2016. július 15., péntek

Ki csinál nekem szódát?

 
   Ha nyár, akkor szúrós víz. Persze mindig csípte a számat, de azért ittam. Mert olyan felnőttes dolog volt. Aztán meg mert megszerettem. Imádtam a hangját az új patronnak, amikor betekertem és a bubik végigszáguldoztak a palackban. És tök hideg lett. Jól meg is ráztam, és lehetőleg azonnal megittam az egész palackkal. Szörppel is jó volt, de azért magában volt az igazi. Volt valami utánozhatatlan benne.
   Aztán jöttek a palackos ásványvizek, mindenféle változatban: szénsavas, szénsavmentes, kicsit csípős, nagyon csípős. Persze már egyik sem volt az. Nem volt olyan. Bár lehet, csak azok a nyarak hiányoztak belőle, amikor a forróságban a tücskök zenélnek, remeg a levegő a melegtől, és én csinálok egy szódát, végiggurulnak a bubik a palackban, és kiülök a teraszra... Persze, ezt már semmilyen palackozott italba nem lehetett becsomagolni. 
   Biztos voltam benne, hogy mindig lesz otthon szódám, hiszen e nélkül nem nyár a nyár. Meg aztán a palacsinta is más ízű lesz, ha szódával készíted. Aztán persze nem lett. Soha többé nem hallottam a gömbölyű buborékok kacaját, amikor engem nevettek ki, hogy jól megcsipkedik a számat. És biztos voltam benne, hogy az a kert is mindig meglesz, ahonnan kinézhetek a végtelen Alföld remegő levegőjére. Ahol a kabócák versenyt hegedülnek a tücskökkel, ahol esténként a Nap vörösen izzik, és minden végtelen, és ahol nincs múlt és nincs jövő, csak a határtalan és örökké tartó jelen. 
   Na, ilyen szódát szeretnék inni.

Nincsenek megjegyzések: