2016. július 14., csütörtök

Levelek Zsuzsinak (Ösvények a lélek legmélyére) - harmadik levél


Zsuzsi, Kedves!

   Milyen különös a képzelet világa! Amióta újra írok Neked leveleket, újra olyan közel érezlek magamhoz, mint akkor. Mintha nem lett volna egy húsz éves hasadék. Nem, nem tekintek úgy magunkra, mintha megint kislányok lennénk (persze akkor sem úgy gondoltunk magunkra), hanem úgy képzellek, mint egy felnőtt barátnőt, mintha mindig is mellettem lettél volna. Tudni vélem, hogy mit válaszolsz, mire hogyan reagálsz, szinte ismerem minden gondolatod, pontosan úgy, mint akkor. És ez jó érzés. Biztonságos így otthon lenni a szívedben.
   Emlékszel, mennyit leveleztünk? Amikor még nem volt telefon, és annyi minden történt egy kurta délután alatt, hogy nem bírtuk kivárni a másnapot, hogy elmesélhessük egymásnak, ezért hosszú- hosszú levelek írásával töltöttük a délutánt. Aztán másnap kicseréltük a leveleket, amelyeket aztán természetesen meg is kellett beszélni. Aztán jött a telefon, és a levélírás megmaradt, de a telefonálás is becsatlakozott a fontos dolgok megosztásába. Persze az már csak olyan felületes, gyors hírközlésre volt jó, az igazi mélységek az alaposan megfogalmazott levelekben rejtőztek. Meg kellett szépen fogalmazni a dolgokat. Nem csak egy szmájli, egy rövidítés, vagy gyorsan elsuttogott félmondatok. Aztán a mobiltelefon megölte ezt az intimitást. De még akkor is írtunk néha levelet. a fontos dolgokról. Amiket nem lehet néhány szóban elintézni. Aztán jött a képzelt közösség, messze túl az üveghegyen, és már se levelek, se üzenetek, semmi sem maradt a lélek legféltettebb titkaiból. Ezért írok most is levelet, hogy alászállhassunk azokba a mélységekbe, ahol talán meg tudjuk gyógyítani a beteg lelkünket. Nézek, figyelek a képzelt közösség rabszolgatartó karámján belül. És szomorúvá tesz, amit látok. Tudom, mi a helyzet közted és a férjed között. Mindenki tudja. Te mégis olyan felhőtlenül vidám vagy az Óperenciás tengeren túli virtualitásban, mintha minden rendben lenne. Ne érts félre, nem a bánatodat kellene közszemlére tenni- hanem semmit.
   Emlékszel, hogy féltettük a leveleinket, nehogy illetéktelen kezekbe kerüljenek? Volt egy szép, faragott dobozod, amin egy kis lakat volt, emlékszem, abban gyűjtötted a leveleimet. Megőrizted ezt a dobozt? Vagy már kiköltöztetted az én leveleimet valaki máséi kedvéért? Nem, nem hiszem. Senki más nem írt Neked leveleket. Senki másnak nem írtál leveleket. Azok a fiúk, akik jöttek- mentek, már nem írtak leveleket. Nagyon elégedett voltam, amikor valahonnan kaptam egy fa szivarosdobozt, mert már én is szép helyen gyűjthettem a leveleimet. Néha egy- egy fényképet is beletettem, az emlékezetes pillanatainkról, meg azokat az apró fecniket, amiket csak úgy firkantottunk egymásnak. Igazi kincsek voltak ezek. A leveleim idővel átvették a vaníliás szivar illatát, és mind a mai napig erről az illatról a titkos levelek ládája jut eszembe. Bárhol megcsap az illata, azonnal visszarepülök abba az időbe, amikor egy titkos zugban (az asztalom alatt) újraolvastam mindet. Bár nem is a tartalmuk volt a lényeg, hanem valami más. Valami Tőled, nekem: bizalom. Sajnos az én ládikám már nincs meg, sajnos nem tudtam megóvni őt a kíváncsiaktól. Ez lett a veszte, hogy annyira magával ragadó volt, mint Pandóra szelencéje.
   És megvannak még azok a kincsek, amiket akkor gyűjtöttünk? Néhány gesztenye, lepréselt levelek, színes gyűrűk, medálok, kicsi kincs- kacatok? Mit tartottál meg a lánykorodból, és mit vittél magaddal a felnőtt életbe, a házasságodba? Ezeket is egy dobozba raktad, amikor utoljára voltam nálad láttam, hogy mindent beraktál egy nagy dobozba. Tudtam, hogy akkor vagyok ott nálad utoljára, de nem hittem volna, hogy azért csomagoltál ki az életedből, hogy kitakaríts, mint egy halott rokont. Azt hittem, azt akartam hinni, hogy csak Te is lépni fogsz, új életet kezdesz. De Te nem kezdtél új életet - soha. Nem léptél ki abból, ami voltál, hanem folytattad azt az egyet, egy egyenes mentén haladt végig a történeted. Ezért kellett bedobozolnod engem, ugye? Ezért nem maradhattam ezer apró vacak formájában a polcaidon, a párkányon, vagy az asztalodon?
  Ezek csak tárgyak, nyilván ennél fogva semmi értelmük. Mindig is fontosak voltak ezek a dolgok, mert nem csak tárgyak voltak, hanem jelképek. Az évszak köszöntése, hogy melyik lepréselt virágot tetted ki a falra. Vagy az ünnepek várása, a feldíszített kaktuszaid. Annyira fontosnak éreztem ezeket, amikor beléptem hozzád, mindig az volt az első dolgom, hogy megnézzem, milyen csecsebecséket tettél a kaktuszokra. És egyszer csak az idő elsodort minden ilyen apróságot, és rájöttem, hogy kár volt beléjük kapaszkodni. Egy bőrönddel léptem be az új életembe. És nem bántam meg. Már semmi sincs meg belőled, semmi tárgyi emlék. Semmi, egy összeszáradt gesztenye vagy toboz sem. Sem levelek, sem üzenetek, semmi. És mégis, itt van minden. Itt, ahogyan leírom most, ahogyan elmesélem, hogy túléljen minket. Ne félj eltépni ezeket a kötelékeket! Nem emlékek ezek, csupa apró démon, ami meg akarja törni a lelkedet, hogy sírj, ha kezedbe akad egy emlék. Nem szabad ezt megengedni nekik. Emlékezz rám úgy, ahogyan Te írnád meg az én történetemet. Én megírom a miénket, szavakból építem fel a múltat, és nem tárgyakból. Azt mondod, ez nem így történt? Vagy rosszul emlékszem bizonyos dolgokra? Nem mindegy? Nem fontos, hogy melyik ősszel szedtük azokat a faleveleket, a folyóparton, vagy a templom háta mögött. Nem fontos, hogy egyikünk nem is volt jelen egy házibuliban, vagy hogyafenébeishívtákaztafiút melyikünket kísérte haza. Arra emlékezem, amit megéltem. Azokból épülnek fel az emlékeim, amiket megéltem. És az életem nem események láncolata, nem történések leírása, hanem élmények gyűjteménye. Ahogyan a Tiéd is. Ezét ne engedd, hogy a körülötted lévő tárgyak, élettelen zsarnokok elnyomjanak. Ne engedd, hogy az anyag magába szippantson. Egy keleti bölcs szerint mennél jobban belesüpped valaki az anyagba, annál erősebb lesz benne a halálfélelem. Mert mi az élet? Mi, ha nem a szabadság. Sajnos ezt a szót is igencsak elcsépeltük, de gondolj valami mélyebb értelmű gondolatkörre. Gondolj arra, hogy milyen lenne a tökéletes boldogság. Nem az, amikor örömödben ugrálsz fel s alá, és legszívesebben mindenkit megölelnél, nem erre gondolok. Hanem amikor képes vagy a mindenséget átengedni magadon, amikor érzed, hogy van helyed a világban és nem haszontalan a jelenléted, amikor meghallod a bogarak lábának dobogását, amikor a földhöz verik egyenletesen masírozó lábaikat, amikor hallod a szíved dobogását, amikor hallod a szívem dobogását. Akkor már tudod, hogy nem éltél hiába, mert mersz boldog lenni. Amikor viszont azon görcsölsz, hogy mi lesz, hogyan lesz, lesz-e abból elég, még több kéne, jobbat akarok, szebbet akarok, akkor a Halál, az Elmúlás akaratlanul is nálad uzsonnázik. Nyilván, a boldogság konstans állapotában is ott vannak ezek az árnyak, de akkor nem érhetnek el.
   Nem hiszem, hogy azért születtünk erre a világra mi, emberek, hogy egy rakás vackot gyűjtsünk magunk köré. Nézd meg, mi lesz az öregek hagyatékaival, a kincseivel. Szemét lesz mindegyik. Ellenben egy jó történet messze túléli őket. Téged sem a terítőd meg a függönyöd fog megőrizni az utókornak. Hanem a szellemed, aki vagy, aki nem lehet senki más. Az egyszeri és megismételhetetlen benned. Ezért kérlek, dobd ki az összes vackod, és meséljük el a világot úgy, ahogyan mi láttuk! A démonok félnek az emberek halhatatlan lelkétől, ezért kísértik meg az embereket mindenféle csillogó csecsebecsével, mert azon keresztül képesek megmérgezni a szívüket. Nem védhetjük meg magunkat, csakis úgy, ha nem engedjük őket be. Ne kapaszkodj rossz istenekbe. A fogyasztás a legrosszabb démon. Azt ígéri, hogy boldog leszel. És láttál már elégedett nőt a plázában? Mert én nem. Hiába van már tíz puffadt táskája tele haszontalan kincsekkel, az éhes tekintete az újabb és újabb kirakatok kínálta javakat falja. Boldogtalan, mert úgy érzi, lemaradt valamiről. És igaza is van, tényleg lemaradt valamiről. A saját életéről. Te ne hagyd!
    Engedd, hogy az emlékek, az érzések, a gondolatok, a vágyak átfolyhassanak rajtad, akkor is, ha ez fájdalmat okoz, akkor is, ha néha ez nem kellemes. Ne egy plüssmaci emlékeztessen rám, ne egy fénykép a falon (ha ugyan van még ilyened, bár ezt kétlem), ne egy levél a bűvös dobozból. Emlékezz rám azokban a dolgokban, amiket együtt éltünk meg. A közös kalandok, ahogyan összenevettünk, amikor csak mi értettük meg egymás vicceit, amikor összekacsintottunk, amikor egymás vállán sírtunk az élet súlya miatt. Meséld el, milyen volt felnőni a kilencvenes években, a határtalan álmok és ígéretek korában. Milyen volt a szabadság, ahogyan elképzeltük. Nem számít, hogy nem az volt, aminek mi gondoltuk, az számít, hogy képesek voltunk elképzelni! Meséld el mindenkinek, mert lassan mi is elfelejtjük, hogy nem szabad hagyni, hogy a dolgok rossz irányba forduljanak, nem ilyen felnőttkort álmodtunk magunknak! Emlékezz rám, mint arra, akit szerettél, és ne a gondosan összeválogatott porcelántányérjaidat törölgesd, vagy a függöny ráncait rendezgesd, hanem néha nézz ki rajta, és meglátod régi barátnédat ott sétálni. Ne szólíts meg, ne hívj be, tegyél úgy, mintha észre sem vettél volna, csak néha lépj ki a palotádból, az emlékek mauzóleumából, és vedd észre, hogy van élet a falakon túl! Ha már felém nem is tudsz fordulni, engedd meg másnak, hogy közel kerülhessen a szívedhez! Merj szeretni! És igen, sokan fognak csalódást okozni…

Mi van álmokon túl? Akarom én azt tudni egyáltalán?



Nincsenek megjegyzések: