2016. szeptember 1., csütörtök

Futódressz, futónaci

  Egészségesnek lenni divat. Fitnesszelni, wellnesszelni divat. Futni divat. Nem mondom, sokkal értelmesebb dolog, mint a korai 90-es évek beteg, soványra aszalt, önsorsromboló fiataljai. De azért mégis. Valami e téren sem működik. 
   Először is, ott vannak a segglények meg a proteinmalacok. A segglények általában nőnemű lények, akik az egész univerzumukat a saját hátsójuk körül forgatják. És elvárják, hogy mások naprendszerének középpontja is az ő ülepük legyen. És láss csodát: működik! A segglény naponta tízszer (minimum) lefotózza a hátsóját, feszítve, pucsítva, satöbbi, és közzé teszi. Megértem, hogy nem lehet mindenkit elzárni, aki mentális kihívásokkal küszködik, meg el kell fogadni a kis testi hibás köröket is, de azért, na. Nem is ez a lényeg, tegye, amit a démonok suttognak a kis fülecskéjébe. De. Amikor ennek a tébolynak szurkolói is vannak - leesik az állam. Egész kis beszélgetések kerekednek ki a segglények seggéből. És mások is szükségét érzik, hogy megmutassák a többieknek a kakilójukat. És ez okés, ez trendi, ez tök jó. Valójában engem kéne szeparálni, mert nem tapsolok ehhez. A proteinmalacok ugyanezen jószágok férfi verziói: a tökéletesre dolgozott testük intimitásba hajló részleteit is megosztják, lehetőleg naponta tízszer. És mi, tökéletlen testű zombik, faljuk a virtuális kánaánt: mit tegyél, mit egyél, hogy te is ilyen segglény lehess, vagy ilyen proteinmalac. Mert ez jó.
   Féltékeny vagyok? Ezt a bélyeget senki sem moshatja le magáról, aki szájára veszi ezeket a fitnessz-idolokat. Kár is lenne bármit felhoznom ennek mentségére, magyarázására. Aki úgy érzi, hogy így gömbölyűbb az élete, mondja jó szívvel, hogy irigy vagyok. Azért halkan megjegyzem, hogy a világ tele van izgalmas dolgokkal - a tökéletes testen túl. És tökéletes? Mind megöregszünk és leengedünk, mint a lufi, a Nagy Utazásra úgysem visszük magunkkal a formás seggünket, hanem azt csomagoljuk a bőröndbe, ami idővel már az arcunkra van írva. Ezzel nem kell átesni a ló túloldalára, hogy no sport. Ez a harmadik dolog, amit sosem értettem. Aki hisz az antik műveltségben, a klasszikus szellemiségben, sőt, valamilyen szinten bölcsészettel, bölcselettel foglalkozik, az hogyan engedheti meg magának, hogy a teste egy börtön legyen? 
   A testnek meg kell adni, ami neki jár. És nem a fulladásig zabálások járnak neki meg a töménytelen alkohol, hanem az, hogy gondját viseled. Karban tartod. Igen, mozogni kell, hogy jól érezd magad, hogy szárnyaljanak a gondolatok. Mert ép testben ép lélek. Elcsépelt, de igaz. És úgy látom, sokan nem értik.
   Szóval futás. Az egyik legjobb sport: határozottan olcsó, gyors, akkor és ott csinálod, ahol és amikor akarod. Nem kell hozzá semmi. Drága felszerelés, sporteszközök, edző, meg társak. Szóval a tök csóróknak is ideális, pláne, hogy gyorsan ledarálja az embert. Engem legalábbis. Nem kell órákat futkorásznom, hogy bokáig érjen a nyelvem. Hamar megvan az a szívdobogás. Régen is sokan futottak. Volt szerencsém a régi szovjet laktanyákban a katonákkal edzeni. (Ez olyan izgalmasan hangzik, mintha valami beépített, titkos ügynök lettem volna, pedig annyi volt az egész, hogy a laktanyában voltak a sportpályák, és a gyerekeket beengedték oda edzeni. Életem meghatározó élménye lett, ahogyan egy sor usánkás katona engedett be minket. Persze csak hat éves voltam, senki sem gondolta, hogy a gyévocskát meg kéne motozni.) Akkor a sportolók egy szál mackónadrágban, pólóban futottak. Meg olyan tornacipőben, ami éppen akadt. Semmi márkás cucc, semmi kutatók által fejlesztett profi sporteszköz. Mi is, gyerekek úgy mentünk, ahogy voltunk. Cicanaci, biciklisnadrág, macinaci, satöbbi. Színes pólóink csatakosan verték a ritmust az oldalunkon. Fehéret csak a nagyon merészek vettek, mert néhány kör után hajlamos volt többet mutatni, mint az ildomos lett volna. Meg fejpánt, vagy axelroseos kendő, hogy azért kilássunk. És mindenki futott, nem volt ez téma, hogy miben. Futott, és kész. Az volt a lényeg, hogyan fut, mennyit bír. Nem a ruhája.
   Manapság egy romantikus futópályára járok: az erdő öleli körül a hangulatos helyet, amit kifejezetten a köznép szórakoztatására és épülésére hoztak létre. Szóval a hozzám hasonló kocafutóknak, akik nem fogják lefutni a maratont, nem sportolók, csak szeretnek egy kicsit mozogni. Kijár oda a szomszéd néni is, néha csak körbesétál, de fantasztikus friss erdei levegő van, szóval ott sétálni is jó. Jönnek párok, akik egymást támogatják, jönnek olyanok, akik az újévi fogadalmukat teljesítik, meg olyanok, akik az amatőr terepfutás bajnokai: amikor megérkezem, köröz, amikor elmegyek, még mindig köröz. Nem zihál, nem izzad. Szerintem abba sem hagyja. Szóval vegyes a társaság. De. Egyvalami mégis összeköti őket. Mert vannak 'ők' és vagyok 'én'. Én a leharcolt mackómban futok, ami csattog a bokám körül. És az agyonnyúzott pólóm, ami mint egy pióca tekeredik rám (ilyenkor mindig azt képzelem, hogy erősen kapaszkodnia kell, mert annyira gyors vagyok, hogy elhagyom). És néznek, mintha legalább pucéran szaladgálnék. Miért is? Mert mindenki más 'futódresszben' van. A háziasszony, akivel összefutok a közértben, egy pszichedelikusan rózsaszín, testhez tapadó dresszben tolja végig magát. Egy srác UV-zöld, teljesen a testére tapadó valamiben. Hozzá ugyanolyan láthatósági színben tündöklő cipő. Áramvonalas, profi. Minek is? Azért a két körért? Megmondom őszintén, hogy nem a csattogó mackóm lassítja a lépteimet. Nem is a tornacipőm miatt vagyok lassú, és nem hiszem, hogy az a koca 1-2-3 km, amit héba-hóba kipréselek magamból, megviselné a lábízületeimet. Egy tizenkét órás műszakot végigállni egy helyben sokkal szarabb. De az ellen nem tehetek. És nekik sem a testükre feszülő, nevetséges színű dressz hozza meg a futás örömét. 
   Aztán ott vannak a futó-paradicsomok. Nem tudom, politikailag korrekt-e megnevezni ezt a helyet, inkább nem teszem. Na, szóval az a hely, ahova mindenki kijár futni, és fel is teszi a közösségi oldalára, hogy ő éppen ott fut, és hányszor vett levegőt és hány lépéssel oldotta meg az ügyet. Elmentem oda is, kipróbálni, hátha tényleg jobb. Valamiben biztosan jobb. Ott aztán kiteheti magát az ember közszemlére. Vadabbnál vadabb dresszek, a sporszerbolt teljes kirakata felvonul. Olyan eszközök és kiegészítők, aminek java részét azt hiszem meg sem tudom nevezni. Nyilván nem nélkülözhetetlenek, mert húsz éve azt sem tudtuk, hogy a világon vannak, és kaptunk levegőt, és életben maradtunk. Ma már persze ezek nélkül nem lehet létezni. Hiába, ez a haladás. Szóval a futóruhák bizarr világát még Tina Turner is megirigyelné, mert annyira színesek és vibrálóak, hogy az embernek tényleg hányingere támad néhány méter után. Nem, megint nem a futóruhák és sportolók ellen szeretnék szólni. Mert nyilván, aki annyit fut, mint egy gazella, és nem omlik ájultan a második köre után a csapra, annak fontos, hogy ne lobogjon a pólója, meg ne hűljön ki a teste, és az ízületeit is kímélje egy jó cipővel. De ez nem igaz a Helyen futók 90 százalékára. A legtöbben csak kimennek. Ami amúgy tök jó dolog, addig sem a négy fal között gubbaszt. De miért kell belőtt séróval, kisminkelve, piros szájjal felvonulni?!? És illatosan, mint egy vén kujon?!? És ott is pucsítani és pózolni, mint ha ő lenne a legendás segglény, vagy proteinmalac?!? Amúgy sokáig azt hittem, hogy segglény csak egy van, ő az a bizonyos legendás segglény, de aztán rá kellett jönnöm, hogy nagyon sok van. Az már az én vétkem, hogy nem tudom őket megkülönböztetni...
   Szóval ma már futni sem lehet csak úgy. Ez már nem a tömegek, nem a csórók sportja. Ez már valami luxus dolog lett. Ja, és az okostelefont is sokan magukra kötik, mint valami lélegeztetőgépet. Mert az is. A virtuális térben nincs lélegzetvétel ezek nélkül a kacatok nélkül. Hogy idézzem egy kedves ismerősöm örökzöld mondását: "amit nem osztasz meg, az meg sem történt" (hozzá édes mosoly és műszempilla-rebegtetés).



 

Nincsenek megjegyzések: