2017. március 10., péntek

Baszkinisztáni képeslapok#5

   Nem könnyű a boltmániások élete. Folyamatosan figyelni kell, hogy milyen akciók vannak – ezek igen nagy intenzitással változnak –, hol lehet akciósan venni valamit, hol lehet venni olyat, amire nincs is szüksége, és egyáltalán, a boltokat szemmel kell tartani. Ehhez lehetőleg folyamatosan a pénzköltési egységekben kell lebzselni. Igen ám, de ember legyen a talpán, aki a sok viszontagsággal meg tud küzdeni! Mert a boltba be is kell ám jutni! Erre pedig csak egy mindenre elszánt, kényszeres vásárló képes.
   Már a kirakat is egy izgalmas dolog. Eredeti rendeltetésében arra készült, hogy vágyat ébresszen a kedves vásárlóban olyan dolgok iránt, amire a legkevésbé sincs szüksége. Mert ugyebár, amire szüksége van, annak utánajár maga. Amire meg nincs szüksége, azt a szájacskájába kell adni. És máris felfedezi, hogy szüksége volt erre! Sőt! Enélkül élni se tudott! Félember volt a legújabb fejlesztésű vacak nélkül! Na, erre van a kirakat. Hogy lássa, mire is vágyik, és lássa azt is, hogyan kell ezt a valamit viselnie/használnia/hordania. Mert nem elég csak akarni egy tárgyat, manapság ennyivel nem lehet eladni semmit, életérzést kell árulni, megvásárolható boldogságot, könnyedséget. És a tárgy, amire vágysz, valójában nem is tárgy, hanem te egy életstílust választasz, te a szabadságot választod – ja, ehhez pont az a valami kell. Ezért megveszed. De. A kirakatoknak az esetek döntő többségében van egy másik oldala is, a bolt felől. Ahogyan a bámészkodó belát, az eladó kilát. És szeret kilátni, mert ha már moziba nem jut el, itt nézi a legigazibb valóságshow-t.
   Mi is van a kirakatban? Ó, a mindennapok szappanoperája, az emberek lényege, a titkosabbik felük, amit nem szívesen osztanak meg másokkal, hát megosztják mindenkivel. Jóízű ásítások teli szájjal, teli szájak öblös ásításokkal, frizuraigazítás, fésülködés, sminkelés, orrtúrás, fartúrás, bambulás. Telefonálás, az élet drámájának hosszú monológjai, veszekedések, smacizások, tapizások, pofonok és csókok. A kedvencem a fagyizós sétáló: macskákat megszégyenítő hosszú és élvezetes nyelvcsapásokkal lefetyelik a csöpögős levet. Egyesek olyat tudnak a nyelvükkel, hogy csak tátott szájjal bámulok. Aztán sokan kiakadt állkapoccsal bámulnak fölfele, nyitva a szájuk, látom mit esznek/ettek, milyenek a fogaik és mennyi van. Fogorvosnál nem tudnak ekkorát nyitni.
   Aztán jön a bejutás. Ezt is élvezet bentről figyelni. Gyakran előre megtesszük a tétjeinket, hogy a következő be tud-e jönni. A pesszimisták szoktak nyerni. Ember az ajtónál: ez is egy bizonyítéka annak, hogy nincs fejlődés, csak visszafejlődés. Vegyük sorra az ajtókat, típus szerint!
   A hagyományos ajtó. Kilinccsel, meg mindennel. Sokan csak állnak előtte, és nem értik, miért nem tárul fel magától. A varázsigéket már nem tudják, így gyakran percekig lehet csodálni, ahogyan a teremtés koronája megakad egy általa konstruált problémán. Aztán elkezdi lökdösni. Aztán felfedezi a kilincset, mint kapaszkodót, mint segédeszközt a cibáláshoz. Akkor már jól meg lehet ragadni és indulattal rángatni. És itt gyakran véget is ér a történet. Mert talán nem járt oviba, vagy anyuja kihagyta azt a fejezetet a gyermeknevelésből, hogy az ajtón úgy tudsz bejutni, ha lenyomod a kilincset. Ez lesz az emberiség veszte, egyszer az ajtók fogják elválasztani egymástól az embereket. Egyszer csak már nem lesz senki, aki ki tudna nyitni egy ajtót. Persze berúgni még mindig lehet, és a lelkes vásárlók az ilyen barbár módszerektől sem riadnak vissza. Aztán közli, hogy ’szar az ajtó’. Nyilván, most már az. Műkörmökkel tényleg nehéz ráfogni egy kilincsre, és az ápolt hölgyek nem is szoktát kacsóik épségét kockáztatni egy fránya kilincsért. Marad a rángatás és berúgás. Lényeg, hogy bejutnak.
   Fotocellás ajtó. Feltárul a kedves vásárló előtt, nem kell kézzel illetnie, sőt, rugdosni sem kell. De. Ha télen lassabban nyílik ki, mint a betérő elvárása, gond nélkül nekimennek. Meg amúgy is. Mint molylepkék a lámpakörtének, úgy repülnek neki az ajtónak. Ám ha bejut, első dolga közölni, hogy ’szar az ajtó’. Most már tényleg az. Nem arra tervezték, hogy bölények nekirontsanak. Hátránya, hogy a boldogtalan ajtó ki van téve az embereknek. Hiába van kint a ’zárva’ tábla, nekirohannak. A fotocellás üvegajtó nagy hátránya, hogy azt hiszik, a bolt mindig nyitva van, lendületesen besétálnak – a zárt ajtón. Nem egy vásárlóhoz volt már szerencsém, aki a saját fejével törte be az üvegajtót, mert azt hitte már nyitva vagyunk. Hiába a matrica az üvegen, táblák, feliratok, az éhes vadkan nekirohan. Aztán meg sír, ha betörik a buksija. Zárás után, amikor még mozgást érzékelnek, szeretik kézzel kifeszegetni az ajtót. Az igen erőszakosak sikerrel is járnak, és noha behatolt egy zárt boltba, vásárolni mégsem fog tudni. Ez elkeseríti, felbőszíti, dühödtté teszi, amit leggyakrabban a védtelen ajtón torol meg. A fotocellás ajtó amúgy egész jó dolog, egyetlen hátránya, hogy nem bírja a barbár bánásmódot, sztrájkba lép, és feladja a harcot. Ez télen mínusz tíz fokban elég kellemetlen, amikor tárva-nyitva a bazár.
   Forgóajtó. Szerintem a legjobb dolog, de kevés helyen van, oka minden bizonnyal a borsos ára. Pedig jó. Tömegjeleneteknél egészen vicces. Amikor a sok lazacra egyszerre jön rá az ívhatnék, a vásárlóra a vásárolhatnék, mindenki ki-be lökdösi a másikat. Néha ketten-hárman is bepasszírozódnak egy ajtószeletbe, türelmetlenek, elfelejtenek kiszállni és köröznek az üveglabirintusban. És ami igaz a hagyományos ajtónál is: kit engedünk előre – na ez nem működik. Dúlt vadként rontanak át egymáson, tapsossák egymást. Az illem és a nevelés hiányát megint az óvodai nevelés számlájára írom. Szoktak ám beszorulni is az ajtóba: ilyenkor tilos nevetni, mert mindig ’szar az ajtó’, és nem a kedves vásárló a dilettáns.
   Rács. Elég jól látható, kevésbé mennek neki. Természetesen van, aki ennek is neki tud szaladni, de azért ritka. Ellenben nagyon szeretik ezt is cibálni, és tigrisbukfenccel átcsusszanni alatta. Már csak sportból is. Ha öt centi rés van, garantált, hogy valaki bejön rajta. Mindig le kell húzni, padlóig. Nincs olyan, hogy csak félig húzod le. Már bent is vannak. Záráskor a lehúzása külön macera, mert még garantáltan néhányan alávetik magukat, térden, fenéken, hason csúsznak be. Mert ő még szeretne valamit. Én is. Bezárni. Viszont a nyitvatartási idő alatt egész jó, mert nincs minek nekimenni, nincs mit rugdosni és rángatni, egész jól be tudnak jönni.

   Bárt azt sosem sikerült megértenem, hogy egy nyilvánvalóan eltorlaszolt üzlet bejáratánál miért kérdezik meg, hogy „Elnézést, nyitva vannak?”. Talán egyszer megfejtem a titkot.


2 megjegyzés:

Kavics írta...

:-D :-D :-D
Életszagú, de nagyon.

Palatinus Lili írta...

Köszi :-)