2017. március 3., péntek

Baszkinisztáni képeslapok#4

   A nap fénypontja az este tíz óra, tíz óra nulla-nulla, amikor is végre lemegy a rács, bezár a bazár. Az maga a mennyország. Az utolsó, polcok között megbúvó, céltalanul bóklászó zombit is kiraktuk. Leáll a zene, csend van, nem csattognak a pénztárgépek. Évek óta ugyanazt az egy válogatás albumot hallgatjuk, ugyanaz a tizenkét szám cincálja az idegeinket reggeltől estig, éveken keresztül. Másutt az ilyen módszereket a kínvallatáshoz és a pszichológiai hadviseléshez használják, de itt, a plázáknak örök-tavasz világában ez a véget nem érő felhőtlenséget, könnyedséget és jó hangulatot hivatott sugallni. De végre csend van. Véget értek az ostoba kérdések, a mai napra betakarítottuk a suskának elegendő szummáját, amit a családunk feje előirányozott számunkra, már csak számot kell adni róla. Még egy sms Apának, hogy tudja, ma jók voltunk, megcselekedtük amit megkövetelt a Család.
   Formaruháinkat meglazítjuk, itt-ott szabad teret engedünk a saját cuccainknak. Kivillan a lukas póló, a térdénél elvékonyodott nadrág, előkerülnek a saját, ócska gönceink, a rég halott nagypapa inge. Ezek mi vagyunk, de tudjuk, hogy a Termelés Palotájában így nem jelenhetnénk meg, ez nem illő öltözet. Jólétet kell sugároznunk. Ezért tudjuk, és a végsőkig hálásak vagyunk érte a Cégnek, ha Ő nem öltöztetne bennünket, nem lennénk méltók rá, hogy Mammon szentélyébe lépjünk. Hálánkat nem is lehet szavakban kifejezni, pláne akkor, amikor Apánk egy-két szem lejárt szavatosságú csokira engedélyt ad, hogy elfogyasszuk. Ezt külön szivélyes sms-ben is megköszönjük. Mint az üregi nyulak, szorosan egymáshoz simulva, egy műanyag késsel szeleteket készítünk a mini sporszeletből, hogy mindenkinek jusson, mindannyian élvezhessük a Család nyújtotta finomságot. Néha a szállítás közben kiszakadt csipszeszacskó maradványait is felnyalogatjuk a teherautó platójáról. Persze ez tilos, de ki tud ellenállni egy kis szintetikus portyázásnak? Csakis ott és akkor, amikor nem lát a Nagy Testvér szeme. A szeleteléshez igazi kést nem tarthatunk az Egységben, mert nem EU konform, és még egy börtönlázadás alkalmával fel találnánk használni. Sebaj. A műanyag késsel is megtanultunk vágni. Kórusban, szép hangosan mondjuk: „Köszönjük szépen!”. Üdén és lelkesen. Az egész napi kényszeredett mosolygást nem könnyű levetni. Este sokáig úgy marad az arcunk. Ránk dermed a kötelező boldogság.
    Azért a háttérben hallom a neszezéseket: néhány zombi még megpróbál átjutni a leengedett rácson. Izzadt kezeikben aznap lejáró kuponokat szorongatnak és üveges tekintetükkel kétségbeesetten könyörögnek, hadd jöjjenek be még egy kicsit, tényleg csak egy kicsit. Néha hörögnek és azonosíthatatlan hangokat hallatnak, fenyegetőznek és szitkozódnak, de nincs szebb látvány, mint a rácson fennakadt zombi. Az utolsó mosolycafattal még felhívom szíves figyelmüket, hogy az Egység SAJNOS mára bezárt.
   Az üres bolt díszkivilágítása a színpadom, a felvállalt topis ruháimban egészen úgy érzem magam, mint egy szabadságharcos. Amíg takarítok, egészen megbékélek a világgal: nem is olyan rossz ez a hely. Üresen egészen elviselhető. Most nem a számba adott mondatokat kell ismételgetnem, hanem mondhatom a magamét. És persze szedem a zombik által elhullajtott szemeteket. Egészen meglepő, hogy mi mindent képesek maguk után hagyni. Egyfelől szomorú, másrészt meglepő. Ígérem egyszer írok egy listát a legbizarrabb cuccokról, amit otthagynak. Bár dobogós a frissen vásárolt termék: megveszi, kifizeti, hápog, hogy ez mennyire kellett neki, aztán otthagyja. Meg a bankkártyát. Miért, miért, miért?!?
   Igazítom a megmaradt termékeket, hogy másnap úgy tűnjön minden, mintha nem rabolták volna le a boltot. Mintha egy vakond forgatta volna fel a tárlókat, mintha az ukrán hadtest vonult volna végig a sorokon: minden kinyitva, megcincálva, kibontva, széttépkedve, az ehető termékek megrágcsálva – néha az ehetetlenek is – , felborogatva, szétdobálva. Azt hiszem erre mondják, hogy ’válogatnak a kedves vevők’. Ja. Válogatni, azt szeretnek. Szemetek, taknyos zsepik, rágók, papírcafatok, buszjegyek, leszakadt műkörmök gyűlnek a zsákban, hogy reggelre újra a tökéletesség paradicsomaként húzhassuk fel a rácsot.

   Mire végzek, egészen felvillanyozódom. Indul az este. Indul az élet. Mi ilyen éjjeli baglyok vagyunk: a nappalt túléljük, éjjel kinyílik a szemünk és életre kelünk. Ez a mi időnk. Néha Apánk személyesen teszi tiszteletét – este. Mert ő is bagoly. Meg ilyenkor tudja elvinni a pénzt. Ő, mindannyiunk apukája, mert mi, kis szőlőszemek testvérek vagyunk a Pénzisten szentélyében: alázatos munkánkkal gereblyézzük be a napi betevőt – Apánknak. És Apánk nem hálátlan: kapunk egyforma ruhát és néha enni is kapunk, finom kezeivel óv minket a cudar világtól, felemelt minket és kiemelt a mocsárból, a mocsárból, amire mi, haszontalan és semmirekellő szégyenfoltjai a társadalomnak kárhoztatva voltunk. Ezt a kezet sosem harapnánk meg, ez a kéz etet és szeret. Biztonságban vagyunk ebben a hatalmas szentélyben, egymásba kapaszkodunk és Mammonnak szenteltük az életünket. Mert tudjuk, hogy ma jók voltunk, de ez nem elég, mert holnap több kell, holnapután pedig még több. Olyan nincs, hogy elég, elég csak alulról lehet valami, felülről sosem. Hogyan lehetne elég a mai nap, ha többre is képesek vagyunk? Apánk gyakran lelkesítő beszédet is tart személyes razziái alkalmával: mint egy büszke hadvezér körbejár, néha megszorítja egyikünk-másikunk vállát, mélyen a szemünkbe néz, és tudja, hogy mi ennél jobbak vagyunk, mi ennél többet tudunk, ha akarunk. Mert több kell, ahhoz, hogy a biztonságos és családias szentélyünk a jövőben is a miénk maradhasson, többet kell tennünk. Alázatosan lesütjük szemecskéinket, mert mi is tudjuk, hogy több kell. Nem elég a heti ötven óra munka, legyen ötvenöt. A Családért. A hazánkért. A dicsőségért. 


Nincsenek megjegyzések: