedésével, vagy ha igen, akkor nagyon nagy a baj. Miért? Mert olyan viselkedési mintát közvetítenek felénk, itthon ragadt csökevények felé, ami minden, csak nem európai.
   Jön a nyugdíjas amerikás magyar, öltözéke szakasztott Dallas-divat. Sosem hittem volna, hogy ember a farsangi időszakon kívül ilyet magára vesz, de tényleg. Szóval jön, öles és követelőző lépteivel befalja a járólapot, felszántja a világot. Fű, hajolj el a nagy ember lépteitől! Rámvillantja az amerikás mosolyát: még a leghátsó fogait is látom. Azt akarja, hogy lássam a jólétét: látom és értem, hogy ilyen fogsort venni én sosem leszek képes.
   Az amerikás magyar közöl, nem kér. Nyilván a vásárló soha nem kér, de vannak ezek a régről maradt udvariassági formulás, amit ha eljátszunk, kinyilvánítjuk vele a jártasságunkat a szociális kapcsolatok hálójában. Amolyan szocio-kulturális kellékek.
   Az amerikás magyar minden hazánkfia közül a legbüszkébb, lévén magyarnak született, eleve a legnemesebb nemzeti adottságokkal, és az amúgy is életre teremtett lény meghódította az indiánok földjét, a Kárpát-medence minden góbéságával két vállra fektette a ravasz kapitalistákat. Egy magyar, aki meghódítja és leigázza Amerikát, kenterbe veri Napóleont. Nagy Sándor az smafu.
   Tényeket közöl, követel. Ha nem kapja meg, akit akar, elképed, hogy ki lehet ilyen vakmerő, hogy szembeszálljon az akaratával. A ’nincs’ idegen szó a szótárában, okulásomra kifejti, hogyan is kell ezt a malőrt, hogy nem tudom kiszolgálni a keresett termékkel, az indiánok földjén elhárítani. Mintha rajtam, a mókusok elé vetett súlytalan áldozaton múlna bármi. Nyilán nem tudja, hogy a számat elhagyó mondatok sem az enyémek, semhogy önálló cselekedeteim vagy döntésem lenne. Ha van, amiért jött, jutalmul végighallgathatom élete izgalmas történetét. Didaktikusan megspékelve az óceán túloldaláról származó magvas tapasztalataival: hogyan is kellene jobbá, hatékonyabbá tenni a kereskedelmi egységünket, a városunkat, az országunkat. Persze lelkesen mosolygok, hisz az érdektelenség elképzelhetetlen. És különben is, hálás vagyok, hogy megosztja velem a tapasztalatait, mert a többi vásárló addig sem szívja a vérem.
   Azután fizet. Az indiánok földjén megszokta, hogy csomóba gyűrt mócsingként veti oda a fizetőeszközt, és még nem akklimatizálódott az európai civilizált szokásokhoz, hogy nem szórjuk szét a fizetőeszközt, hogy leguruljon a pultról (ezzel nyilván nem sértegetni akar, hanem ez a bevett gyakorlat az új hazában). Bár nyilván ez a gesztus is a hazug pénzhez való emberi hozzáállást hivatott demonstrálni, értem is én, hogy neki a pénz smafu, ez nem számít, de ha mindenki bedobálja a pénzt a kasszába, mint a pávián ketrecébe, igencsak meglassítja a fizetés folyamatát, ha mindenki után össze kell szedegetni a pénzt, hogy vissza tudjak adni.
   Széthajtogatom az átizzadt, gyűrött csokipapírra emlékeztető galacsinokat, amikor is szembesülök vele, hogy nem a megfelelő valuta-mócsingot vágta hozzám. Kedvesen, mosolyogva, üdén és lelkesen felhívom szíves figyelmét a bakira, hogy kis hazánkban nem lehet dollárral fizetni, legalábbis jelen kereskedelmi egységben semmiképp.
   Értetlenkedik. Előrabol a zsebéből egy másik csimbókot és vérben forgó szemekkel az orrom alá tolja:
– De ez dollár!
Látom én, és pont ez a baj, hogy dollár, és nem a mi kis sokat szenvedett forintunk. Annyira nyilvánvalónak érzem, hogy nem kívánok vitát nyitni a dollár és a forint beazonosításáról. Sőt, valójában egy véleményen vagyunk: a hónaljszagú galacsin dollár. És nem forint.
– De ezt a világon mindenhol elfogadják!
Fakad ki ostobaságomon, hogy nem sikoltottam fel a gyönyörűségtől, hogy egy papír dollárt tarthatok a kezeimben. Tovább dörgöli az orrom alá, hátha, mint a vadászkutya szagot fogok és az imperialista kapzsiság átjárja a vénáimat. Sajnos csak a testszagot érzem. Nem érzem a pénz szagán át a jólét szagát. Nem megy, na. Pláne úgy nem megy, hogy több kamera figyel, mint Lajka kutyát a kilövéskor. Nem tehetem. A morális értékítéletemet a Nagy Testvér figyelemmel támogatja.
– Akkor minden bizonnyal lecsúsztunk a térképről, és az ismert világ határain kívül élünk.
Próbálom egy ostoba humorral elütni az egészet, de már amikor kinyitottam a számat, megbántam, hogy élve születtem.
– Nem tehetem.
Mondom, és mentem, ami menthető.
Habzó szájjal ordibál és hetedíziglen elátkozza a vérvonalamat. Nincs más érvem. Le kell zárni ezt a fejezetet. Rossz karma. És különben is, én is büszke magyar vagyok, nem kevés góbésággal, engem se lehet csak úgy lekutyapicsázni:
– Ez itt nem Mexikó, nem ájulunk el a dollárjától!
Ha egy hal hápogni tudna, biztosan így tenné. Az arca örökre beleégett a retinámba.   


Nincsenek megjegyzések: