2016. június 2., csütörtök

Zenbo, a házirobot


Íme az Asus legújabb fejlesztése: Zenbo, a házirobot. Olyasmi, mint egy interaktív okostelefon, csak még mozog is, válaszol is és követ, ha kell. Az Asus promó videója egy fantasztikus, problémamentes világot tár elénk, ahol Zenbo (mert nevezzük nevén a gyermeket) része a családi fotónak, lévén ő is családtag. A filmet megnézve tényleg az az érzésem, hogy minden sokkal jobb, egyszerűbb, biztonságosabb, kiszámíthatóbb egy elektronikus baráttal.
   De azért felmerülnek kérdések. Olyan kérdések, amelyek lassan aktualitásukat, értelmüket vesztik, mert hogyan magyarázzam el valakinek, aki megállás nélkül a vackait nyomkodja, hogy van élet a gépek nélkül? A 'modern' világ is egyre inkább erre felé halad, hogy minden legyen gépesített, digitális, elektronikus. Aminek minden kétséget kizárólag vannak előnyei. Az internet jó dolog, csak kérdés, mire használjuk. Az atomenergia jó dolog, csak kérdés, mire használjuk. Mert sajnos, mi emberek, rendelkezünk azzal a képességgel, hogy minden jó ötletben meglátjuk a pusztítást, a rombolást, a sötét oldalt. A jó ötletekkel együtt születnek meg a káros dolgok is. Persze, mindig van választás. Ám néha azt látom, hogy mégsincs választás. Egy példa. Állítólag van egy csomó ostoba, szar tévéműsor (ez ügyben nem tudok nyilatkozni, mert több, mint tíz éve búcsú intettem a tévének: már akkor is úgy tartottam, hogy túl sok az ostoba, szar műsor, és ehhez rövid az élet, hogy ilyenekre pazaroljam az időmet), amelyek nagy közfelháborodást keltenek. Az ismerőseim is lelkesen ócsárolják, mert ízléstelennek és alantasnak találják. DE. AKKOR. MI. A. BÁNATNAK. NÉZED?!? És következnek az indoklások. 1) Nem is nézem, csak belenéztem (akkor honnan vagy ilyen jól értesült, hogy mi zajlik benne, mi az alantassága?) 2)Csak megy a tévé a háttérben, nem is figyelek rá (ha úgysem nézed, miért nem kapcsolod ki?) 3) Az összes műsor szar (ja, én is emiatt nem nézek tévét, de nekem nincs is tévém) 4)Mindenki ezt nézi, ez a trend mostanában. Na, itt szokott eldurranni az agyam. Azért, mert mindenki nézi, akkor az kötelező? És igen, valahol van egy ki nem mondott elvárás, hogy kötelező. Mert ha nem nézel tévét, nem csatlakozol a kötelező trendek fogyasztásához, akkor minimum szektás vagy, elmerokkant, kezelhetetlen gerillaharcos, destruktív társadalomgyilkos. Nem baj, ha a tömegfogyasztási maszlag rossz, nem finom, büdös, alantas: ez adatott, ennek kell örülni. Minden más esetben nincs helyed a közösségben. 
   Ugyanez az okostelefonokkal. Már egy csomó ember megkérdeztem, hogy miért jobb az okos telefon, mint a régi, buta. Konkrét választ ugyan nem kaptam ('ezen van mindenem'), de azt látom, hogy a színes gömböket lökdösni az mindenkinek nagyon fontos, ehhez valóban nélkülözhetetlen az okos telefon. Übrigens a nagyon elfoglalt embereknek is húsz éve volt egy noteszuk, és megoldották az életüket. És volt fényképezőgép, és volt telefon, szóval volt élet a digitális világ előtt is. A gyerekek akkor is felnőttek, amikor nem volt minden ovisnak okostelefon a zsebében, és az emberek a tinder világa előtt is tudtak randizni és ismerkedni. Kényelmesebb így? Minden bizonnyal, ez szokott lenni az egyetlen értelemmel bíró válasz. És tényleg kényelmesebb így? Akkor miért sírjuk vissza azokat az időket, amikor le kellett tenni a vonalas (!) telefont, ha szerettél volna betárcsázni az internetre. Miért? Lehet volt akkor valami, ami most nincs. Akkor kénytelen voltál személyesen találkozni egy régi ismerőssel, időt szakítani rá, és nem lehetett elintézni holmi net-csettel. Ami jó, mert összeköti az embereket. De ha annyira összeköt, mint hisszük, miért vagyunk mégis oly olthatatlanul magányosak?
   Aztán ott vannak a gyerekek, akiket mindennél jobban érint ez a kérdés. Nagyon cuki a kislány a videóban, hogy pózol a kamerának, hogy fotózza, meg mesét mondat a zabálnivalóan cuki robot-barátjával, de kérdem én, mi lesz belőle? Ki fogja neki megmutatni, hogy milyenek az emberi kapcsolatok? Mert Zenbónak csak füttyent, és a robot azt teszi, amit mond. Nem kérdez vissza, nem kérdőjelezi meg a gazdája utasításait, nem ellenkezik. És szegény kislány ezt a torz kapcsolati rendszert teszi magáévá: az lesz, amit én akarok. Aztán véletlenül találkozik valakivel, egy emberrel, aki szintén azt akarja tenni, amit ő akar, a saját akaratát fogja rákényszeríteni a másikra. Mi lesz ebből? Boldogtalanság. Mert már nincs senki, aki egy jótékony atyai pofonnal helyre tegye a hisztis hercegnőt. Pedig jó volt néha az a nyakleves, ami ma már gyermekbántalmazásnak minősül, mert helyre tette az embert. És felnőttünk, nem lettünk lelki betegek. Én is megkaptam a magam adagját, amit nem bánok, mert szükségesek voltak. Azért sokszor már a robotvilág nélküli jelenben is ezt az alkalmazkodás képtelensége nélküli boldogtalanságot látom. Ezért mennek tönkre emberi kapcsolatok, ezért frusztráltak az emberek, ha nem a vackaikat nyomogatják, hanem egy másik, hús-vér emberrel kell(ene) kommunikálni, bármilyen szintű kapcsolatot létesíteni.
    Mert Zenbóval tök jó játszani, mert Zenbo mindig azt akarja játszani, amit kis úrnője, minekutána Zenbo egy robot. De ki fogja megmondani a kis hercegnőnek, hogy néha azt játsszuk, amit a másik akar? És néha nem azt a mesét hallgatjuk, amit ÉN akarok, hanem azt, amit TE? És ki mutatja meg neki, hogy jó érzés, ha elfelezzük azt a kis kocka csokit, és tele lesz a hasad pillangókkal, ha Ő rád néz (nem, nem a videókamerán keresztül, hanem a feszültséggel teli levegőn keresztül)? És honnan fogja tudni, hogy jó dolog az, ha Apu kicsit hisztis ugyan, de megpuszil, az ölébe vesz, és ő mesél? Hogy ezer és millió történet van, ami az elbeszélés pillanatában születik meg, és csak te hallod, csak neked született, és talán soha többé nem is emlékszel rá? Ezeket nem lehet programozni, ezeket nem lehet tervezni. Persze, sokkal kényelmesebb egy géppel barátkozni, kényelmesebb egy hús-vér emberrel is interneten keresztül érintkezni, hiszen ha kellemetlenné kezd válni a beszélgetés, egy gombnyomással meg lehet szabadulni a konfliktustól. 
   És a nagypapa kérdése? Nagypapát szemmel lehet tartani, nagypapa be van kamerázva. Mert a családnak nincs rá ideje. Vagy kellemetlen az öregedő jelenléte? Ez a kérdés egyébként robotoktól függetlenül nagy kérdése a mai kornak. Hogy semmire nincs idő, az öregekre pláne. Valahogy nincs helyük ebben a felgyorsult világban. És sokan nem is akarják megtalálni az új helyüket, sokan azt gondolják a nyugdíjas éveikről, hogy egy második gyerekkor, felelősség, feladat és kötelezettség nélkül. Mert ők már megtették azt, amit (szerintük) kellett. És ott van a másik véglet, akikről már az utolsó bőrt is lenyúzták, de az sem elég. Akiket állva temetnek el, mert van bennük felelősségtudat. Talán túl sok is.
   Végezetül mindenki boldog és elégedett, mert bebábozódott egy komfortzónába, amelynek őrzője és védelmezője a cuki robot. De ha tényleg ilyen jó ez a szép új világ, akkor miért lett népbetegség a depresszió és miért kell egyre több 'önismerettel' és 'lélekelemzéssel' foglalkozniuk a gombamód szaporodó lélekkurkászoknak? Hát nem ez az élhető világok legjobbika?

Nincsenek megjegyzések: