2016. június 30., csütörtök

Levelek Zsuzsinak (Ösvények a lélek legmélyére) - első levél


1.

Drága, rég nem látott Barátném!

   Engedd meg, hogy újra így szólítsalak, ahogyan rég. Igaz most sem találkozunk személyesen, talán ezeket a leveleket sem fogod sose elolvasni, de mindig is Te voltál az, akihez szólhattam, aki meghallgatott akkor, amikor szükségem volt rá.
    Igaz, lassan két évtized hasadéka tátong közöttünk, de én mindenhova magammal vittelek. Nyilván már Te sem vagy az, akit én magamban hordok, én sem vagyok ugyanaz, aki egykor veled együtt nőtt fel. Egymástól olyan távoli vágányokon száguld már az életünk, hogy még integetni sem tudunk egymásnak. Pedig nem zilálta háború az országunkat, nem marakodtunk, nem költöztünk a világ két különböző pontjára, nem gyűlöltük meg egymást. Vagy mégis. Itt élünk néhány utcára egymástól, mint az idegenek. Nem látjuk egymást, mintha valami láthatatlan erő nem engedné, hogy útjaink keresztezzék egymást. A számom változatlan, ahogyan a tiéd is, tudom, bár sosem hívlak és Te sem kerestél mégis tudom. Ezért hívlak most egy különleges találkozóra, ahol úgy találkozhatunk, ahogy Neked is megfelel, lassan közelítve távoli lövészárkainakat, lassan körbeszimatolva egymást, és nekem is így lesz jó. Magányosan, két külön tojás magjába zárva. Itt az lehetsz, aki szeretnél, és én is annyit mutathatok magamból, hogy tudj még úgy szeretni, ahogyan egykor. Nem fagyizás (de szerettük!), nem kávézás, ahogyan a nagylányok találkoznak, és nem is ülünk egy hintára a játszótéren, hogy megbeszéljük, mi volt a múlt héten. Mi már soha többé nem fogunk beleférni egy ilyen hintába. Gyere hát, éljük át még egyszer az őszinte barátság boldog pillanatait!
   Közeleg az az ünnep, amit mindig együtt ültünk meg, és itt az idő, hogy újra együtt ünnepeljünk. Fel kell erre készülnünk, ezért fogadd a leveleimet készülődésnek, amiket az ünnepi megtisztulás jegyében írok Neked, hogy végre megszabaduljak a múlt sebeitől. Ha akarod, képzeld azt, hogy gyónni jövök hozzád. Vagy vedd vezeklésnek.
   Remélem, amikor magad mellé képzelsz, olyannak képzelsz, amilyen voltam. Nem is. Ne olyannak képzelj. Sokkal jobbnak. De ne olyannak, amilyen most vagyok. Azt sem szeretnéd. Képzelj olyannak, amilyennek mindig is szerettél volna. Amilyen sosem voltam. Én mindig olyannak képzellek, amilyen voltál. Na jó, néha azért megváltoztatok ezt- azt, de ezek apróságok. Lényegtelen elemek. Vagy mégis pontosan ezek a fordulópontok, ahonnan akaratlanul is más irányt vett a történetünk? Ki tudja? Talán a levelek végére kiderül.
    Amikor utoljára megígértem, hogy „most én hívlak!”, akkor is felhívtalak, bár sosem emeltem fel a telefont. De mindent elmondtam Neked, akkor is, és azóta is gyakran hívlak, és mindent elmondok Neked, hogy mi történt. Tudom, hogy szeretsz mindenről aprólékos beszámolót hallani. Így hát hosszan szoktam mesélni Neked, mi minden fért bele húsz évbe. És te hallgatsz, néha kérdezel, néha kétkedve felvonod a szemöldököd, néha megbotránkozol, de mindig meghallgatsz. És ahogyan hallgattál végtelen órákon keresztül, átfolyt rajtunk húsz év, én azt vettem észre, hogy megöregedtem, Te viszont ugyanaz a kislány maradtál, aki voltál. Persze Te is bölcsebb lettél, de bennem mindig a kertésznadrágos kislány maradtál. Már egyre jobb tanácsokat adsz, és egyre mélyebben megismertél, hogy milyen indokok és érvek mentén hozom meg a döntéseimet. Ne haragudj, hogy kislánynak nevezlek, de aki bennem él belőled, az ugyanaz a kislány, aki te voltál. Naiv és őszinte, kimond olyan dolgokat, amelyeket senki mástól sem fogadnék el. És ha Veled beszélgetek, egy kicsit én is kislány lehetek, nem kell a létezés valóságába süllyednem.

   Ezer és ezer emlék, ami összeköt minket! Azt hiszem, nem is tudok a gyerekkoromról mesélni anélkül, hogy ne említenélek! Te is szoktál beszélni rólam? Vagy úgy meséled el, hogy „egyedül fagyiztam a Balaton partján az első kétrészes fürdőruhámban, és egyedül próbáltam meg állni az idegen fiúk tekintetét”? Nem, ezeknek a történeteknek nincs értelmük nélkülünk. Mindez a tiéd és az enyém, de hogyan is mondhatnánk bármit arról az időről a másik nyilvánvaló jelenléte nélkül? Vagy szégyellsz a férjed előtt? Letagadsz, hogy valaha is léteztem? Vagy azt mondtad neki, meghaltam? Mit mondasz rólam? Mondod-e hogy más vagyok, elmenekültem a világ másik csücskébe, mint annyi mindenki tette közülünk? Hol van a helyem az életedben? Mindig is egy lezárt fejezet voltam, akit csak el akartál felejteni? Vagy Te sem annak láttál, akinek én gondoltam magam, hanem benned is egy másik énem létezett, benned is egy képzeletbeli barátnő volt, és aminek én hittem magam csak az árnyéka volt mindannak, amire Te vágytál? Mindketten egy másik embert szerettünk egymásban, és az a rengeteg év sem volt elég ahhoz, hogy megismerjük a másikat és önmagunkat az álomvilágon túl, és élő, hús-vér mivoltunkban találjuk meg az utat egymáshoz?
   Még mindig nem fordult a mérleg nyelve: több időt töltöttünk együtt, mint egymás nélkül. Persze ez nehezen definiálható fogalom, hogy mióta is vagyunk mi barátnők (vagy voltunk, nem tudom, mi az aktuális tényállás az egyszemélyes univerzumomon kívül). Mindig is ismertük egymást, mindig is egymás mellett éltünk, a rövid emberélet végtelen örökkévalóságában mindig is jelen voltunk egymás életében. Aztán egyszer tényleg kimondtuk, hogy mi barátnők vagyunk. Attól kezdve közös időszámításunk lett, és ettől a deklarációtól számítottuk a közös időnket. Még néha meg is ünnepeltük a barátságunk fennállását. Pedig előtte is jelen voltunk egymás életében, utána is, és sosem mondtuk ki, hogy most már nem vagyunk barátnők. Azt is ki kell mondani, hogy vége? Ha egyáltalán vége. Lehet vége valaminek, aminek nem is volt eleje? Néha hallottam, hogy engem nevezel a legjobb barátnődnek. Néha hallottam, hogy csak annyit mondasz, „igen, ismerem”, néha pedig Tőled eredő rosszindulatú pletykákat is hallok. De legalább le sosem tagadtál.

   Látod, milyen fertőzött az a zárt világ, amiben éltünk. Most már biztosan Te is látod, amin akkoriban csak nevettél. Pedig milyen biztonságosnak, milyen piha- puhának tűnt, hogy nincsenek az életünkben, a világunkban ismeretlen elemek, az egyenletünk mentes a változó tényezőktől. Azt hittük, biztonságos és kiszámítható világba születtünk, ahol mindent és mindenkit ismerünk, a szüleink által megtanuljuk a helyes magatartást, amivel biztonságosan elnavigálhatjuk a hajónkat a sikeresebb, fényesebb vizek felé. Nem kételkedtünk benne, ahogyan a szüleink sem, hogy a rendszerváltással egy új, gazdagabb nyugati világ kapui nyíltak meg nekünk, és a mi feladatunk szépen és fiatalon bemasírozni a paradicsomba, ahol egész nap van adás a tévében és a plázákban az éjszaka közepén is hamburgerezhetünk, ahol a térfigyelő kamerák tényleg a mi biztonságunkat hivatottak szolgálni, ahol a technológiai fejlődés egy sokkal élhetőbb életteret teremt számunkra. Milyen gyerekes ostobaságoknak tűnnek ma már ezek a szavak, pedig tényleg hittünk bennünk! Nem merült fel bennünk a kétely, hogy ez csak egy álom, ez is egy rabság, csak eddig nem ismertük ezt a fajtáját, itt egy arany kalitkába ülhetünk be, de ez is csak egy kalitka. Most már felnőttünk ebben a nyugati álomban, és egy cseppet sem lettünk boldogabbak, mint vártuk. Az életünk nem lett biztonságosabb, a világ nem lett egy egészsége hely, és a nagy egyenlőségben ha nem vagy elég rámenős, téged taposnak el. Mert rabok lettünk közben, eladtuk a lelkünket egy csinos ruháért és egy falat szintetikus hamburgerért.
   Senkit sem hibáztatok azért, ahogyan akkor láttuk a világot. Még a tapasztalt felnőttek sem tudhatták, hogy ide vezet ez az egész. Nem fogok példákat írni, részletezni, hogy hova vezetett a nagy szabadság, úgyis tudod. Csak annyit mondhatok, hogy néhány régi öreg volt csupán, aki akkor ki merte mondani, hogy gyerekek, ez nem vezet jóra. Csak azt sajnálom, hogy nem hallgattunk rájuk. Mostanra meg már nem elmentek azok az öregek, akiket meg tudnánk kérdezni, hogyan hozhatjuk helyre azokat a súlyos hibákat, amiket elkövettünk. Már nincs senki, akitől megkérdezhetnénk. Azokból a szilánkokból kell egy egészségesre emlékezető életet építenünk, ami széttört bennünk. Mert már csak szilánkjaink vannak. Ezek a szilánkok pedig sok sebet ejtettek rajtunk. Pedig egykor tudtuk. Vagy legalábbis elkezdtünk megtanulni egy élhető életet élni. Aztán rendszert váltottunk és szívet cseréltünk, és megpróbáltuk kiirtani magunkból azokat a régi értékeket, a bennünk élő ősöket, akik tiltakoztak az új világ ellen. Látod, én hamarabb rájöttem, hogy fél ember vagyok nélkülük. Én nem vagyok az új kor eszménye, én egy fertőző fekély, egy tumor vagyok ebben a világban. Nem vagyok hajlandó azt mondani, hogy jó dolog a nyolcezer tévécsatorna és a mobiltelefon, meg az alkalmi szexpartnerek, akkor sem fogom ezt mondani, ha Te ezért megvetsz. Ez egy beteg világ. És pontosan ez táplálja, hogy fejet hajtunk ezeknek a dolgoknak. Mert azt hisszük, ez jó nekünk. De ez nem jó. Ez csak egy kétségbeesett vagdalkozás egy vesztett háborúban. Egy beteg világot örököltünk a szüleinktől, és egy sokkal rosszabbat adunk tovább. Ezt nem lenne szabad.
   Emlékszel, milyen természetes volt régen, hogy csak utána találkozhatunk, ha segítettünk a házimunkában? Elfelejtetted? Pedig nem is volt olyan rég. Milyen szakértő szemmel néztük a körömlakkokat, hogy melyiket fogjuk megvenni, ha majd lehet? Meg nem lehet tévézni, amíg nem írtad meg a leckédet? Hogy utáltuk… de voltak dolgok, amik tiltottak voltak, voltak dolgok, amik tiltottak ugyan nem voltak, de nem illett. És ez a le nem írt szabály sok mindenre elég volt. Hogy időben hazamenj, hogy ne hazudj, hogy ne bánts meg másokat. Legalább voltak sövények, amiket át lehetett hágni. Ma már mindent szabad, semmiféle korlát nincs. Ha valamire azt mondom, hogy ez nem helyénvaló, körberöhögnek, hogy milyen vén bolond vagyok. Pedig az igazi szabályok pontosan azok, amelyeket belénk nevelnek, amiket magunkévá teszünk, nem pedig azok, amiket írásban a fejünkre olvasnak, és megpróbálják elhitetni, hogy értünk vannak. Nem, az igazi törvényeket az élet írja, és mindenfajta kibúvó nélkül mindenkire érvényesek, nem pedig drága öltönyben könyöklő, felkapaszkodott zsarnokok tollából folyó méreg. Ezek a hamis törvények, hazug szabályok már mindent elvettek tőlünk, ami emberi értékkel csak útnak indultunk. Semmi várakozás. Semmi vágyakozás. Semmi emberség és semmi értelem. Csak az út, amire igyekszenek rákényszeríteni. Mert csak próbáld meg, csak egy kicsit lépj le a fogyasztó társadalom sövényéről, és máris korbácsok csattannak a hátadon. Miért, hiszen ez neked jó, nem? Nem! Nagyobb rabságban élünk, mint nagyanyáink, mert elvették tőlünk a lelkünket! Nem, nem igaz: nem vették el- önként adtuk oda. Egy vélt jólétért. Néhány óráért a virtuális világban, néhány silány vacakért, amit értéknek vélünk, és állatias örömöt érzünk, ha birtokolhatjuk. Pedig Zsuzsi, te sem, én sem, semmi mást nem vihetünk magunkkal a Nagy Utazásra, csakis azt, amit a szívünkbe jegyeztünk fel. Nem mehetsz oda az autóddal (bár szép olívazöld, láttam), és azok az órák, amit a konyhafüggöny és a tapéta kiválasztásával töltöttél, homokként fognak kiperegni az ujjaid közül, és hiába próbálod a homokszemeket a könnyeiddel összeszedni, ezen már senki sem fog tudni segíteni. Ne engedd, hogy ez megtörténjen, ne engedd el azt a lehetőséget, hogy becsomagolhass erre a különleges utazásra! Hogy honnan tudom mindezt? Hamarosan Te is megtudod. Csak azért mondom mindezt el Neked, mert szeretlek. Még mindig, ahogyan örökké az életem része leszel, akkor is, ha csak egy képzeletbeli barátnő vagy. Szeretlek szeretni. Szeretek álmodni.

Sokszor csókollak, ne sírj, az élet nehéz.


Nincsenek megjegyzések: