2017. február 24., péntek

Baszkinisztáni képeslapok#3

   A cég, amit képviselek, a saját gyermekének tekint. Etet-itat, öltöztet, cserébe csak annyit kér, hogy lojális legyek. Ehetem, ihatom a termékét. Persze ez egy másik perspektívából úgy értelmezhető, hogy nem ehetek vagy ihatok mást, csakis a Terméket. De én pozitív vagyok: a Cég szeret engem, a Cég táplál, mint az anyaföld. És még öltöztet is. Tokától bokáig a Cég jelképeivel, felirataival, reklámaival vagyok ellátva. És a jó dolgomért cserébe nem kér mást, csak a mosolyt az arcomon, hogy lelkesen kacagom a világba: én ennek a boldog családnak vagyok a tagja! Minden tutiszuper, mert a Cég jobban szeret, mint a saját szüleim: nem kell azon gondolkodnom sem, hogy mit helyes mondanom és mit nem, vagy hogyan fejezzem ki magam, mert a Cég még a mondatokat is a számba adja. Vastag és barátságtalan kódex gyűjti össze a mondanivalók egész tárházát a legkülönfélébb szituációkra. És a Cég tudja, hogy én egy agymosott zombi vagyok, én nem vagyok képes egy ekkora lexikont elolvasni, ezért vidám és mókás tréningek keretén belül fiatal és lendületes trénerekkel (akik ebben a családban testvéreim – legalábbis hittestvéreim) tanulgatjuk a mondatokat. Együtt gyakorolunk, hogy a legidegtépőbb barmot se küldjük el a kurva anyjába, ne cibáljuk ki a beleit a száján keresztül, hanem mosolyogjunk, rendületlenül és szakadatlanul, és édes hangon csicseregjük: „Azonnal intézkedem!”.
   Szóval a nagy családban jó az élet, mert egy csónakban evezünk és mindannyian kis szőlőszemek vagyunk a nagy fürtön, és mi, kis szőlőszemek segítjük egymást. A fromaruhánk – nevével ellentétben igencsak formátlan – mindannyiunkat azonosíthatatlan és jellegtelen szőlőszemekké tesz, de mi ez, ha nem a totális demokrácia? Itt mindenki egyenlő. Egyenlő, megkülönböztethetetlen és jellegtelen. Az ügyfél/vásárló/kuffancs bárkihez is megy oda, ugyanazon mozdulatokkal és szavakkal találja magát szemben és ugyanaz a formaruha feszít előtte. Ez a kereskedők Titkos Testvérisége. Vérszövetség Mammon papjai között. Valamennyien csak kiénekeljük a zsebükből a zsozsót.
   Azért vannak nehéz pillanatok. Amikor szükségem is van a betanult mondatokra, mert ha nem rágnák a számba, hogy mit kell mondanom, én bizony elhajtanám a kedves delikvenst oda, ahová való.
   Ilyen helyzet az is, amikor a formaruhám jellegtelenségébe burkolózva, négykézláb hajkurászom a polcok alá berugdosott termékeket, és a szemem sarkából látom, hogy jön. Ő. A vásárló.
- Elnézést, maga itt dolgozik?
Nem, baszki, szabad időmben bejárok boltokba pakolászni, és perverz is vagyok, mert néha beöltözöm. De ezt nem mondjuk ki, még akkor sem, amikor a kedves vásárló nyilvánvaló ostobaságokkal pusztítja az agysejtjeinket.
- Igen! – Üdén, lelkesen, hiszen erre büszke vagyok! – Miben segíthetek?
Persze ez a ’Miben segíthetek?’ mondat az értékesítési menedzserek rémálma, de nyilván egyik tréner sem húzott le néhány évet egyetlen boltban sem. Aki ezt megtette, az nem okoskodik. Legfeljebb együttérzését fejezi ki.
- Tudna segíteni?
Egy baltával? De ezt a mondatot sem adták a számba, így nem mondhatom ki.
- Természetesen! – Üdén, lelkesen!
- Kitől kérdezhetek?
A legtöbb vásárló ilyen végtelenül udvarias. Szerintem bevezethetnénk a pukedlizést is.
- Például tőlem… - Üdén, lelkesen!
- Biztos nem zavarom?
Á, amikor unatkozom, kiskutyának képzelem magam és bemászok a polcok alá. De most, hogy itt vagy, végre játszhatunk, dobd el a labdát nekem!
- Természetesen nem zavar.
- De már nem mosolyog! Úgy látom a terhére vagyok! Van itt másik eladó?
- Nem, sajnos jelenleg csak én vagyok az egy szem eladó. És a pénztárban is én leszek.
Mert bár kis szőlőszemek vagyunk, akik fogják egymás kezét, csak hát kevesen vagyunk azon a fürtöcskén, a 12-14 órás napokat egymástól távol kell töltenünk. Aztán szabad napjainkon, szabadságunkon a tréningeken ismét megszoríthatjuk egymás kezét, hogy ’jó téged is látni’.
- Maga van a pénztárban is?!?
Szerinted?!? Mi a bánatért vetettek ide a mókusok elé? Büntetésből. Mert a gimiben nem tanultam eleget, hogy vadászpilóta lehessek. Anyukám szerint vécésnéninek lettem volna jó, de a Cég, a jóságos és emberséges Cég, felkarolta az én eleve kudarcra ítélt életemet, kiemelt a mocsárból és etet és itat és öltöztet, és nekem csak kedvesnek kell lennem.
- Ezt és ezt keresek.
- Jöjjön, megmutatom!
Nyilván az egész bolt fel van címkézve feliratokkal és piktogrammokkal a gyengébbek kedvéért, de vannak reménytelen esetek. A nagyfejűek ott fenn, a párnázott ajtajú irodáikban azt gondolták, hogy igen kevés szőlőszemre van szükség, ha jól ki van táblázva a bolt, érthető, átlátható. Azt persze nem vették figyelembe, hogy bizonyos vásárlóknak a legkedvesebb szórakozása az eladók egrecíroztatása. Szeretik pofozgatni, harapdálni, mint macska az egeret. És ez a fontos, mert néhány vásárló csakis magasabb rendű szükségleteinek kielégülése után távozik elégedetten, ha kötözködhetett egy kicsit. Ezt üzenem minden trénernek meg cégvezetőnek, hogy ez a nagy titok! Nem az, amit árulsz! Vess néhány szerencsétlent a mókusok elé és az ügyfelek elégedettek lesznek.
- Ezt és ezt is keresek.
- Igen, van belőle, fent az emeleten.
- Fent?
- Igen, fent.
- Az emeleten?
- Igen. Az emelet fent van és a keresett termék az emeleten.
- Fent az emeleten?
- Igen, fent.
- Hogyan jutok fel? – Teszi fel a kérdést egy böszme nagy, kattogó mozgólépcső tövében. Csak pillantással merem jelezni az utat, mert bizsereg a bőröm, hogy ebből sok jó nem sülhet ki. Nem veszi a metakommunikációt.
- Na?!?
- A mozgólépcsővel. – Egy életem, egy halálom, ki kellett böknöm. Jöjjön, aminek jönnie kell!
- De nekem mozglépcsőfóbiám van. Na, erre mit mond?

- Sajnálom, nem vagyok pszichológus. Én csak egy eladó vagyok.


Nincsenek megjegyzések: