2016. augusztus 4., csütörtök

Levelek Zsuzsinak (Ösvények a lélek legmélyére) - Ötödik levél


Kedves Zsuzsi!

   Hullik a hó. Ilyenkor mindig megtisztulok. Tiszta gondolatok, tiszta érzések. Te is szereted még a havat, szoktál még szánkózni? Nyilván nem, buta kérdés volt. Egy irodavezető asszony nem szánkózik. Én se szoktam már, pedig nem töltök be semmi fontos pozíciót, ahol komolyan kéne vennem magam. Mégis Veled szánkóztam utoljára. Emlékszel? Pontosan olyan hóesés volt, mint a mesében. Kövér, hófehér pelyhekben hullott, és csak hullott, szakadatlanul hullott. Már mindent belepett, az utcai lámpák pedig aranysárga köröket rajzoltak a dunyhára. Felnéztem, és a fekete égboltból csak szakadtak az ezerféle mintázatú hópelyhek. Akkor jöttél, hogy elkérted a bátyád szánkóját, és csak mi ketten, menjünk ki szánkózni. Oda, ahova csak a nagyok meg a vagányok szoktak, mert nagyon meredek. Én persze sosem tudtam irányítani a szánkót, de te aznap nagyon magabiztos voltál. Végig az úton a kedvenc dalainkat énekeltük és dobáltuk egymást hóval. És olyan profin csúsztunk le, és sikoltottunk is, ahogyan csak a jókedvű lányok tudnak. Emlékszel?
   Néhány éve kölcsönkértem egy szánkót. Csak álltam bután, és nem tudtam, mit csináljak. Aztán elénekeltem azokat a dalokat (amikre még emlékszem), és lecsúsztam, de egy hatalmas boruláson kívül semmi sem történt. A hópelyhek sem úgy kavarogtak, ahogyan kellett volna. Hazafele felétek kanyarodtam, láttam, hogy ég a villany, és azon gondolkodtam, tudnánk-e még úgy szánkózni, ahogyan akkor. Ha eljönnél velem, talán újra ugyanúgy hullanának a hópelyhek és ismét képes lennék emlékezni az összes dalra. Nyilván megint én akarnék irányítani, de csakis azért, hogy kiprovokáljam a magabiztosságodat: Te mindent jobban tudsz énnálam. És bánom én, hogy mindent Te tudsz jobban? Soha. Nekem Te voltál a gyökerem, ami az élethez, a valósághoz kötött. Látod, most is csak álmodozom, sosemvolt világokban kóborolok, és még egy szánkót sem tudok egyedül irányítani. Semmire sem vagyok képes, ha álmodok. Sehogyan sem létezhetem, ha nem álmodok. Én továbbra sem tudom irányítani a szánkót, és irgalmatlanul hamisan énekelek, de talán még van valami kis szikra az akkori tűzből. Kész lennék megpróbálni. És te?
   Amikor nagyon hiányzol, és nem tudok veled beszélgetni, előveszek egy régi verseskötetet. Egy csomót vettél nekem, és mindegyikbe írtál valamit. Te nem szeretted különösebben a verseket, de tiszteletben tartottad, hogy én meg igen. És olyanokat írtál bele, amik fontos dolgok. Amik fontosak nekem. És idővel csak egyre több tartalom és mondanivaló szorult beléjük. Néha csak véletlenül választom azokat a köteteket, amik tőled vannak, néha tudatosan azokat keresem. Levelek helyett ezek maradtak meg tőled.
   Szerettem a verseket, pedig akkor még nem is értettem igazán őket. Persze erre csak jóval később döbbentem rá, hogy mindaddig alig értettem belőlük valamit, amíg nem foglalkoztam vele komolyabban. Az igazán szép dolgok élvezetét nem adják ingyen, azért meg kell küzdeni. Most már sokkal többet megértek egy versből, egy komolyzenéből, egy festményből, egy szoborból. De még tudom, hogy nem mindent. Bár azt hiszem olyan nincs is, hogy mindent, mert az emberi elme, a képzelet egy feneketlen kút. De szeretek belenézni és inni a léleknek részegítő italából. Mert ez a víz mindennél finomabb. Az élet vize.
   Sokszor az olvasmányaimban is magunkat kerestem. Olyan barátságok történetét, mint a miénk. És mindig kíváncsi voltam az ilyen történetek végére, hogyan alakul a barátság, mi lesz a hősökkel, örökre elválnak útjaik, vagy újra tudják kezdeni? Egyáltalán lehet-e újrakezdeni, van e barátság a régi baráttal, akitől egy hatalmas árok választ el? Sosem találtam ilyen történetet. Valami sosem stimmelt, ami miatt nem tudtam magunkra értelmezni. A barátságok, amik megszakadtak, gyakran kibéküléssel végződnek. De hogyan is békülhetnénk ki, ha sosem veszünk össze? Nincs mit megbocsátani, nincs mit jóvá tenni. Az évek szakadékát, ami köztünk keletkezett, semmivel sem lehet meg nem történtté tenni. Tegyünk úgy, mintha mi sem történt volna? Folytassuk ugyanúgy, mintha tegnap beszéltünk volna utoljára? Biztos néhány hosszú beszélgetéssel fel tudnánk venni ismét a fonalat. De ugyanaz lenne az, mintha sosem szakad volna meg a barátságunk? Nem. Nem az számít, amit tudok és amit tudsz rólam. Hanem az, amikor ott vagy velem. Akkor és ott. És lehet, hogy akkor és ott nem mondok el mindent, és nem avatsz be minden részletbe, esetleg magunk sem értjük az egészet vagy rosszul ítéljük meg a helyzetet, de az számít, hogy együtt vagyunk. Csakis az tette értékessé a barátságunkat, hogy együtt néztünk szembe az ismeretlennel. Hogy sosem féltél, hogy mibe keveredek, hogy nem vontalak felelősségre a hibáidért, hogy nem olvastad a fejemre a rossz döntéseimet, hogy nem rettegtem előre attól, ami történni fog. Fogtuk egymás kezét az élet nevű hullámvasúton, és együtt sikoltottunk, együtt sírtunk. Nyilván nem tudtad megoldani a problémáimat és nem adhattam Neked jó tanácsokat a lehetetlen helyzetekben, de olyan jó volt, hogy ott vagy, én is ott vagyok, és a szemedbe nézve erőt meríthettem abból, hogy bízol bennem. Hogy szeretsz, akkor is, amikor rossz vagyok. Szeretsz akkor is, amikor őrült vagyok, amikor tombolok, amikor dühöngök. Szeretsz akkor is, amikor megtörik a lendületem, amikor hibázok. Mert látod bennem azt a kis fényt, amit én képtelen vagyok látni. Mert bízol bennem.
    Az életem sok kérdésére kaptam választ rég halott emberektől, ezeréves könyvekből, képzeletbeli beszélgetésekből, de magunkkal kapcsolatban senki sem felelt. Egyik múltbéli barátom sem vált olyan közeli társammá, mint Te. Pedig sok jó tanácsot tudtak adni, gyakran az évezredek távlatából, ismeretlenül is jobban látták a dolgokat, mint én, helyesebben ítéltek meg egy helyzetet, mint én, aki létezem és benne vagyok a szituációban. Gyakran szoktam velük is beszélgetni, kikérem a véleményüket, és cseppet sem zavar, hogy ők már nem élnek, nincsenek mellettem. Mert egyszer én is csatlakozom hozzájuk, és remélem, jó barátjukként üdvözölnek. De sosem lettek olyan barátaim, mint Te voltál. Annyit kérdezgettem, hogy miért más ez és miért más az a barátság. Talán a fizikai jelenlét hiányzik? Nem. Napjaim nagy részét könyvek között töltöm, az életem mindig is a fejemben zajlott, ritkábban a vélt valóságban. Vagy lehet, hogy ott történtek a dolgok, csak nem tudok különbséget tenni képzelet és valóság között? Minden bizonnyal így van. Én álmodom, és álmomban létezem. Talán azok a kis bohóságok hiányoznak? A csajos dolgok? Arra mindig találok partnert, hogy vegyek egy új ruhát, vagy elmenjek fodrászhoz. De azok egyike sem ér fel Veled. Mi hát az, amiben több tudtál lenni, mint a régi bölcsek? A szereteted.
   Azért továbbra is lelkesen olvasok, keresek. Egy ideje már igazából nem is keresek, maga a keresés az, amit szeretek. Már tudom, hogy a legtöbb kérdésemre csakis a régiek tudják a választ, hozzájuk kell fordulnom. Milyen különös, ezt is mennyire igyekeznek elfelejtetni az emberekkel, hogy ha kérdésed van, üss fel egy könyvet (persze pont ezt kéne megtanítani, hogy melyik az épp megfelelő). Szeretek véletlenszerűen felütni egy könyvet. Amit éppen ott és akkor olvasok, mélyebb értelemmel ruházom fel. Bohókásabb napjaimon egyenesen üzenetnek veszem. Persze nem tudom, mit kezdenék azzal, ha egy könyvet felütve az bukkanna a szemem elé ’hívd fel Zsuzsit’. Biztosan nem tenném. Az már túl közvetlen üzenet. Remélem, Te is sokat olvasol, mint régen, noha egyetlen könyvesboltban, könyvtárban sem botlottunk még egymásba. Ilyenkor mindig arra gondolok, hogy ennyire azért számon tartasz, hogy legalább el tudj kerülni.
   Emlékszel a hosszú és forró nyári vakációkra? Amikor magunk voltunk otthon, és órák hosszat olvastunk? Egymás mellett, csöndben, mégis a másik társaságában? Azt hiszem az együtt olvasás ott van a világ öt legjobb dolgában, ha rangsorolni kellene. Együtt és mégis egyedül. Egyedül, külön utakon, más kalandokon, de együtt. Aztán megbeszéltük, ki hol járt. Néha nálatok, néha nálunk. Perzselt a nap és literszám ittuk a szódát. Kinyújtóztattuk a lábunkat a napra, hogy lebarnuljon. Olyan jó volt néha felpillantani a könyvből, és Te ott voltál. Láttam az arcodon, hogy valahol messze jársz. Hogy figyelsz. Hogy néha magadban kuncogsz. Láttam az arcodon, hogy tetszik-e, amit olvasol. És ezeken a nyarakon a nap szüntelen szórta a kamasz lábainkra barnító csókjait. Akkor kellett volna megállítani az időt, hogy akkor legyen örökké. A végtelen nyarakon. A teraszon, amikor a szóda ezer gyöngycseppet izzadt és a jégkockák csilingeltek a tücsökciripelés mellett. Az volt a földön túli boldogság. A mozdulatlanság. Az állandóság. A jelen jelenléte. Azt hiszem valami ilyesmiről beszélnek a buddhisták, amikor a jelen megélését tanítják. Ám azzal, hogy olvastunk, mégsem voltunk jelen, egy kicsit máshol voltunk. Ott is, seholsem és mindenhol.
   Még a számítógép elterjedése előtt cédulákat használtak a könyvtárban, emlékszel még egyáltalán a világra a gépszörny előtt? Akkor kedvemre kíváncsiskodhattam, hogy ki olvasta azt a könyvet, legalábbis ki kölcsönözte ki, hogy hazacipelhesse. Gyakran láttam a neved, a rendezett, szigorú betűidet, ahogyan aláírtad a kölcsönzőjegyet. Azt mondtad, hogy neked nem kell semmi flancos aláírás, te úgy írsz alá, ahogyan rendesen is írsz. Én meg mindig kacskaringós kacifántos betűket terveztem. Most már én is csak úgy írok alá, ahogyan rendesen írok. Írok még egyáltalán „rendesen”? Néha igen. Nagyon hiányzik a kézírás. Amióta a gépszörny felfalta az egész világot és szemrebbenés nélkül hagytuk, hogy bekebelezze az életünket, nagyon keveset írok kézzel. Csak az igazán fontos dolgokat. Aztán legépelem, ha szükséges, de a legbelsőbb gondolatok mind a mai napig papíron látnak napvilágot. Aztán etetem meg a géppel és engedem a digitális belébe. De Neked is kézzel írtam. Persze tudom, hogy felvonod a szemöldököd a girbegurba betűim láttán, és józanul megbotránkozol, hogy minden kezdőbetűt megcifrázok, és a szavaknak a jelentésük szerint keresek betűstílust – ma már egy tanult lélekkurkász azt mondaná, hogy nem vagyok egészséges lélek. Pedig a szavaknak önálló életük van, nem lehet őket csak úgy papírra vetni. Saját testet kérnek és ordítanak, ha nem a megfelelő ruhát adod rájuk. Olyanok, mint a neveletlen macskáim. De én így szeretem őket. Vadnak és szabadnak.
   Egy kézírás az, amit mindig megnézek egy embernél, mielőtt véleményt mondok róla. Mind a mai napig ez maradt az egyik legfontosabb szempont. Nem mondhatnám, hogy ilyen vagy olyan kézírás tetszik, esetleg nem tetszik, az a fontos, hogy az is valahogyan passzol az emberhez, a jelleméhez. A Te betűid mindig arányosak és egyenesek voltak, rendezettek, józanok. Hányszor nevettél ki a girbegurba betűim miatt! De sosem bántam. Nem bántam, mert szerettelek, és nem bántam, mert nem tudtam más lenni.
   Idővel változik az ember kézírása. De miért? Mert változunk mi magunk is? Mert változik a világ, amiben élünk? A dédszüleim kézírása nem változott az évtizedek során. Bármikor megismerem, hogy melyik levelet melyikük írta. Van benne állandóság. Van benne biztonság. A saját régebbi jegyzeteimre meg néha rácsodálkozok, hogy ezt is én írtam? Néha olyan idegenek a saját betűim. Néha nem is az enyémek. A Te írásod most milyen? Változtál-e Te is annyit az évek alatt? Az arcunk, a testünk nem öregedett annyit, mint a lelkünk.

Maradjunk örökre fiatalok. De ne a testünkkel, hanem a szellemünkkel.



Nincsenek megjegyzések: