2016. október 6., csütörtök

Neil Gaiman és Chris Riddell

   Neil Gaiman történetei különlegesek. Különösek és izgalmasak. Elvarázsolnak. Hogy mit is szeretek egy történetben? Nyilván, a tartalmát is. De ami igazán elbűvöl, az a szavak ereje. A titkos mágia, ami a nyelvben lakozik. Mert minden szó, minden nyelvi kifejező eszköz elméletileg mindannyiunk rendelkezésére áll. És mégis, keveseknek megadatott az a kiváltság, hogy a rendelkezésére álló elemekből valami istenit, valami ember felettit alkosson. Ez a művészet. Az alkotás hatalma. Átok és áldás. Persze élvezni a termését, áldás. Alkotni: az már más kérdés. Szeretem ahogyan a szavak a történeten belül élik a maguk életét. Többet mondanak, mint amit a történet mesélésekor elvárunk, és mégis, ez a több egészíti ki magát a történetet, tölti meg megismételhetetlen egyediséggel, és ezek azok a titkos tartalmak, amik önálló életre keltik a történetet magát is. A szavak mágiája.
   Gyakran keresem, kutatom a történeteket. Ma már egyre kevesebb ember van, aki jól el tudja mesélni. Vagy legalábbis kevesen merik. Mert az valahogy nagyon intim dolog. Személyes. Pedig nem feltétlenül saját történet az, amit mesél. De mesélni csak a varázslók tudnak. Persze belőlük sem könnyű kihúzni, de egy igazi, élő történet megéri a vadászatot. És szeretem, amikor ugyanazt a történetet más és más meséli el. A maga szája íze szerint, a maga érzéseivel. Ilyenkor mindig átalakul maga a történet, de mégsem, a magja, a lényege változatlan és változtathatatlan marad. Inkább több lesz azzal, aki elmeséli. Nem érdekel, hogy mi az 'igaz'. Nem érdekel, hogy miből merítette a történetet. Csakis maga a történet érdekel. Mert mindannyian ugyanabból a fekete kútból iszunk, kár firtatni, hány emberen folyt már át a történet. Mert mindennek forrása ugyanaz. Nincsenek igaz és hamis relációk egy mesében, egy történetben. Mert amit kimondasz, az valahol megtörtént. Ha máshol nem is a fejünkben. És ez épp elég. Nem kell élve felboncolni a csodát. Attól semmi sem lesz jobb.
  Az illusztrált történeteket pedig különösen kedvelem. Bár gyakran felborzolt szőrrel fogadom a képeket: olvasás, hallgatás közben megszületik bennem a kép, és ezt nehezen engedem el. Különös dolog valaki másnak a gondolataiba bepillantani. Olyan leskelődés jellege van a dolognak. Persze néhány ember fejébe bepillantani inkább megtiszteltetés. Amikor a történet és az illusztráció egybeforr, igazi egységet alkot, az egy igazi kaland, nem hagynám ki. Ezért itt egy gyöngyszem, természetesen Neil Gaimantól, és egyik kedvenc illusztrátoromtól, Chris Riddelltől:









 

Nincsenek megjegyzések: