2017. március 31., péntek

Baszkinisztáni képeslapok #8

   Belép a vásárló, hangosan köszönök neki, hogy biztosan hallja. Egyesek felháborodnak, hogy miért kell ilyen hangosan, mások így sem hallják. Sajna, nem lehet mindenkinek a kedvére tenni. Rám se néz, hanem mint egy patkány, a túlsó fal mentén bepucol. Sebaj, szíve joga nem köszönni, senki sem várja el tőle, de legalább ne látszana rajta a lelkiismeret-furdalás jele, mintha úgy érezné, elmulasztott valamit. Vállalja be, hogy ő bizony nem köszön. Nincs abban semmi rossz. Alapjában véve a legkevésbé sem érdekel, hogy ki köszön, ki méltóztatja fogadni a köszönésem, esetleg jelenlétem észleléseként legalább egy fejbiccentéssel jelzi, hogy észrevett. Nem érdekel, ha cicukáznak, kislányoznak vagy legyöngyömöznek, tegyék. Az eladó egy bútordarab, és ezzel ténnyel egész könnyedén meg lehet barátkozni. A vásárló meg egy pénztárca, akiből tánccal és énekléssel ki kell szedni a pénzt. Így van ez rendjén. Szóval ha nem akar kommunikálni, ne tegye. Ezzel csak akkor van probléma, ha ez a kiszolgálás rovására megy. Mert sajnos egy picikét azért kénytelenek vagyunk/lennénk egymással legalább horkantásokkal kommunikálni.
Köszönök.
- Most a kasszánál állunk – a jelenet helyszíne.
Semmi.
–Áfás számlát kér?
–Mmmmfff….
A vehemensebbje már ilyenkor a torkomnak esik, hogy mit képzelek róla, mit fog csinálni az áfás számlával, meg ne nézzem rablónak, ő nem politikus, és egyáltalán. Néha olyan jól esne megmondani, hogy az égvilágon semmit sem képzelek róla, és ha egy nemet mond, akkor is tovább lépünk a következő kérdéshez, cirkusz nélkül is.
– Ez egy igen volt?
Sajnos ilyenkor kénytelen vagyok visszakérdezni, mert ha igen, és nem teszem, az cikisebb, mintha nem, és mégis teszem. Reménytelen esetekben nemnek veszem.
– Szatyrot kér?
– Mmmmffff… /az artikulálatlan röfögés hangjai/
Ezt is nemnek veszem, nekem aztán édes mindegy, hogy lesz-e számlája, ha el akarja számolni a cuccot, és miben viszi haza.
Kész vagyunk, amikor vox humana, a torok csatornái megnyílnak, tisztán, érthetően és csengő hanggal a torkomnak esik, hogy akkor ő most kér számlát. Vissza minden, indul az egész cirkusz előről. És elégedetten vérig sértődik, hogy szar a kiszolgálás. De legalább jól érzi magát, és ez a lényeg. Mindezt tetézik a telefonálgatással is, amikor én érzem magam cikisen, hogy a menstruációja részleteiről hallok beszámolót, halaszthatatlanul fontos elcsicseregnie valakinek, hogy milyen volt a rapidrandi és volt-e széklete a gyereknek. Persze semmire sem figyel ilyenkor, csakis önmagára, otthagyja a bankkártyáját, amiért két hét múlva habzó szájjal jön be, hogy el akartam lopni. Vagy annyira pofázhatnékja van, hogy amit vett, azzal a lendülettel ott is hagyja. A statisztikáim szerint az esetek több mint felében ezekért a termékekért vissza se jönnek, mert annyira fontosak voltak, hogy nem emlékeznek rá.

   Konklúzió: a pénztáros azért van (és ezért nem helyettesíthetők fizetős automatákkal), hogy a lelki rokkantaknak is legyen hova törölniük a lábukat, ne kelljen már mindenkinek fizetnie a pszichológusért. 


Nincsenek megjegyzések: