2016. május 24., kedd

Gwen Cooper: Homér


A macskás történetekre mindig kapható vagyok. Homér, a vak kismacska története azonban sokáig talomban maradt. Valahogy féltem tőle. Az állattörténetekben általában a minél sziruposabbat, a minél patetikusabbat szeretem. Képtelen vagyok elolvasni azokat a történeteket, ahol az állatokat bántják, kínozzák, meghalnak. Filmen sem bírom az ilyesmit, noha a horror és thriller nagy rajongója vagyok - de állatokat ne kínozzanak. Még imitált, megrendezett jelenetként se.
   Aztán ott van a másik véglet, Lassie története. Az megint túl sok, a kis dög elmegy, aztán visszatér, mintha mi sem történt volna. Az ilyesmit nem tartom megbocsáthatónak. Aki szeret, az nem megy el. Aki pedig úgy dönt, hogy elmegy, az ne jöjjön vissza, legyen szilárd jellem és tartson ki a döntése mellett. Szóval Lassie sem az erény bajnoka.
    Homér azonban más volt. Amikor megjelent a könyv, és elolvastam a fülszövegét, szíven ütött, hogy már egy ilyen pici macskának miket kellett kiállnia. Ez túl sok. Egy állatnak nem lehet elmagyarázni, hogy mi miért történik, hogy tartson ki, mert van fény az alagút végén, mégis ők azok, akik a legelviselhetetlenebb helyzetekben is megőrzik a méltóságukat, az önbecsülésüket, akik a legcsúnyább esés után is felállnak és folytatják az életet. Mi, emberek az időnk nagy részét önsajnálattal és önelemzéssel töltjük, keressük a dolgok miértjét és próbáljuk a világ folyását értelmezni, és sokszor az éjszaka sötétjében is nyitott szemmel fekszünk, és a kérdéseinken merengünk, valójában totálisan lényegtelen dolgokon marjuk magunkat, miközben az állatok valami isteni erővel a lelkükben azt teszik, amit tenni kell, megtalálják a helyes utat, tudják a fel nem tett kérdésekre a választ. 
   Félek szembenézni egy ilyen macskával, aki megtanul vakon élni, és vagányabb lett, mint egy látó macska, mert tudom, hogy én képtelen lennék erre. És mégis, Homér története erőt ad, mert van rá minta, hogy lehet így is. Hogy meg kell próbálni. Amit a gazdája, az írónő is kimond: nem ő Homér támasza, nem ő vigyáz a vak macskára, hanem a macska az ő támasza, a macska vigyáz őrá. És nem csak a betörős esetnél, hanem végig, egész életében. Azt hiszem ilyen az igazi szeretet, aminek nincsenek feltételei, nincsenek miértjei, hanem akik szeretik egymást, segítenek a másiknak, vele vannak akkor is, ha az épp hülyeséget csinál. És ha az egyik fél épp egy macska, az különösen izgalmassá teszi a helyzetet...
   A könyvben volt még egy érdekes momentum. A híres szeptember 11, amikor az ikertornyok derékba törtek. Volt olyan mentőalakulat, amelyik kifejezetten a háziállatok mentésével foglalkozott. Ilyesmiről korábban nem hallottam, de ha belegondolok, mi sem természetesebb, hogy az ember a legjobb barátját, kedvencét, életének bearanyozóját szeretné biztonságban tudni. Persze ez a kérdés a nem állatbarátok számára ostobaságnak tűnik, hiszen az emberéletet kell menteni, de mégis. Hogyan élhetsz a barátod nélkül? Ő is megtenné ezt érted, ha fordított helyzet lenne. Szóval tessék megölelgetni azokat, akik fontosak, akik fényt hoznak a sötétségbe, akik mosolyt csalnak az arcunkra!

3 megjegyzés:

Kavics írta...

"Én vagyok az ő szeme és ő az én szívem" :-) <3
Micsoda élettörténetek. Igen, ez igaz és tiszta szeretet. :-)

Palatinus Lili írta...

Tényleg nagyon szép könyv a szeretetről, most már bánom, hogy ennyit vártam vele :-)

Kavics írta...

Ne bánd, mindennek eljön az ideje, ennek a könyvnek most volt itt az ideje. :-)