2016. május 22., vasárnap

A Bagolyasszony története

  Ezt a történet a csernobili katasztrófa harmincadik évfordulójára írtam. Nem a szokásos posztapokaliptikus atomkatasztrófa-megközelítés, inkább annak a spirituális oldala. Nekem ezt jelenti Csernobil, az utolsó állomás, ahol még a holt lelkek számára sincs hely...


- …Ne menj el, Édesem, ne hagyj el engemet… - sírt az Asszony halkan a küszöb fölött kuporogva. Aztán tűt keresett a köténye zsebében, és megszúrta az ujját. A kiserkenő rubincseppeket mind a küszöb mellé hullajtotta. A döngölt padló pedig hangtalanul itta az életet.
   Néhány pillanat múlva erős, délceg férfi szelleme jelent meg a küszöb felett, mintha nem tudná, hogy kimenjen a házból, vagy bent maradjon. Szép volt, mint egy vad madár, de a szeme mégis oly szomorú, hogy az ember vele együtt szeretett volna sírni. De a férfi nem sírt, nem panaszkodott, kezét nyújtotta az asszony felé.
- Engedj el, gyönyörű szép virágszálam, engedj utamra, engedj végre az enyéimhez! – Kérlelte a szellemalak a szomorú asszonyt.
- Hogyan engedhetnélek, Lelkecském, azt ígérted, a halálban is társak leszünk, és tessék, világ csúfjára itt hagytál, egyedül!
- Engedj kérlek az enyéimhez, és ne kívánj velem jönni, hiszen te a napsugarak szikráiban tündökölsz, a harmatcseppekben fürdesz és a madarakkal szállsz! Nem a te helyed a mozdulatlan szürkeség, nem a te világod a homály…
   Minden nap így kezdődött és végződött a csernobili falu melletti tanyán, az Asszony kérlelte az Urát, hogy jöjjön vissza, vagy vigye magával, de az ember ezt sosem engedte. Makacsok a halottak, és csökönyösek, mint életükben voltak. Az Asszony minden nap kétszer hívta a halott Urát, akit életében is mindennél jobban szeretett, és aki nélkül már nem volt értelme az életének. A küszöb alá temette, pontosan azért, hogy ne mehessen el, hogy ne hagyhassa el. Volt ugyan a falunak egy kis temetője, tele rokonnal és ismerőssel, de azt nagyon távolinak érezte, elzártnak és közönyösnek. Maga mellett szerette volna tudni az Urát, ahogyan az életben is, hogy együtt legyenek minden nap, hogy együtt örüljenek a tavaszi kisbáránynak. Hiába ismerte az Asszony az erdők titkát, a mezők virágát, nem menthette meg azt, aki a legfontosabb volt számára, Ura fiatalon meghalt. A természet – azoknak, akik kíváncsiak és nyitott szemmel járnak – elmeséli a titkait, a gyógyítás művészetét bárki megtanulhatja, ám az erdőkben vannak járatlan utak is, melyeket csak keveseknek tár fel. Az erdők mutatták meg az Asszonynak, hogy élet és halál nem válik el oly élesen egymástól, mint azt gondolják. Az állatok emberek, az emberek állatok, és a növények meg a kövek kifejezetten pletykás társaság. A világ dolgairól beszélnek, amelyek igazán fontosak, nem az apróságokról és felesleges ostobaságokról, mint ötéves terv, meg gazdaság, meg politika. A tényleg fontos dolgokról, életről, halálról és szerelemről.
- Keress magadnak egy élőt, Asszony! Nem járja, hogy itt a sötétben kuksolsz, elhervadsz! – Mondta az Ura az egyik nap.
- Hogyan nézhetnék bárki másra, hisz’ neked adtam magam, örökre, örökre! Te itt vagy, igaz, nem ölelhetsz, de itt vagy velem, és én ezzel is megelégszem!
- Élned kell, nem a holtakkal foglalkoznod. Nem mondhatsz le ily könnyen az életedről…
   Nap nap után vitatkoztak ezen a dolgon, vajon az Asszonynak mit kellene tennie, hiszen mégiscsak kettejük közül ő volt az élő, ő volt képes cselekedni, tenni. Az Ura csak tanácsokkal láthatta el, és tanítgatta a legnagyobb titkokra, amit még az erdők is csak keveseknek mondanak el. Talán a sámánoknak elsuttogják, de az Asszony annál sokkal józanabbnak gondolta magát, mintsem ilyen ősi tudományra adni a fejét. A sámánok sokat szenvednek másokért – őt pedig az Urán kívül senki másnak a sorsa nem érdekli. Felőle aztán fel is fordulhat az egész világ.
   Néha azért választ kért a felhőktől, a tölgyfalevelek susogásától, de ezt már 1970-ben is nevetségesnek találták, komolytalan dolognak. Ebben a szép új világban nincs hely a sámánoknak, az emberek félnek az énekléstől, félnek a mágiától. Nem is mondta el senkinek, ám a falubeliek valahogy mégis megérezték azzal a kis emberi szikrával a lelkük mélyén, amit még nem mosott ki belőlük a legeldugottabb faluba is behatoló propaganda. Elhúzódtak tőle és különcnek találták, hóbortosnak és furcsának, aki szép fiatal asszony létére még mindig a halott urát siratja. Az emberek szerint már új párt kellett volna találnia, akivel kéz a kézben ülhet a televízió előtt, és lúgozhatja az agyát a szeméttel, ami egyformán sivárrá tesz mindenkit. De ő nem tette. Kiköltözött a falu szélére, sorsára hagyta a kis tulipánágyást, és úgy élt, mint egy vadember. Bárányokat nevelt, gyógyfüveket gyűjtött és bejárta a környező erdőket, amelyeket már otthonának tekintett.
   Az Urát mindig a saját vérével hívta vissza. A halottak szeretik a vért, szeretik az életet, bármennyire is tagadják, mindig kötődnek az élőkhöz. Lassan annyira összeszurkálta magát, hogy vastag hegek borították a mellét, karját, nyakát. Mindig több és több vért kínált a halottnak, hogy láthassa, hogy pár pillanatot vele tölthessen. Mert akik igazán szeretik egymást, azok összetartoznak, a halál után is. A dundi fekete macska megmaradt fél szemét kíváncsian gazdasszonyára vetette, és bár ő maga sosem mert a küszöbre rálépni, érdeklődve szemlélte az Asszonyt.
   Gyakran álmodott is az Urával. Ilyenkor boldog volt, és megnyugodott a lelke, mert az Álom ideje sokkal hosszabb, mint az ébrenlét órái, az Álom órájában a homokszemek másképp peregnek. A betegeket mind édes álmokkal kellene gyógyítani, mert az ott eltöltött idő száz életet is felölel. Persze a gonosz álmok ideje is lassan pereg, a kínszenvedés, a félelem örökkévalónak tűnik. De az Asszony tudta, hogy ha alszik, ha álmodik, akkor kiszabadul a lelke, messzire megy a háztól, idegen tájakat jár be, és nem kell félnie a gyötrelmektől. Az álom olyan, mint a halál – mondta az Ura. Egy hatalmas edény, egy serleg, amit kedvedre tölthetsz meg, amivel csak akarod. Álmában az Urával mentek fel a patakhoz, aminek vize hideg volt, nagyon hideg. Mindketten belenyújtották a kezüket a vízbe, és a csalóka napfény ugyanolyan homályossá rajzolta kezeiket, mintha se élők, se holtak nem lennének.
- Azért kellett megszületnünk, hogy megismerhessük egymást. Hogy legyen kezünk, amivel átölelhetjük egymást, és legyen nyelvünk, amivel elmondhatjuk, hogy mennyire szeretjük egymást. – Mondta az Ura, amikor nagyon nekikeseredett az Asszony. – Örüljünk annak, hogy nekünk megadatott, hogy találkoztunk. Sokaknak ennyi se jut. Nekem itt voltál és szerethettelek, ez mindennél többet jelent, a halálomban is.
   Teltek az évek, és bár az Asszony sokakat meggyógyított a bajukból, a legtöbben mégis átléptek az árnyékos oldalra. Gyógyított, de a Halállal nem szállhatott szembe, az ő akaratát nem kérdőjelezhette meg soha, semmilyen módon. Az Asszony azonban szép maradt, szép és szomorú. Nem engedte el az Urát, aki vele maradt, szellemként. A falubeliek már lecserélődtek, a fiatalok elmentek az új városba, Pripjatyba. Ott volt munka meg szórakozás, fényes utcák és olcsó lakások. Az erőműben lehetett munkát kapni, és az éhes város, ami szinte egy éjszaka alatt nőtt ki a földből, felszívta az új életre vágyókat. Új házak és új lakások, minden a szép szocialista eszme lázálmaként. Tervek, tervek és a hihetetlen fejlődés: nem kellenek ide növények, nem kellenek ide titkos szavak, nem kell az őseink tudása, csak az új, csak a csillogó, csak a mámor. Az Asszony látta, ahogyan felépült a város, és értetlenül nézte, ahogyan leradírozzák a földet, hogy mindent otromba betonnal borítsanak be. Betonnal, ami alatt nem lélekzik a föld, nem kap levegőt az ember. A beton egy koporsó, ami minden élőt magába zár: ilyen szarkofágot emeltek az emberek maguknak. Egy szebb jövő hitével a szívükben.
   A faluban csak az öregek maradtak, meg azok, akiket még kötött valami finom pókháló a múlthoz. Meg az Asszony, a szellem Urával. Az Asszony megtanult mindent, amit ember az értelmével befogadhat ebben a világban, testbe zárva, életre ítélve. Persze ez nem az a fajta tudás volt, amivel megértette volna, hogy mi történik az erőműben, ami mágnesként vonzotta az új tudásra éhes éji lepkéket, az ő tudása a régiek tudása volt. Minden morzsával, amit élete során felcsipegetett, egyre messzebb került a falutól, az emberektől, a világtól. Értette az állatokat és ismerte a szeleket, ám a legközelebbi falubeli nevét már nem tudta. És nem öregedett, nem változott, amit gyakran szóvá is tettek.
- Bagoly-Asszonykám, figyelj most rám! – szólt egy napon az Ura, aki olyan maradt, amilyennek az Asszony emlékezett rá, ahogyan elképzelte: erős és fiatal. Pedig a betegség meggyötörte a testét, megtörte az erejét, az utolsó napjaiban már egészen összefonnyadt. De az Asszony mindig nagynak és erősnek látta, akkor is, amikor a valóság már a szemébe hazudott, hogy az Ura elszáradt. Mert ő tudta, hogy ez hazugság. – El kell ma menned, nem maradhatsz itt többé!
- Hova mehetnék én innen? És minek mennék el? Téged sem vihetlek magammal, nincsen nekem más helyem a világban.
- El kell menned, Bagoly-Asszony, tudod te ezt nagyon jól. Látod a múltat, látod a jelent és látod a jövőt, mert akit a Halál maga tanított az élet művészetére, tudja ezeket a dolgokat nagyon jól!
- Nem mehetek. Nekem itt a helyem, itt lakik a halálom is. Itt fogom megvárni.
- Nem lakik itt már senki, Egyetlenem, senki! Elmentek innen mind a szellemek, nagy baj közeleg!
- Akkor meg pláne nem megyek sehova.
- Az emberek olyan gőgösek lettek, azt hiszik, az istenek trónjára léphetnek! Felfuvalkodottak és már nincs senki, aki az orrukra koppinthatna! Túlmentek mindenen, ami megengedett! Tudományukkal elhagyták saját birodalmuk határait! De az istenek ezt nem hagyják, megbüntetik őket!
- Háború lesz?
- Ez sokkal rosszabb, mint bármiféle háború. Ez borzalom! A méreg már a palackban van, és hamarosan az istenek szerteszórják a világban! Menj, fuss, amíg lehet!
- Ha az istenek mérge az, ami a világra ömlik, hiába szaladok, hiába futok bárhová. Engem is megmérgez. Mindenkit. Milyen növény gyógyítja?
- Ezt a mérget nem gyógyítja semmi sem, ezt az emberek maguk ellen keverték, szörnyű kínok közt fognak elpusztulni! Sem növények, sem kövek nem hozhatnak enyhülést a kínokra, amit ez a méreg okoz, mert azokat is elpusztítja. Csak a halál marad. Eljött hát az utolsó óra. Aki túléli, az sem éli túl: a lelkekbe is beszivárog, megmérgezi az elmét. Nem tehetsz ellene semmit!
   Aztán megtörtént. Az asszony természetesen nem ment sehová. Tudta, hogy ez elől hiába menne akárhová, a baj utoléri. Ha nem most, akkor a következő. Vagy az azutáni. Ennek nincsen vége, ez csak a kezdet. Kiment reggel a tisztásra, mert hallotta, hogy jönnek az autók. Jönnek evakuálni. Menteni. Menteni? Mit? Kit? Itt már nincs senki, akit meg lehetne menteni. Halottak mind. Halottak attól a pillanattól kezdve, hogy ordítva a világra szakadtak. És újabb halott lényeket szabadítanak az élet börtönébe. Mert nem tudják őket megtanítani élni, hiszen maguk sem voltak rá képesek soha, egyetlen pillanatra sem. Katonák jöttek és nagyon határozottan intézkedtek. Terelték a népet, hogy ki hova menjen, melyik buszra szálljon fel, mit vihet magával, mit kell lerakni, mit kell fertőtleníteni. Mintha bármit is lehetne fertőtleníteni. Mintha a sugárzás egy fertőzés lenne. Persze: sugárfertőzés, mintha a szavak börtönében valódi jelentés lenne elrejtve. Végül is mégiscsak egy fertőzés: megmételyezte az emberiség lelkét. A számokkal lehet játszani, a számok olyanok, mint a megbűvölt kígyó; azt teszik, amit parancsolunk nekik: ha akarjuk, félelmet keltenek, ha akarjuk, megnyugtatnak, segítenek az elszunnyadásban. Mindegy, milyen álmot álmodik magának az emberiség, a méreg jelen van, és már rég nincs abban a bizonyos lombikban. És azzal a balesettel végérvényesen kiszabadult.
   A Bagoly-Asszony, akinek a szerelme erősebb volt minden földi hiúságnál, megtanulta a természet rendjét. Néha ő is megkísértette a Halált, de sosem szegült ellene. A Halál vonzódik a szépséghez, és a kiválasztott papnőit örök fiatalságra kárhoztatja. A Bagoly-Asszony is a Halál papnője lett: a Nap leányát szép lassan bekebelezte a Halál; tudásáért nagy árat fizetett. Bár ő maga nem kérte ezt a tudást, de talán erre volt elrendelve. A dolgoknak pedig mindig áruk van, és a Halál nem vár a behajtással. Az Asszonyt száz éve még sámánnak nevezték volna, meg látónak, és talán tisztelték is volna ugyanabban a faluban, amiben a Végzetével találkozott, de a gőgjétől elvakult ember korában már csak bolondnak tartották. Pedig nem is sámán volt, mert az Urán kívül soha más szellemet nem látott, hanem Bagoly-Asszony, aki a Haláltól tanulta a művészetet, mert az élet maga a művészet, a halál pedig a kiteljesedése. Így amikor a pripjatyi erőmű feladta a harcot az önfejű emberiség ellen, az erdők mélyén egy bagoly nyújtóztatta ki újdonatúj szárnyait, és szippantotta magába a Halált.


Nincsenek megjegyzések: