2016. július 22., péntek

Levelek Zsuzsinak (Ösvények a lélek legmélyére) - negyedik levél


Kedves Barátosném!

   Hiányoznak a leveleid. Bár nagyon régen volt, hogy egyáltalán írtál nekem, de még mindig emlékszem a kíváncsiságra, amikor megtapogattam a borítékot, hogy milyen vastag, mennyit írtál. Természetesen bármennyit is írtál, nekem kevés volt. Nem tudom, ebben a mostani világban milyen lenne levelezni. Furcsa lenne. De Neked akkor is írnék, mindig. Néha szoktam képeslapot küldeni a többieknek. Csak képeslapot merek, levelet nem. Már ezért is bolondnak néznek. Aztán meg látom a fényképeken, hogy a korábbi képeslapjaim is ott vannak a konyhaszekrényen, a számítógép mellett, hogy nem dobták ki. Azért mégiscsak jelent valamit.
   Azoknak szoktam írni, akik messze sodródtak. Már szinte mindenki. Kivéve téged, aki a legfontosabb volt nekem. Itt vagy, és mégis egy másik dimenzióban, a lehető legtávolabb tőlem. Minden nap találkozhatnánk, minden nap beszélhetnénk, akár magam adhatnám át a leveleimet Neked, de nem teszem. Te sem jössz felém, nem keresel, pedig Neked sem lett más barátnőd, akivel ennyire ismernétek és szeretnétek egymást. Az nem a barátnőd, akivel elmész vásárolni, meg beülsz inni egy konyakot. De ezt Te is tudod. A barátság – az valami más. Valami, ami ennél sokkal több. Nem fogok rá nyomorék definíciókat és leírásokat gyártani, mert ezek mind – mind gyilkosai az emberi érzéseknek. Érezd, hogy mit jelent. Vannak dolgok, amikről felesleges beszélni.
   Akik messze vannak tőlünk, akik messzire sodródtak a világban, azok maradtak igazán közel hozzám. Talán így ülepedtek ők is az évek súlya alatt képzeletbeli barátokká. Nekik is szükségük volt egy vékony pókhálóra, ami önmagukhoz köti őket vissza. Tudom, hogy Te is szoktál velük beszélgetni. Szkájpolni meg csitcsetelni meg minden újabb és újabb technikai megoldással, de mindez akkor is arról szól, hogy beszélgetünk, nevezzük bárminek. Néha a régi dolgokról, néha a mostaniakról, de arról soha, hogy úgy élünk-e, ahogyan azt elterveztük, ahogyan megálmodtuk. Különös, néhányan, akik nagyon magukra maradtak a nagyvilágban, egészen újfajta történelmet írnak maguknak. Hogy mire gondolok? Vegyük például azt a lányt, akivel tudom, Te is kapcsolatban vagy, a földgolyó túlsó végén tengeti mindennapjait. Én nem tudom, mi kergette ennyire messzire, de biztosan jó oka volt rá, hogy ennyire messze szaladt. Nos, évek óta levelezek vele, persze csak ritkán, talán ha évente két- három levelet váltunk. Eleinte megmutatta, hogy mennyire elégedett, mennyire jól döntött, hogy elment. Hogy ott a távolban kolbászból van a kerítés, és minden ház mézeskalács, és az utcán kóborolnak a szőke hercegek, akik mind türelmetlenül várják, hogy a szürke kis pénztároshölgyeket kimenthessék a magány és az unalom mocsarából. Aztán egyre erőszakosabban győzködött, hogy nekem, aki itt maradtam a szülőhelyemen, milyen rossz és nyomorult életem van. Hülye mindenki, aki ebben az országban marad. Aztán elővette azokat az éveket, amiket közös emlékekkel éltünk meg. Elmesélt történeteket, ahogyan ő azokat megélte. Ezek a múltidézések egyre izgalmasabbak voltak, szinte már türelmetlenül vártam a leveleit (bár ezeket az elektronikus, érzelemmentes gépszörnyeket nem szívesen nevezem levélnek). Olyan történeteket mesélt el, amelyek megestek ugyan, de nem vele, vagy én nem szerepeltem benne. Egyre szaporodtak ezek a történetek, amelyekben ő is, én is szerepeltünk. Csakhogy én ezekre nem emlékeztem. Igazából őrá se nagyon, csak nem volt bátorságom ezt a szemére vetni. Hónapokon keresztül nyomoztam a saját életemben, a múltamban, hogy ezek a dolgok tényleg megtörténtek-e. Miért nem emlékszem? Hogyan felejthettem el ennyi mindent? Úgy történt, hogy nem történt meg. Mert magányos volt, és gyártott magának egy olyan múltat, amire kedvvel emlékezhet vissza, amiből meríthet. A képzeletében volt egy barátja, akivel beszélgethetett, akihez fordulhatott, aki meghallgatta őt. Én voltam az egyetlen, aki nem ébresztette fel, aki nem vágta a fejéhez, hogy valótlant állít. Hogyan is tehettem volna, hogyan is vehettem volna el tőle ezt a kicsiny morzsát is? Azért írt nekem, és másnak már nem, mert én nem tiltakoztam ellene, hogy barátok voltunk, és emiatt most is barátok vagyunk. Megöltem volna, ha én is elfordulok tőle. Kitéptem volna a szívét, ha én is elfordulok tőle. Egy fuldokló kért segítséget. És csak engedtem, hogy a csónakomba kapaszkodjon, és neki már ennyi is elég volt. Tudom, Te nem voltál vele ennyire gyöngéd. De miért esett volna nehezedre azt mondani, hogy a történetek igazak? Annyira kell neki, annyira szüksége van egy emberi lényre, egy barátra!
    Amikor hazalátogatott, addigra már tényleg barátként tudtam üdvözölni azt, aki csak egy arc volt a régmúltból, akivel néha ugyan köszöntünk egymásnak, de semmi kapcsolatunk nem volt. Mert sokat dolgozott azon, hogy megálmodjon egy múltat, hogy egy teljes, ép és egészséges történetet szőjön maga köré, hogy legyen egy lepel, amibe beburkolózhat. Én ezt nem veszem el senkitől. Végigjártuk azokat a helyeket, amelyeket színteréül választott a barátságunknak. És jó volt. Tetszett az álma. Jó érzés volt, hogy ő megálmodott engem. Persze egy kicsit jobbnak, mint valaha is voltam, egy kicsit hízelgő is volt a dolog, de mégis fájt a szívem, mert mindig arra vágytam, hogy ezt az álmot Te álmodd meg, vagy ha Te nem, akkor én megálmodom, Neked csak velem kellett volna jönnöd. Eleinte zavaró volt, hogy nem tudtam, csak játszik-e velem, hogy múltat gyárt, de aztán engedtem az élményt kibontakozni, és láttam, hogy ő már elhiszi. Akkor miért ne hihetném el én is?
   Messzire került a gyökereitől, nem csodálom, hogy míg él, fájni fog, hogy kitépte. Nem mondom, minden bizonnyal nyomós oka volt rá, hogy ezt tegye, de most meg is fizeti az árát. Ma már csak legyintünk arra, hogy gyökerek, meg hülyeségnek tartjuk. Pedig nagyon nem az. Sokan sokfele mentek, azt is mondhatnám, aki tehette, elment, de két embert tudnék csupán megnevezni, akik azt az utat járták be, amit terveztek. A többiek, bármennyire utálnak érte, hogy ezt mondom, de eltévedtek az életükben. Szar ez a világ, szar a rendszer meg a politika meg a gazdaság, nem vonom kétségbe. Érzem én is. De. Nem tudod azzal megoldani a gondokat, hogy lehúzod őket a klotyóban. Ezek a dolgok nem mennek le. Vagy megoldod őket, vagy életed végéig gyötörni fognak. És igen, kompromisszumokat kell kötni és áldozatokat kell hozni. Hazudik, aki azt mondja, hogy az élet egy csillogó diadalmenet, hülye vagy, ha neked nem az.
   A túró rudi meg a bejgli meg a barátok tényleg nem ok arra, hogy itthon maradjon bárki. Ezek az üres szlogenek inkább kétségbeesett sikolyok, mint érvek. Nem is kell velük foglalkozni. A gyökereink azok, amik nem engednek. És ez sem a karikásostor csattogtatásában merülnek ki. Mi, magyarok, olyanok vagyunk, amilyenek. Ezt lehet szeretni, lehet gyűlölni, mit sem változtat azon, hogy milyenek vagyunk. Más vagy te és más vagyok én, mégis, a világban bárhol felismernek minket, hogy magyarok vagyunk. Ez van, minden előjel nélkül mondom. Múltunk van, nagyon is combos kis történelmünk. Bármennyire is szeretné elvenni ezt tőlünk az agyonmajmolt Nyugat, akkor is van, és a hazugságaikat egyre kevésbé lehet fenntartani. Ez a történelem bennünk él, ha teszik, ha nem. Mert mások vagyunk, mint a nyugatiak, mások, mint a keletiek. Mi vagyunk a kapu a népek országútján.
   Hogy ki miért él itt, azt nem tudom megmondani, mindenkinek megvan a maga története. Én csak az enyémet mondhatom el Neked. El akartam én is menni innen, nem is egyszer. De valami mindig visszatartott. Pedig lehetőségem is lett volna, de valamiért nem tettem, pedig azt hittem, ezt akarom. Egészen egy vidéki városig jutottam, de az kiokádott magából, mint egy másnapos kutya az ebédét. Az én városom Budapest. A kis kokott, a bűnös város, a kevély dáma. Persze már rég nem kis kokott, de azért néha még nyomokban látható a romlott arca, a lepergő festék alatt a kokott kacér pillantása. És talán ennyi pont elég, hogy valaki halálosan beleszeressen. Egyetlen huncut kacsintás, és véged.
   Itt él a történelem. Itt nem kell hagyományt őrizni, a múlt és a jelen mint egy buddhista kaleidoszkópban összekeveredik. Benne élünk egy rakat olyan népszokásban, babonában, amit már magunk sem értünk, de isten ments, hogy ne úgy cselekedjünk. Aztán egy rakat agyontanult könyvbubus feltárja, hogy ezek a múltnak mélységes gyökerei. Nyilván ez cseppet sem érdekli a népet, húsvétkor locsolkodunk, és kész. Aztán itt van a Város (az én Rómám). Tele van sebekkel. Néhányan azt mondják, csúnya, igénytelen, gondozatlan. Csóró város. Nézd meg ezeket a sebeket. Ezek az élet sebei. Nem, nem hibátlan arcú fiatal leányka a mi városunk, hanem harcedzett matróna, bátor asszony. Megjárt két világégést, ötvenhatot. Megsebesítették a testét, beleharaptak a fegyverek, az éhes szörnyek marcangolták, tépték, ahol érték gyönge húsát. Ezeket látod most. Ne szégyelld őket, ezek az élet sebei, az időskor ráncai. Persze ma már szégyen, ha valaki megöregszik, megőszül és ráncos lesz az arca, de a mi városunk büszkén viseli, hogy bizony nem álmodozó szűzlány már. Ezt a várost nem építették át. Ha megnézed a régi képeket, sok ház ma is ott áll a bombázások dacára, az utcák ugyanúgy kanyarognak, kevés a változás.
  Ezeken az utcákon tekergett a Te nagyanyád, dédanyád is, meg az ő dédanyja. Ott várták ők is a kedvesüket, ott nézték meg ők is minden kirakatban, hogy csinos-e az új szoknya. Ott élték meg a háborúkat, azok között a falak között, ott szerettek, ott éltek, ott haltak. Néha még hallom, milyen ijedten sikoltanak a golyók a falakban, az új tetők milyen idegenül fészkelődnek a lebombázott házak megcsonkított falain. Hallom, ahogyan a gyerekek kacagva végigszaladnak a csúszós macskaköveken, és katonák masíroznak végig a girbegurba utcákon. És amikor a tavaszi első napsugár homlokon csókolja a fáradt kis kokottot, új élet költözik bele, fáradt tagjaiban felpezsdül a vér, és büszkén emeli fel a fejét, hogy napszeretője szemébe nézzen. Te is hallod ezeket a hangokat, tudom, ezért nem mehetsz innen sehova. Mert azok, akik itt élnek közöttünk, akik itt tartanak bennünket a Városban, mindannyian a mi őseink, a mi gyökereink. Lehet, hogy nem a te vér szerinti mamád, de az ősöd, az elődöd, mert kis nemzet lévén mindannyian összetartozunk, rokonok vagyunk. Rokonok vagyunk az örömben és a bánatban. És itt aztán van bőven mind a kettőből. A hidak nem átvezetnek valahova, csak egyre mélyebbre és mélyebbre húznak önmagamba, az őseinkhez. A kis utcák, a hulló vakolatú halálszagú házak dacolnak a nyugati világ kényelmet hirdető rabszolgalétével. Mert az anyag megöl. Az anyag az, ami megöl. Ezekben a házakban pedig még van élet. És igen, az élet egyáltalán nem biztos, hogy csillogó, káprázatos, kívánatos és kényelmes. Néha ilyen, néha olyan. Amilyenné tesszük. Ezek a házak, ezek az utcák, ez a város egy ilyen életet adott nekünk. Amit nem lehet elcserélni. Mert akire egyszer rálehelt egy jéghideg, dohos budapesti pince, az már sejt valamit az életről. És igen, lehet, hogy ez az élet a gyors halált hozza. Lehet, hogy ez az élet a nehézségeket hozza, a kínlódást, a vállalhatatlan terheket.
   Elmenekülhetsz, de az árnyékot is magaddal fogod húzni a fényes jólétbe, ahol csak még jobban ordít, hogy egy gorilla ül a válladon. Én nem hagyhatom el a Várost, halott lennék nélküle. Ahogyan a kedvesedet sem hagyod el a bajban. Nem teheted. Hűséget fogadtál neki, és a hűség a halálodig tart. Akkor is, ha épp rossz, ha épp csúnya, beteg vagy veszekedtek. Mindig is voltak és lesznek is problémák, de erre nem megoldás fogni a bőröndöt és lelépni. Lehet, hogy ezek a problémák a mi életünkben már nem fognak megoldódni, sőt, valószínűbb, hogy nem. Akkor sem mehetünk. És tudom, hogy Neked is lett volna lehetőséged, de Te sem mentél. Mindenkit leszólsz, aki ki meri mondani, hogy maradni kell, mégis, Te is ezt teszed. Te sem mész. Pedig milyen kecsegtető lenne! Új haza, új élet, új lehetőségek! De Te is tudod: sosincsenek új lehetőségek. Ez az egyetlen lehetőségünk, hogy azt hozzuk ki az életünkből, amit akartunk. A szép ház, csillogó autó meg a nyájas lovagok csak díszletek. Ha megállsz egy pillanatra és körbenézel a saját csatatereden, mit fogsz először észrevenni? Nem a ruháidat, hogy hány szekrényt töltenek meg, és nem is a szeretőid számát. Hanem hogy eljutottál-e oda, ahová indultál? Lettél-e vadakat terelő juhász, lettél-e űrkutató, lettél-e híres író? Lett-e a neved halhatatlan, beírtad-e magad a történelembe? Nem? Akkor biztos tovább kell haladni, tovább kell dolgozni, hogy a halhatatlan lelked megbékéljen és elégedetten hajthasd le az örök álomra a fejed. Mert ha ezt nem adod meg neki, nagyon éhes lesz, és téged fog megenni, szétrágja az életed. Fel fogja falni a házad, legyen az bármekkora, és bekebelezi az autódat meg az okostelefonodat. Mindent meg fog zabálni, és csak pislogsz, hogy miért van mindez. Ne engedd, hogy egy káprázatos babaház elvonja a figyelmedet a tényleg fontos dolgokról!
   Akik pedig segítséget kérnek tőled, kérlek, legalább az én kedvemért, ne tagadd meg tőlük. Ha valaki a barátod szeretne lenni és ezért képes egy egész életet felépíteni köréd, annak tényleg szüksége van rád. Az a legkevesebb, hogy nem nyomd a fejét még jobban a víz alá.

Csukd be a szemed, a valóság még az álmokon is túlnan lakozik.



Nincsenek megjegyzések: