2016. augusztus 20., szombat

Azokról a boldogtalanokról, akik nem értik, mi az a hazaszeretet

   Kétféle ember létezik, aki nem szereti a hazáját. Az egyik, akinek az ősei cselédek voltak, rabszolgák unokái. Számukra gyűlöletes minden, ami a szolga-léthez tapad: a ház, a föld, a vidék, az ország.  Minden erre a kellemetlen helyzetre emlékezteti őket, amin képtelenek változtatni. Idegen tájakról álmodoznak, ahonnan szép házakról, gazdag családokról kapnak képeket, bepillantást nyernek az urak életébe. És azt gondolják, hogy annak, hogy ez nem az ő életük, csakis a földrajzi hely az oka. Ha tehát országot váltanak, feltétlenül úgy képzelik el, hogy az ottani urak életét élnék. Rögeszmésen biztosak benne, hogy nem ugyanazok a cselédek lennének ott is, mint szülőhazájukban. Ez a téves társítás folyamatos elvágyódással sanyargatja szívüket.
    Aztán a másik csoport, aki ugyan nem cselédek ivadéka, nem hordozza ezt az örökséget, de érzelmi életének színvonala egy cseléd szintjén van. Mivel nem ismeri a saját kultúráját, a saját nyelvének mélységeit, sőt még az ősei történelmével sincs tisztában, boldogtalan elvágyódással tekint egy kerítésen túli kertre, ahol elképzelése szerint a szellemi gazdagság egyetlen varázsütésre az ölébe hullana. Nyilván mindennemű tudásért áldozatot kell hozni, de a lelkiekben szegény ezt nem hiszi el, úgy véli, sőt rögeszmésen biztos benne, hogy a tudás, mint a boldogság forrása, a saját országának határain kívül lakozik.
   Azok pedig, akik azt vallják, szeretik hazájukat, két okból teszik. Az egyik, hogy a gyökereik által olyan mélyen magukba szívták az ország történelmét, kultúráját, hogy képesek tisztelni a hazát, ami eleit is megszülte, felnevelte és eltemette. Gyökereik annyira át- meg átszövik a történelmet, hogy a múltbeli eseményeket nem tudja leválasztani magáról, az ország, a nemzet történelme az ősei révén a saját, személyes történelme is. A múlt nem csupán évszámok halmaza, hanem személyes, bensőséges történetek tárháza, melyek őt magát is formálták, alakították. A hazájukat szerető emberek nemzedéke és a haza a generációk végtelen indáin át egymásba fonódik, összekapcsolódik, és formálja egyik a másikat. A szülőföld formálja az embert, az ember óvja a földjét, ami megszülte, és majd megint befogadja, ha eljön az idő.
   A másik ember, aki bár nem ismeri a gyökereit, nem érzi magában az ősi kötelékeket az anyaföld iránt, mégis szereti a hazáját, mert képes felismerni a benne rejlő értékeket. Aki képes fejet hajtani egy kultúra nagysága előtt és büszkeséggel tölti el, hogy részese lehet ennek a csodának. Aki képes bepillantani a nyelv titkaiba, képes átélni a nyelvi kifejezés örömét, szépségét, aki engedi, hogy a zene, a művészet, a kultúra olyan területekre kalauzolja el, aminek eredete a múltba vész. És ez az ember sok tanulással és kellő alázattal hajtja fejét a szeretett anyaföld ölébe, mert az anyaföld olyan, mint az Isten-anya: szeret, feltétel és kérdések nélkül. Nem kérdi, ki szülte a gyermeket, aki hozzá simul, nem kérdi, honnan jött az, akinek fejét az ölében ringatja.
   Ha azt mondod, ide tartozol, és ezt a szíved legtisztább szavaival mondod, akkor így is van.
   A hazaszeretet nem a túró rudi vagy a lángos. De még csak nem is a Balaton. A hazád az őseid vére, a föld az őseid csontja és hamvai, amiből te is születtél, és ahova te is hazatérsz. A hazád a Végzeted, hogy megismételd eleidet, mert olyan vagy, amilyenek ők voltak. Benned élnek a felmenőid, akik ugyanabból a földből születettek, ugyanabba a földbe tértek meg, ahonnan te is származol, ahova te is hazatérsz. Ők is formálták az otthonunknak nevezett hazát, és te is formálod, ahogyan a hazád is átalakít, megváltoztat, olyanná tesz, amilyen vagy. Egyek vagyunk a végtelen időben: az elődöm, az utódom. Az őseink megvédték a földünket, mi is meg kell hogy védjük a kincseinket az utódainknak. Nem a szép épületeket, nem a remek autópályákat, hanem azokat a láthatatlan és meg nem fogható javakat, amik azzá tesznek, amik vagyunk. Hogy élhető életük legyen.
   Születni valahova nem a véletlen műve. Egy lehetőség, hogy váljunk valamivé, valakivé. Igen, ez néha nehéz. Nem feltétlenül hősökké, csak azzá a valakivé, aki az út végén vár.  És igen, néha el kell menni és megnézni, hogyan élnek mások, milyenek más nemzetek, a jó dolgokat el lehet lesni. De akkor is az vagy, aki vagy, a hazád gyermeke, és ha köpködsz magadra, azzal csak szánalmat keltesz másokban.


 

Nincsenek megjegyzések: