2017. január 3., kedd

Grendel

   Grendel az új szomszéd. Nemrég költözött be a mellettünk hosszú ideje üresen álló lakásba, így falszomszédok lettünk. Elöljáróban annyit, hogy a Grendel név nem a véletlen műve. A legendás Grendel kicsinye is lehetne, mert annyira nagy szörnyetek. Egy nyomorék, szánni való szörnyeteg.
   Grendelt anyu tartja el, noha a szörnyecske közel azonos korú velem. Anyu bérli a lakást, anyu vásárol be, és jár ide szinte minden nap, mos, főz, takarít. Pedig anyu máshol lakik, és Grendelkének minden attribútuma megvan az önellátásra, és mégis. Persze életük szappanoperáját nem tudom nem követni, noha a legkevésbé sem érdekel, de annyira hangosan üvöltöznek, hogy nem lehet nem hallani. A hangos zenét is simán leüvöltik.
   Mert ám anyu, aki a jelek szerint két háztartásban állja a sarat, kap ám sok szép szavakat a kicsinyétől. Grendel alapjáraton ordít, mint egy disznótoros malac, de anyuval különösen. És anyut se kell félteni, kontrázik és visít, szóval mit nekem tévé, a brazil szappanoperák a falakon túl zajlanak.
   Amikor Grendi beköltözött, nagyon elégedetlen volt a lakkal. Ordított. Aztán anyu felvetette, hogy azért el kéne mennie dolgozni. Egy megvadult pávián csapata a nyomába sem ért Grendel egyhetes sivítozásának. Aztán anyu csak benyomta valahova. Egész pontosan telefonos ügyfélszolgának. Ja, ezen mindig csodálkozom és némi tisztelettel hallgatom, hogy egész nap a telefonon lóg, egész nap jár a szája - szerintem levegőt se vesz - aztán hazajön, és mint egy kényszeres, pofázik tovább. Hol telefonál, hol légtelefonál (úgy tesz, mintha telefonálna), hol csak úgy az univerzum sötét csendjébe kiáltja boldogtalan szavait. Néha éjjel is. És természetesen csendfóbiás. Néhány percnél tovább nem bír csendben lenni. Valami 'zenét' mindenképp bőgetni kell. Vagy ordítani. Vagy ajtót rugdosni. Mert ám néha elsül a lába, magányának keserűségét a bejárati kapun torolja meg. Azon a szép faragott ajtón, ami túlélt két világháborút, büszkén nézett szembe ötvenhattal, és dacolt az egész huszadik századdal, Grendel viszont sok neki. Az éhes marhák szokták ilyen hévvel és szenvedéllyel kapálni a karám falát. 
   Egy érdekessége azért van a dolognak. Mivel az ajtó egy hatalmas, kétszárnyú ajtó, igen régi és igen nehéz, sokaknak nehézséget okoz az éltes dáma kezelése. Egészen konkrétan nem tudják kinyitni. A szelídebbje még csak-csak kicibálja valahogy, aztán nyitva hagyja. A tüzesebb vérmérsékletűek vad cibálás után jól be is csapják, hogy még az öreg falak is beleremegnek. Aztán van egy új kategória, Grendel, aki jól meg is rugdossa. Azt figyeltem meg, hogy a hülyeség ragadós, amit egy barom csinál, arra a többi is feljogosítva érzi magát. Mindezt felnőtt emberek. Most már többen is úgy érzik, meg kell rugdosniuk az ajtót. Lassan kezdenek sportot űzni belőle. Grendel elméje azt hiszem mérgező. És teszik mindezt úgy, hogy az ajtón VAN kilincs, melynek lenyomásával az öreg hölgy hangtalanul kitárul. A pedagógusok meg állandóan sírnak, hogy évről évre romlik a gyerekanyag. Na kérem, itt kell kezdeni, hogy tessék a kilincs használatát megtanítani! Bár nyilván csodacsini műanyag karmantyúkkal ezt nehéz kivitelezni, de azért na. Meg lehet az a pillanat, amíg el kellene szakadni az életet adó okostelefontól, túl nagy áldozat. A huszadik század megtépázott tanúja pedig csak áll rendületlenül és nézi, hogy évről évre romlik a lakó-anyag....


2 megjegyzés:

Kavics írta...

Ismét egy jó írás "a brazil szappanoperák a falakon túl zajlanak" - közben elszomorító. Hát igen, az élet írta/írja ezt is. Ahogy Te öntöd sorokba, az tetszik.

Palatinus Lili írta...

Köszönöm! Azért igyekszem Grendelt vidáman felfogni...