2016. szeptember 9., péntek

A szép halál

  Mi is az a jó halál? A 300 című film is feszegeti a témát: „beautiful death”. Lehet egy halál jó? Igen, a görögök szerint van jó halál. Jó az, ha az igaz ügyért harcolsz, ha az istenekért harcolsz, ha nem félsz, ha tiszta a szíved és bátran nézel szembe a halállal. Ma már ez egy kicsit nehezen érthető, hogy valaki bátran nézzen szembe a halállal. Ez nem a halál megvetését, életuntságot, depressziót vagy kiábrándultságot jelent, hanem egy teljes élet végét. Ami véget ér, amikor véget kell érnie. Ez nem az évek számától függ, hanem hogy beteljesedett-e az, amit a sorsa rendelt neki. Nincs túl korán és nincs túl későn. Csakis akkor van. Az élet maga határozza meg a halált. Ha úgy éltél, hogy bátran szembenézhetsz a tetteiddel, tükörbe mersz nézni. Ha megtetted azt, amit meg akartál tenni (ez nem a huszadik századi vidámparkos életérzésre vonatkozik, amikor az ember vágyai kimerülnek egy ’jó’ buliban meg egy utazásban vagy egy dögös verdában – a vágy egy szellemi éhség, a világ értelmének, működésének megértése, a vágy az, hogy az ember a küllőkön keresztül eljuthasson a középpontba). Ha a magad útját jártad, és nem mások elvárásainak/utasításainak engedelmeskedtél. Ha nem lettél senki szolgája, szolgálója. Ha kiálltál az elveid mellett. És a mai világra vonatkozóan: ha valóban úgy is éltél, ahogyan azt elmeséled. Ma már különösen hajlamosak vagyunk egy jobb képet, egy idealizált valóságot mutatni a külvilágnak azzal szemben, ami a valóságunk: a közösségi terek tele vannak boldogsággal és sikerrel és csillogással, holott a virtualitáson túl (vagy innen) ennek szilánkjai sincsenek.
   És igen, néha nem annyira szánsájn az élet, igaz életet élni. Nem bizony, a tiszta, őszinte és a régi értékrendek szerint élni egy életet igen nehéz. És egyre nehezebb. Nem ez a boldogság kulcsa. A boldogság a jámbor tudatlanság. Sok lemondással, küszködéssel jár egyenesnek lenni. Falak és elutasítások mindenütt. Ám a jó élet azt jelenti, hogy bejártad az utat, amit kellett. Igen, végigmentél sötét erdőkön, és éles kövek hasogatják a lábad, de te mindig felemeled a fejed és mész. És a jó élet jutalma a jó halál. Akkor pihen meg az ember: véget ért az útja.
   Aki folyton csak halogat, fél, vár, elsumákol, annak rengeteg dolog kimarad az életéből. Valószínűleg egy csomó rossz dologtól megkíméli magát, mert óvatos. De mik is vagyunk mi magunk, ha nem a sebeink, nem a tiszta szívünk, amit akkor is kitárunk, ha már darabokra tépték? Azok vagyunk, azok az éhes lelkek, akik ezer csatát megvívnak azért az egyetlen kis napsugárért. De övék a diadal, övék a dicsőség: erre vágyik mindenki, de csak kevesen mernek harcolni érte. Mert ez egy élet munkája.
   Amikor az öregek félnek meghalni, mert még annyi mindent szeretnének, az a meg nem élt élet siráma. Amit nem mertek. Régen az öregek gyakran ki merték mondani, hogy ők már eleget éltek. És nem a veszteség, a fájdalom miatti kétségbeesésükben, hanem azért, mert végigjárták az utat, ami nekik volt rendelve.
   A mai társadalom démonizálta a halált, félelmetessé tette, elidegenítette tőlünk. Elvették a halottkultuszunkat, a rituáléinkat, amik segítettek, hogy megbékéljünk az elfogadhatatlannal, hogy felkészüljünk a végső utazásra. Nem kell várni a halált, de akkor is eljön. Még senki sem élte túl. Ma már ez tabu. Pedig ő maga mit sem változott az évmilliók alatt: jön és visz. Mert senki sem maradt életben.
   Ezért egy picit nehéz megérteni manapság a ’jó halált’. Viszont Antigoné épp ezt a jó halált mutatja meg, hogy küzdeni kell az alkudozás helyett, és felemelt fejjel kell élni: a jutalom a legnagyobb ajándék, amit az istenek adhatnak az embernek: a jó halál.

Nincsenek megjegyzések: