2017. február 17., péntek

Baszkinisztáni képeslapok#2

   Épp a kirakatüvegen át beszüremlő fényben napfürdőzöm, amikor belép. Mit belép, betrappol. Öles lépteivel felzabálja a járólapot. Fürkész tekintetével a legeldugottabb zugokat is kikutatja, egy pókocska sem bújhat el. Nyilván az is (amit éhes tekintetével keres) potenciális kém/terrorista/ügynök/valami, amiről azt sem tudom, hogy létezik. Egy igazi gerillaharcossal, dzsungelhőssel van dolgunk. Talpig álcázó terepmintás felszerelésben, bokáján nyúlbelező penge kacsint huncutul a tavaszi napfénynek – a belváros kellős közepén mindenre fel kell készülni. Sosem lehet tudni, hol és mikor kell az embernek a 4 – 6-os villamos megállójában tábort ütnie és nyulat belezni. Vagy az aluljárók fenevad viperáit egyetlen pengesuhintással ártalmatlanítani. Mindig megnyugtató érzés, hogy ilyen oroszlánszívű férfiak rejtőzködnek terepszín ruhában a villamoson: tudom, ha a Jászain elakadunk, lesz nyúlpaprikásunk.
   Azért a bozótharcos ad a megjelenésre is: vastag keretes okospasis szemüvege van, amit törppapásan letol az orra hegyére és azon átnézve izzó tekintetét egyenesen a beleimbe fúrja. Még egy szemüveg sem zavarhatja meg a kígyóbűvölő tekintetét: valódi szemkontaktust teremt a szó legszorosabb értelmében. Magam is késztetést érzek, hogy letoljam a szemüvegem, és puszta szemgolyóimmal álljam a pillantását, mint egy nagyvárosi westernhős. Szempárbaj. Kinek sül előbb el a tekintete. Vagy kinek kell előbb pislognia. De ha már így nekikészülődött a beszélgetésnek,  mégiscsak visszafogom magam.
   Zaklatottan körbetekint, mintha tanúkat keresne, akik aljas módon a bolt tárolópultjai mögül hallgatóznak. Lehet egy tigrist keres. Talán épp egy tigris készül – stílusosan – tigrisbukfenccel kiugrani az ’újdonság’ pult mögül. Sosem lehet tudni. De Miszter Mindenzsebembenvanvalamihasznos ismét rám fókuszál, újra belém fúrja a tekintetét.
- Te, figyu, van olyan izétek?
- Milyen izére gondolsz?
- Hát tudod…na….olyan izé!
- Nézd, az egész bolt tele van izével, több ezer izénk van, sőt, csakis izéket árulunk. Mégis, mit keresel?
- Hát nem érted? – Karjai kalimpálásával egy elefántnyit hasít ki a légkondicionált levegőből, de amit szélesre tárt karokkal és vállból indított karkörzéssel kell mutatni, nos, akkorát biztosan nem árulunk. Elég hasonló méretű, inkább kisebbnek mondható izéket árulunk. Nagyokat semmi esetre sem. Ezt nem mondhatom meg neki, hogy nagy izénk nincs, ezért meglobogtatok előtte egy terméket, hogy általában ekkorák vannak nekünk, bármi is legyen az. Egy eladó elad, nem okoskodik.
- Konkrétan? Nem. Valamit mondj róla kérlek.

   Értem én, hogy nehéz nyelv a magyar, meg halálunkig tanuljuk, de azért na. Egy hétköznapi használati tárgyat azért csak meg lehet nevezni. Miszter Lépteimmelfalomazutat szó nélkül hátat fordított nekem és elviharzott. Egy elégedetlen röffentést azért még hallatott, de mást nem mondott. És otthagyott magamra a plexiszűrte fénysugárban veszélyes tigrisekkel az ’újdonságok’ termékek tárolópultja mögött, és az örök bizonytalansággal, hogy mi is lehetett az az izé, amire egy ennyire marcona, szilaj és megfélemlíthetetlen férfinak szüksége lehetett. Lehet egy olyan dolog, amit nem szabad kimondani. A megnevezhetetlen. Ami a bátor férfin is felülkerekedik, az valami hatalmas rettenet lehet.


Nincsenek megjegyzések: