2016. július 5., kedd

Levelek Zsuzsinak (Ösvények a lélek legmélyére) - második levél


2.

Drága Zsuzsi!

   Milyen kegyetlen az élettől, hogy gyerekként a felnőtt- létről álmodoztunk, hogy milyen lesz, ha nagyok leszünk, felnőve pedig a gyermekkor boldog napjaival borogatjuk megsebzett szívünket! Ha tudtam volna, ha tudtad volna… Ne gondoljunk azokra a dolgokra, hogy „mi lett volna, ha”, ezeknek nincs értelme. Persze néha magam elé képzellek abban a szerepben, amit huszonsok évvel ezelőtt megálmodtál magadnak. Nem áll jól, hidd el, nem lettél volna boldog benne.
   Annyi lehetőség volt az azóta eltelt évek során, hol a útjaink keresztezhették volna egymást, ez mégsem történt meg, soha. Miért? Kerültél engem? Ha igen, akkor Te is figyeltél rám, nyomon követtél, hogy ne kelljen találkoznunk, akkor Neked is fontos vagyok, ha képes vagy még mindig gyűlölni. Ismerős ismeretlenekkel rengeteg közös pontunk lett az idők során. Közös régi barátok, rokonok, de soha senki sem mondja ki a neved előttem, mintha sosem léteztél volna. Mintha létezhettünk volna egymás nélkül. Mintha a régi történeteket el lehetne mesélni egyes számban. Pedig nem az volt bennük az érdekes, hogy mi történt, hanem hogy mindez velünk történt, veled és velem. Veled semmi véletlen találkozás, épp egyszerre lépünk ki a közértből, vagy egy hentesnél vesszük a cicáinknak a húst, közös fodrász, vagy kedvenc kávézó, semmi. Miért vagyunk bezárva ilyen távoli galaxisokba? Hogyan lehetünk ilyen közel és mégis ilyen távol egymástól?
   Anyád és anyám is jó barátnők voltak, szintén valami felderíthetetlen mélységből. Vagy ők is csak képzelték, hogy barátnők? Az egyikük kitalálta a másikat, ahogyan én is elképzeltelek? Vajon melyikük álmodta a másikat? Egyiküket sem tudnám elképzelni, ahogyan megálmodja a másikat, mindketten pontosan olyan józanok, mint Te. Én miért kellett, hogy más legyek? Annyira szerettem volna én is olyan lenni, mint ti, mindannyian! Emlékszel, ahogyan anyáink kibicikliztek a piacra, térdig érő pörgős szoknyában, magas sarkú cipőben, kecsesen? Mi is őket utánoztunk, de a szoknyáink rendszerint a nyakunkba csavarodtak, és képtelenek voltunk olyan elegánsan tekerni, térdre simuló szoknyával! Azt gondoltuk akkor ez valami nagyon nagynős- dolog, így biciklizni, és egy csokor kardvirággal, vagy illatos rózsákkal végigszáguldani az ismerősök előtt, hátravetett fejjel kacagni, és könnyed csuklómozdulattal integetni, mint a boldogság pápája. Persze mi mindig nyakig sárosak lettünk és alig kaptunk levegőt, mert annyira tekertünk, mintha az életünkért kéne száguldanunk. És Te mentél elől, mert úgy gondoltad, hogy Te elegánsabban tudsz vonulni. Meg különben is, én kicsi vagyok, egy törpe sosem lesz méltóságteljes. Anyáink közt is mindig a tiéd ment elől. Egy kicsit magasabb is volt, meg szigorúbban is nézett, és ez a rend belénk is öröklődött. Közülünk is Te mentél elől, méltóságteljesen, büszkén, ahogyan az Anyádtól ellested. Anyád sötét haja és fegyelmezett vonásai mind ott vannak benned, anyám szőkesége és szertelensége mind ott vannak bennem. 
   Miért bűn az, hogy olyan akartam lenni, mint ti? Vétettem azzal, hogy más vagyok, hogy másnak születtem? Pedig hidd el, végtelen éveken keresztül igyekeztem a ti világotokhoz méltó lenni. Olyan nővé akartam felnőni, akinek mindig van kész sütije a dobozban, hogy a betoppanó vendégeket megkínálja, és mindig tiszta és rendes a háza, és rendezett a ruhája, aki nem gyújtja fel a konyhát és tud autót is vezetni meg köztiszteletnek örvendő munkája van és mindig helyzetben van egy bölcs mondása, amivel elsimíthatja az élet viharait. Hát tehetek én róla, hogy erre nem vagyok képes? Ezért nem szerettél, mert nem tudtam zoknit stoppolni, meg nem tudtam, hogyan kell kelt tésztát sütni? Úgy szerettelek nézni, ahogyan gondos kis öltésekkel elvarrtad a folytonosság szakadásait, ahogyan az anyádtól tanult mozdulatokkal gyúrtad a tésztát, és tudtad, és Anyád szavaival magyaráztad, hogy miért kell letakarni a tésztát és miért nem szabad a mosógépben benne hagyni a ruhákat, már akkor tudtad, hogy minek hol lesz a helye az életedben. Van most is szép házad, bár sosem jártam a kapuin belül, mégis, magam előtt látom hogy milyen. Pontosan olyan, mint Te magad. A bútorokat úgy választottad ki, hogy illjenek egymáshoz, sehol egy porszem, gondozott, boldog virágok kerekítik le az éles sarkokat és csillognak a csempéid, nincsenek rajta fogkém- pacák. A konyhádban katonás rendben sorakoznak a fűszerek, nem öregedtek bele az üvegükbe, mert mindig gondod van rájuk. A terítőid kékek, mert illik a szemedhez a tenger színe, és a kötények, konyharuhák, mind kis segédei az összhangnak, maguk is kékek. A polcokon vidám porcelán kacsák tekergetik a nyakukat, természetesen kék masnival a nyakukon, mert ők is a Rendet szolgálják, a harmóniát, a biztonságot. A jelenléted, az irányításod az anyagi világ zsoldosain. És a képkeretek is kékek. A szemed tengerével, a tekinteteddel keretezed azokat a képeket, amelyeket a hozzád belépőknek is látniuk kell, a Te szemeden keresztül, a Te életed harmóniájának anyagi, képi lenyomatait. Biztos van macskád is, de Te meg tudod nevelni, hogy ne járja össze az asztalt és ne feküdjön az ágyatokba. Biztos nem szokott titkon a sarokba pisilni sem, ahogyan az enyémek.
   Hidd el, én is pont ilyen életet szerettem volna, magamnak is. De képtelen vagyok rá. Nálam lángol a konyha, és a macskák pofátlanok, a fazékból esznek, nincsenek képek a falon, igaz, néha celluxszal próbálom a hámló falakat kezelgetni és nincs egy pár zoknim, ami összevaló lenne. Sőt. Házam sincs. Egy lakás se, amit a magaménak mondhatnék. Sőt. Semmim sincs. Nem tudok olyan bensőséges viszonyt kialakítani a tárgyakkal, mit te. Nincs személyes birodalmam, nincs territóriumom, nincs felségterületem, vagy tárgyak, amelyre rámutathatnék, hogy én választottam ki őket, netán az én kezem munkáját dicsérik. Semmi ilyesmit nem gyűjtöttem az évek során, az Új Életem során. A szavaim vannak, amiben élek, és mások szavai, amik bennem élnek, a könyvek. Az eseményeket gyakran ezek mentén idézem fel, hogy éppen mit olvastam. Olvasni olyan, mint ébren álmodni. Pont a magamfajtáknak való.
    Azt hiszem ezt anyád is egyfajta fertőző betegségnek tartotta. Pedig hidd el, kellett volna, hogy Te fertőzz meg engem, mert már akkor elvesztem valahol a hideg világegyetemben. Egy sarkon magamra hagytatok, és soha többé nem találtatok meg. Te, anyád, anyám, a nők azon titkos szövetsége, akik megtaníthatnak egy lányt nőnek lenni, a Nagy Anya tudományára, aki egyensúlyt teremt a világban. Aki képes jobbá tenni a férfiak rombolását. Az anyák bűne. Erről sosem beszél senki. Az apák vétkeiért bűnhődnek a fiúk, de az anyák vétkeiért az egész világ bűnhődik. Nincs, aki az ölébe vegye a megfáradt vándort, a tékozlót, a bűnöst, a puha ölébe vegye és letörölje homlokáról a kínt, nincs, aki megfogja a dühöngő kezét és egyetlen csókkal tovaűzze az őrület démonát. Nincs az Anya, akinek ölében minden könnyed elsírhatod, aki erőt ad, hogy felállj, amikor elesel, nincs az Anya, aki nem engedi, hogy elvessz, hogy felszívjon a világűr, akiért felállj és harcolj, aki büszke rád, és szeret, és szeret vég nélkül és feltétel nélkül és nem kérdez és nem kér számon. Nincs, aki enni adjon az éhezőnek, enni, igazi ételt, életet, csak táplálék van, csak tápérték. Nincs már semmi szakrális a Nőben, amit a Nagy Anyától kellett volna megtanulnunk, akinek a lábnyomait követve kellett volna magunknak is Nővé válnunk. A bűnös Anya vétke miatt gyötrődünk mindannyian, hogy nincs hova hazamennünk. A bűnös Anya azt mondta, hogy neki jogai vannak, meg azt hitte, hogy ő egy önálló lény, és nem akart többé az Apával élni. Egy rossz álom elhitette vele, hogy ő csak az Apa árnyéka, csak akkor érvényesülhet, ha kilép a háta mögül. És a kis ostoba nem vette észre, hogy ő sosem volt az Apa háta mögött, hanem ott álltak mindig is egymás mellett, amióta világ a világ, kéz a kézben, együtt keltek át az évezredeken, életeken és halálokon. Az Anya bűnéért bűnhődünk most mindannyian. Mert az Apa nem képes egyedül békét teremteni. Az Apa harcol, az Apa járja ki az utat. De az Anya a Varázsló, aki szivárványt fest az égre, és aki képes letörölni a könnyeket.
    Én már utánozni sem tudtam, hogy mit kellene tenni, nem tudtam eljátszani azokat az üres rítusokat, amelyeknek már számodra sem volt értelmük, de Te még érezted, hogy valamit csinálni kell, de már nem tudtad, hogy miért. Most Te is ott ülsz a szép házadban, a szép bútoraid között, és képtelen vagy rá, hogy az legyél, aminek lenned kellett volna, hogy betöltsd a Nagy Anya szerepét, hogy átvedd a hagyatékát és meggyógyítsd azokat, akiknek szükségük van rá. Én pedig százezer ember otthonában ülök, idegen ágyon fekszem, idegen tálból eszem, málladozó falak beteg leheletét lélegzem. Jobb vagy rosszabb? Nincs jó és rossz, Te álmodsz, és pedig egy csillagtalan égboltot nézek üres szemmel. Nézem, hátha megpillanthatom a Nagy Anyát, mert nagy szükségem lenne rá. Ezt a világot nagyon meg kéne gyógyítani. Máshonnan nézünk a világra. Csukott szemeiden át látsz egy olyan létezőt, ami talán sosem létezett. Én a sarkig tárt szemeimmel figyelem az atomjaira hullott valóságot, a semmibe száguldó szerelvényt. Ha képes vagyok Téged megálmodni, miért nem vagyok képes egy élhető világot is álmodni? Hidd el, szeretnék. Mindennél jobban szeretnék.
    Gyakran mentem az utcátokba, el a házatok előtt, de mindig reménykedtem, hogy nem leszel ott. Nem tudtam volna mit mondani a hús-vér valódnak. Azt hiszem, idővel egy kitalált barátnő lettél. Bár lehet, hogy mindig is az voltál. Azért nem érhetett senki sem a nyomodba, mert mindenkinél jobb voltál. Mert amit nem szerettem benned, azt gondolatban eltüntettem. Olyannak érzékeltelek, amilyennek akartalak, amilyen barátnőre szükségem volt. Mind a mai napig képes vagyok erre a varázslatra, hogy annyit lássak meg valakiből, amennyit akarok. Most persze szigorú arccal bólogatsz, hogy ez hülyeség. És tényleg az. Mert Te mindig is racionális voltál. Te nem álmodoztál, nem pazaroltad az idődet felesleges képzelgésekre. Igazad van. Nagyon rossz dolog felébredni, és rájönni, hogy a kitalált barátnőd nem is igazi, csak magadnak teremtettél egy álmot. Sajnálom. Miért engedted, hogy felébredjek? Szeretek álmodni. Én addig élek, amíg álmodom. Csak az álmaimban létezem. Nincs másom, csak az a világ, amit felépítettem. Nem engedhettem meg- még Neked sem- hogy felébresszen. Még nem. Még élni akarok.
   Ezért nem hívtalak fel soha. Nem tehettem. Én vagyok a liliom a Te rendezett kertedben, ami hiába illatos, hiába szép, mégsem tarthatod meg, mert megöli a többi virágodat. A Te kertedben nincs helye ilyen renitens virágoknak. Sosem áldoztad volna fel a kertedet egyetlen virágért, ha a többi elpusztul bele. Te mindig józanul mérlegeltél. Megmérgeztem volna mindenedet. Te pedig rossz kertészem lettél volna, és kigyomlálsz, bárhogyan is kényeztetlek az illatommal. Ha a szívedben is van egy szép kerted, remélem ott megfér egymás mellett a sok különféle virág, és nem kell választanod.

Aludj, én majd álmodom az álmunkat tovább.



Nincsenek megjegyzések: