2016. május 5., csütörtök

Börtönőrök, besúgók, bérencek

   A világ borzalmait elnézve sokat gondolkodom. A természeti katasztrófák, a borzalmas elemi csapások mind-mind a maga rettenetes valóságában 'természetes'. Megtörtént, megtörténik, talán azért, mert az emberiség túllépett egy bizonyos határon, mert többet gondol magáról, mint kellene, vagy talán pont azért, mert az ember istent is meg akarja ölni, el akarja törölni a 'humánus' világából. Ahogyan nincs hely az állatoknak, nincs hely a természetnek, nincs időnk a fontos dolgokra és nincs szemünk a valóságra. Aztán ezek a dolgok néha visszaütnek, és akkor megszeppenve állunk a történtek előtt. 
   Aztán ott vannak azok a borzalmak, amit mi magunk, mi, emberek teszünk. Mintha nem lenne elég szörnyűség a világban. Gondolok itt a háborúkra, népirtásokra, diktatúrákra és minden rémtettre, amit ember csak ki tudott találni valaha. Azt még értem, hogy EGY nem normális ember kitalál valami debil dolgot, mint ahogyan a gyerekek között is mindig akad egy rosszul huzalozott jószág, aki szerint a kismacskákat falhoz kell csapkodni és az összes csigát szét kell taposni - ezt kár is lenne tagadni, létező jelenség, inkább szembe kell vele nézni, hogy az életellenes világszemlélet a mindennapjaink része. Ám azt nem bírom megérteni, hogyan tud az ilyen magának követőket találni. 
   Történelmi távlatokba tekintve még azt is értem, hogy egy eszme, egy idea magával ragadja a széles tömegek képzelőerejét, inspirál, új lehetőségeket kínál, és maga a változás, mint olyan, magában hordozza az élhetőbb jövőkép eszményét. Ez azt gondolom egy teljesen érthető dolog, a jelenben minden más, a súlypontok és a hangsúlyok a teljes képet átírják. Persze könnyen ítélkezünk visszafele, könnyen mondjuk bárkire, hogy rosszul döntött, a rossz ügyért harcolt, de akkor és ott mindig minden más. Azt hiszem ezeken a dolgokon kár rágódni. Inkább a következményekre kell(ene) koncentrálni. 
   Szóval beleszeretni egy világpusztító eszmébe - valahol még értem. De azt, hogy a nyilvánvalóan aljas, rossz, beteg és hibás cselekedeteket követni, amelyek már az ötlet pillanatában mérgezettek- azt nem értem, hogy miért kell követni. Sokáig nem értettem, hogyan működhetnek az életellenes, emberellenes társadalmi formák. Hogyan képes az ötlet kiagyalója ezt a rémálmot ráerőltetni a többiekre. Jó, néhány hasonszőrűt még csak-csak talál, akik szívesen és lelkesen cibálták szét a gilisztákat, de egész tömegeket? Talán megfélemlítéssel? Nem hiszem. Sokan később sem bánták meg, amit tettek, gyanítom, közben sem okozhatott nekik álmatlan éjszakákat. Tudatlanságból? Nem tudom. Úgy gondolom, a legtudatlanabbaknak is megvan az a minimális emberi kontrolljuk, hogy meddig az addig. Persze lehet tévedek. Valószínűleg.
   Aztán elérkezett életemben az a pillanat, hogy kérdéseimre választ kaptam. Megfogalmazni, szép kerek mondatokba önteni persze nem tudom, de megkaptam a válaszom. A tapasztalat útján. Volt szerencsém egy kiváló német cégnél tevékenykedni. Ami jó, mert a német precizitás legendás. De valami ott maradt bennük. A lelkük mélyén. Az a kis mag, ami egyszer- nem is olyan rég - szárba szökkent és sok rémálmot termett. És ez a mag még mindig ott van. Valami beteges félelem az irányítás hiányától. És kicsiben, félig viccesen, félig komolyan, de ugyanazt játsszuk, mint lassan hetven éve. És ilyenek a németek? Nem, nem hinném, hogy ez a sarkított állítás igaz lenne rájuk. De arra a kis csoportra, akikkel volt szerencsém egy nyájat őrizni, arra igen. Azt hiszem a német nép nagyon keményen dolgozik azért, hogy legyőzze a múlt kísérteteit, de ezek nagyon erős démonok. 
   Aztán milyenek a magyarok? Maguktól vették fel ennek a hetven évvel ezelőtti játéknak a rájuk eső szerepét. Maguktól. Valahogyan, valami láthatatlan játékrendező kiosztotta a szerepeket, és újra ugyanazt játszottuk, ami egyszer már kiderült, hogy nem jó játék. És senki sem figyelmeztette a másikat, hogy ilyet nem szabad játszani. Akik feljebb akartak kerülni a ranglétrán, spicliskedtek, ha nem volt mit beárulni, hát gyártottak történeteket. Önként bárkinek a háta mögött bármit 'jelentettek'. És aki feljebb jutott, mint jó kápó, még szadistább lett a többivel. Ezt a rettenetes viselkedést ma vállalati kultúrának csúfolják. Persze a kultúra valami egészen mást jelent... Nyilván senkit nem vertek meg és nem kínoztak halálra, de a megalázások, az emberhez nem méltó kommunikáció megmutatja, hogy a mag el lett vetve, és nem kell hozzá sok, hogy szárba szökkenjen. Láttam, ahogyan emberek önként, és nem kényszer hatására olyanok lettek, mint a lágerek őrei, mint a titkosrendőrök, mint a besúgók, mint a huszadik század minden rémálma. Féltek? Mitől féltek volna? Ez tényleg nem egy hadifogoly-tábor, ez egy munkahely, ahonnan el lehet jönni, amit ott lehet hagyni. Nekik is, és mindenkinek. Nem kötelező ezt csinálni. Ostobák voltak? Valószínűleg igen. Mindenesetre azt gondolom, hogy az emberi gonoszságnak a csírája, a mag, sokakban ott van, és csak egy csepp vízre vár, egy löketre, hogy szárba szökkenhessen. Hogy miért lettünk ilyenek? Egyáltalán eredendően ott van mindenkiben a jó és a rossz lehetősége? Így születtünk, jóval és rosszal megvetve? Vagy a történelem során született eredendő bűnünk az, ami belénk vetette a rosszat? Nem tudom a kérdésekre a választ. De remélem nem kapok több leckét embertelenségből.


Nincsenek megjegyzések: