2016. június 25., szombat

A döntésekről

   Gyűlöltem gyereknek lenni. Alig vártam, hogy végre felnőtt legyek. Azért, hogy magam hozhassam meg a döntéseimet. Mert nem szerettem, hogy mindig a fejem fölött dőlnek el a dolgok - rólam- Nyilván mindenki jót akart nekem és mindenki a legjobbat gondolta kihozni az életemből - de ez mégiscsak az én életem. Erre hamar rájöttem, hogy kiszolgáltatott dolog gyereknek lenni: nem dönthetsz, nem választhatsz, nem akarhatsz semmit. Persze ott van a jól bevált hiszti, de azért lássuk be, súlyos kérdésekben mit sem számít.
   Felnőttként sokkal jobban szeretek létezni, akkor is, ha a boldog, önfeledt és felelősségektől mentes gyermekkor immár csak kósza emlékfelhő. Nem hiányzik. Szeretek 'nagy' lenni, mert magam döntök. És erre nem azért vagyok ilyen határtalanul büszke, mert annyira jó döntéseket hozok, hanem azért, mert más cipelni egy döntés súlyát, amit nem te hoztál, és más felvállalni a saját - esetlegesen rossz - döntésedet. Azok a választások, amiket nem én tettem a magam ügyében, azok is engem terhelnek. És ez igaz mindenkire: bármennyire is jót akar valaki, bármennyire is a te érdekeidet nézi, a döntés súlya egyes egyedül téged fog terhelni. Senki sem fogja veled együtt viselni a következményeit annak a döntésnek, amit rád erőltettek. Senki, csakis te.
  Ezért viselem könnyebben a saját döntéseim súlyát, akkor is, ha azok rosszak. Mert tévedtem sokat, és minden bizonnyal sok dolgot ma már másképp tennék, ha visszamehetnék az időben a mostani tapasztalataimmal - de nem tehetem. De tanultam belőlük, azzá lettem, aki vagyok. És nem félek kimondani, hogy igen, hoztam rossz döntéseket. 
   De mit is jelent egy rossz döntés? Van-e egyáltalán rossz döntés? Mitől lesz egy döntés jó vagy rossz? Azt gondolom ezek a dolgok csak utólag dőlnek el. Sőt. Ahogyan telik az élet és változnak a dolgok és a változó dolgokban mi magunk is alakulunk, úgy formálódik a múltban hátrahagyott döntések értelme, előjele, mondanivalója.
   Azt szokták mondani, hogy kétféle ember van: az egyik, aki a szívére hallgat, és a másik, aki az eszére. Vannak, akik érzelmi alapon hoznak döntéseket, és vannak, akik mérlegelnek. Én az előbbi csoporthoz tartozom, nyilván elfogultabb vagyok a kérdést illetően a spontán döntőkkel szemben. De miért is? Mert az idő távlatából úgy vélem, hogy mindegy, mennyit mérlegel és gondolkodik az ember, ha nem dönt, a dolgok akkor is megtörténnek, és az idő, mint amolyan lineáris dolog, visszafordíthatatlanul halad a maga útján, a döntés vagy nem döntés választása megtörténik és jóvátehetetlen marad. 
   Vannak, akik nagyon sokat gondolkodnak, tipródnak, igyekeznek a legapróbb részleteket is figyelembe venni a döntésnél. Próbálják az érzelmi tényezőket kizárni, csak az érdekek és a racionalitás mentén meghozni a döntéseiket. Ez nagyon bölcs és megfontolt dolognak tűnik, de ugyanúgy nincsenek azoknak az ismereteknek a birtokában, mint azok, akik a szívükre hallgatnak és egy fellobbanással választanak. A biztos választ úgyis csak a jövő adja meg, amikor az események mint egy virág, kinyílnak, kiteljesednek, a történet mellékszálai is kibontakoznak, és értelmet nyer az egész. És ezt sajnos nem lehet mérlegelni. Mert senki sem tudhatja, hová tart a története. A legritkább esetben oda, ahova gondoljuk. Ezért nem gondolom, hogy hosszas mérlegeléssel és fontolgatással jobb döntést lehet hozni, mint érzelmi indokkal.
   Amikor a szívével dönt az ember, enged annak a kis világokon túli suttogásnak, aminek a logikus világban nincs értelme, ám jól lehet, hosszú távon, amikor a történet kifejlődik, nagyon is van értelme. Egyfajta érzelmi kapocs a saját jövővel, egy spirituális útmutatás. Amikor nem hagyják, hogy a józan ész nevében rossz döntést hozzunk. Mert megkíméljük magunkat a felesleges csalódástól? Megvédjük magunkat a fájdalomtól? Nem. Nem tudjuk megvédeni magunkat a bánattól. Amikor felvértezzük magunkat és elhatározzuk, hogy nem okozunk magunknak bánatot, az aljas kis kúszóbab már be is ette magát a bőrünk alá. Csak nem ismerjük be. Amikor elengedünk valakit, mert később csak rosszabb lenne, akkor máris rosszabb, nincs később, ott és akkor rossz. És esélyt se adunk, hogy jobb legyen. Sőt, megfosztjuk magunkat attól a kis boldogságtól, ami ott van az orrunk előtt. Mert ott van vele a fájdalom is. És attól jobban félünk, mint az örömtől. Pedig a boldogság is képes akkora vihart okozni, képes akkorára dagadni az ember mellében, hogy már képtelen hordozni - de a félelem mindig erősebb.
   Gyerekként mindenki jót akar nekünk. Nekem is mindenki jót akart. És tényleg. Csak azt nem fogadták el, hogy nem az vagyok, akinek megálmodtak. Én én vagyok, és nem egy megtestesült álom. Nem vagyok 'ügyes' és kitartó és tehetséges és ambíciózus, meg mittudménmi, csak egyszerűen én vagyok, aki szeret egy csöndes sarokban kuksolni. Nem, nem vagyok bánatos és nem várom a világvégét, csak szeretek ellenni a gondolataimmal. Nem akartam sohasem 'nagy ember' lenni, mint Gagarin, akit körbehurcolnak a Mártírok útján, nem vágytam soha halhatatlanságra és reflektorfényre, csak sok könyvre és macskára. Azt hiszem, azért nem vagyok rossz ember, mert nem teljesítettem mások álmait. Aki igazán szeret, nem akarja, hogy az legyek, amit ő lát bennem. Enged semminek maradnom.
   Ezért szeretem a magam impulzív döntéseit. Olyan rossznak mégsem bizonyultak. Az idő, ami már lepergett, engem igazolt. Nem hozhatunk jobb döntéseket hosszas mérlegelések után sem. Mert nem tudjuk, hova tartunk. Illetve azt hisszük, hogy tudjuk hova tartunk és kézben tartjuk a dolgaink, ám valójában mindannyian kis hópelyhek vagyunk a hóviharban. Ez van.
   És azt is hozzátenném, hogy aki sokat mérlegel, az fél. És aki fél, fél életet él. Előre retteg, hogy rosszul fog dönteni. Igyekszik minimálisra csökkenteni a veszteségeket. Mert tudja, hogy lesznek veszteségek. Tudja, hogy lesznek károk, dolgok, amiket jóvá kell tenni. Ha érzelemmel döntök, tiszta a szívem, nem félek a következményektől. Azt teszem, amit a legjobbnak gondolok. És nincs mit megbánni, mert ott és akkor az volt a legjobb. Nem mondhatom, hogy rosszul gondolkodtam. Mert hiszem, hogy a szívemben ott vannak mind az őseim, és ők vezetnek a döntéseimben. Vigyáznak rám egy olyan úton, amit nem ismerek. 

 

2 megjegyzés:

Kavics írta...

Tiszta, szép gondolatmenet! Hiszem, hogy jó úton haladsz, mert a sajátodat járod, nem másét. :-)

A "rossz" döntésekhez egy-két gondolat: honnan tudhatjuk - állíthatjuk(?) - hogy az rossz? Miért rossz? Oka, volt, hogy úgy döntöttünk, annak úgy kellett lennie, a karmánkba volt írva. Van, hogy köröket kell fussunk egy állomásig, de az még nem biztos, hogy egy rossz döntés eredménye. Annak, akkor úgy kellett lennie.
Én ezt így zárom le magamban. Lehet, hogy nem valós, de nem "mérgezem" magam rosszul döntöttem gondolatok ostorozásával.

Palatinus Lili írta...

Köszönöm a 'rossz döntésekkel' kapcsolatos észrevételt! Azt hiszem igazad van: ezek nem rosszak önmagukban, hanem elvisznek valahova, megtanítanak valamit nekünk, pontosan azért, hogy azok lehessünk, akik vagyunk. Érdekes dolog az idő távlatából visszatekinteni az útra, amit már bejártunk...