2017. március 17., péntek

Baszkinisztáni képeslapok#6

  A pénztáros az a legbénább és legszerencsétlenebb eladó, aki nem volt képes ellenállni, hogy ne őt vessék a mókusok elé. Mert a kassza a pokol minden bugyránál fertelmesebb hely. Persze vannak helyek, ahol a kasszázás fertőjét nem lehet elkerülni, mert az opponálókat rövid úton likvidálják a kollektívából, de ennek is megvannak az előnyei: statisztikailag kevesebb időt kell a pénztárpultban tölteni és kevesebb mocskot kell benyelni.
   Minden pénztárban töltött pillanatban mély tisztelettel adózom a közértes kollégáknak, mert ők aztán tényleg széles torokkal várják a vásárlókat szemben velünk, akik a kulturálisnak csúfolt életben tengetjük a javarészt alkoholba fojtott napjainkat.
   Szóval a pénztár. A konfliktusok kezdete és vége, minden bajok forrása. És ami a legborzasztóbb, a legtöbben úgy tekintenek a pénztárra, mint gyóntatófülkére, rosszabb esetben mint dühöngőre. Az elmúlt tizenkét évemben olyan jelenetek megfigyelője és legnagyobb bánatomra aktív résztvevője voltam, amiért egy szappanopera írója homlokon csókolna. Mert a valóság mindig felülmúlja a képzeletet. Ilyen dolgokat nem lehet kitalálni, az ilyesmi csak úgy megtörténik! Aztán ha halljuk, olvassuk, nem hisszük el.
    Kedveseim, az ember valódi énje nem örömében vagy bánatában mutatkozik meg, hanem vásárlás közben! Bizony-bizony nem kell tanult lélekbúvárnak lenni ahhoz, hogy felismerjük az emberi lét gyarlóságait, a démoni oldalt, az emberi szörnyeteget – csak figyelni kell. Sőt, a legtöbb esetben nem lehet nem figyelni. Az események valósággal magukba szippantanak. Mert a legbetegebbeknek nem elég, ha van közönségük, be is kell vonják az ártatlanokat a saját poklukba!
   Eleinte döbbenten figyeltem. Aztán segíteni próbáltam, megoldani az arcomba csapott problémát (amihez übrigens semmi közöm). Most már csak fedezékbe vonulok és kivárom, amíg elül a vihar. Tapasztalataim szerint ez a legkevésbé káros megoldás. De miről is beszélek? Mi ez a förtelem? Mi ez a gyötrelem? Az emberi lélek. Egyesek elengedhetetlennek tartják, hogy másokat is magukkal rántsanak a mocsárba.
   Bezárva ülök egy pénztár-szigetbe, egy kalitkában, mint egy díszmadár. Nem verdesek, már beletörődtem a rabságba, és fejemmel sem bólogatok a Piramis együttes ’Szabadnak születtem’ című ópuszának taktusaira, mert én rabnak születtem, és hiába hallom ugyanazt a dalt éveken keresztül naponta négyszer-ötször, már nem csorog a nyálam epilepsziás görcsben, mert megtanultam elviselni az elviselhetetlent. Csak ülök és figyelek, mint egy béka a boncasztalon, mert ez a feladatom, hogy figyeljek. Ha nincs bent senki, nem tudom, hogy mire kell figyelnem, talán tömeghipnózissal be kellene csalogatnom a környéken lézengőket.
   Mindig megérzem, ha baj lesz, egy ostoba kérdés közelít felém. Na jó, ezt nem nagy művészet, hiszen tízből kilenc kretén lesz, szóval inkább felkészülök a mentális cunamira, ami hamarosan kisöpri a maradék agysejtemet, ami összetöpped és ki fog hullani az orromon. Nem lehet lazítani. Nem volt könnyű elsajátítani a gyakorlatot, hogy ilyenkor ne akadjanak fenn a szemeim, ne csattogtassam a fogsorom és ne nyerítsek fel hangosan, hanem rezzenéstelen és komoly arccal válaszoljak, mintha nem egy totálisan debil kérdést tettek volna fel. A kuffancsot komolyan kell venni, magaménak kell érezni a problémáját és minden erőmmel tökéletes, kielégítő és udvarias választ kell adnom. Talán ez a legnehezebb része a kereskedelmi munkának. Amikor odajön. Látod, hogy végignéz a céges logókkal felszerszámozott munkaruhádon, felolvassa a nevedet a cég jelzéseivel gazdagított névtábládról és akkor is van pofája feltenni a kérdést. Megteszi, mert megteheti, mert tudja, hogy neki mindent szabad, és elég egyetlen szemöldökrándulás, és máris karóba húznak és kitépik a forró, dobogó szívedet a mellkasodból. Nem lehet hibázni. Állni kell a sarat. Sokan szerintem sportból csinálják.
- Maga itt dolgozik?!?
Már van egy „mosolyom”. Néha szempillát is verdesek hozzá, de a mosolyt minden reggel felveszem. A szempilla improvizálás. A mosoly kötelező. Aki nem mosolyog és nem orgazmusközeli extázisban tölti a tizenkét órás munkaidejét, az rövid úton megnézheti magát. A mosoly lankadásánál is számítani lehet a figyelmeztetésre: a Nagy Testvér figyel! Nem azért vagy itt, hogy savanyú ubi legyél, ez egy jó hely, itt nonstop tutiforró a hangulat, szóval mosolyogj te nyomorult, mert a fizetésed bánja! Szóval reggel mosoly fel, felcsatolom, mint a melltartót – ez is csak egy tartozék.
- Igen! Itt dolgozom!! – Üdén és lelkesen felelek, mert a kuffancsnak joga van hülyének lenni.
   Néha este hazafele egy kirakatban észreveszem, hogy a rajtam maradt az ostoba mosolyom – azonnal ott is hagyom. Maradjon csak meg a kirakatnak, neki nagyobb szüksége van rá. Ragadjon oda örökre a maszkom, legalább kapok levegőt nélküle. Egy hosszú nap után ez is úgy tapad az emberre, mint a sár a csizmára. Nehéz levenni.


6 megjegyzés:

Kavics írta...

Az erő veled van, a nyomorból nyerést kreálni a legnagyobb művészet!
Azon gondolkodom van e különbség nyugati és keleti kuffer között... csokorba kéne gyűjteni és összevetni.

Mindig érdeklődve várom mit tudsz még kihozni e témában, mire képesek a zemberek...

Palatinus Lili írta...

Köszönöm! Azért ezek a kirívó esetek, vannak 'normális' vásárlók is... Egyébként a nyugati kuffancsok keleten is egy érdekes téma. Amikor az agyon irigyelt nyugati jólét telerókázza az üzleteket, utcákat, és az olcsó prostikon kívül más nem nagyon érdekli - na jó, még a lerészegedés. Sajnos ez is benne van a bulivárosban. Írhatnál róla, hogy milyenek a nyugatiak szerinted!

Kavics írta...

Természetesen, a kivételek erősítik mindig a szabályt.
Írhatnék róluk, csak úgy érzem eltörpülne az a Te tollforgatásod mellett. Ilyen ízes karikatúrával én sajnos nem bírok.

Palatinus Lili írta...

Ilyen könnyen nem hagylak elmenekülni a kíhívás elől.:-)

Kavics írta...

:-D
Dehogy, nem menekülés, józan ész.
Azért legalább megpróbálom a "nevezetes" eseteket virtuális papírra vetni, aztán majd meglátjuk, hogy tudom kiszínezni... :-)

Palatinus Lili írta...

Kíváncsian várom.:-)