2016. február 8., hétfő

Segglények és proteinmalacok

  Eme elmés szavak Gerlóczy Mártontól és Orbán János Dénestől származnak, első hallás után beleégtek az idegrendszerembe, így én is előszeretettel használom őket.
   A bejegyzés aktualitása a Valentin-nap. Eddig sem érdekelt különösebben - most sem. De. A fészbúk rendszerint ajánl szolgáltatást, oldalakat, miegymást, ami szerinte engem érdekelhet. Bejelöltem közel ötven ókorral és latin nyelvvel foglalkozó oldalt, de még egyet sem ajánlott fel magától - nyilván a mesterséges intelligencia szerint nem ez az érdeklődési köröm. Ellenben escort fiúkat, ráncfelvarrást meg plasztikázást annál szívesebben tol az orrom alá. Nyilván koromból kifolyólag már időszerű lenne egy tatarozás - de ez sem izgat különösebben. Csak az ókor. 
   Valentin-nap közeledtével egy érdekes szolgáltatásra hívta fel a figyelmem virtuális barátom. Egy fotóműhely (mindegy, hogy melyik, már több fotósnál is találkoztam a szolgáltatással) szerint a páromat kellene meglepnem exkluzív Valentin-napi fotókkal - magamról. Ezen elgondolkodtam.
   Minő becsvágy és magamutogatási kényszer kell ehhez, hogy megtegyem. Persze a 'mi a fenének?!?' józan ész szava megóv az ilyen ballépésektől, de belegondoltam a helyzetbe. Elmenni egy fotóshoz, egy idegenhez, aki előtt vetkőzzek le (jaj, nem kell meztelenre - de én semmit sem veszek le senki előtt - prűd öreglány vagyok immár) és pucsítsak, meg tegyem magam, mint egy pártában maradt magányos kis galamb. Ez olyan boldogtalan dolog. Nyilván ő sem akarna mást, mint a pénzemet, ezért még azt is hajlandó a szemembe hazudni, hogy hű de szép vagyok. Hazug képeivel elhitetné, hogy olyan vagyok, amilyen valójában sohasem. Belémplántálna egy csalfa képet, miszerint dögös és ellenállhatatlan vagyok, 'megmutatná' a vonzóbbik oldalamat. Nyilván van, csak valahol nagyon mélyen és nagyon eldugva, mert én még nem találkoztam vele, és nem is éreztem hiányát. 
   Aztán. Azt, hogy egy idegen előtt cicáskodom, örökítsem meg, és ennek bizonyítékait magam toljam annak a színe elé, akit a legtöbbre tartok. Hümm. A világ tényleg elhaladt mellettem, mert ezeket a dolgokat én már képtelen vagyok befogadni. Valószínűleg már látta a jobbik oldalam. Talán azért van velem. És valószínűleg látta már a rosszabbik oldalamat is - és mégsem lépett le, tehát erősebbnek vélte a jobbikat. Miért kellene egy pucsítós-törleszkedős fotósorozattal ezt megmutatnom? Egyáltalán mit mutat rólam egy ilyen valami, ha én nem vagyok ilyen? Mert mindenkivel ugyanazt csinálják. Van szerencsém a fészbúk hömpölyében nap mint nap megszemlélni, hogy amúgy normálisnak vélt ismerőseim feltárják a dögösebbik oldalukat. És ez nagyon nem érdekel!
   Aztán. Ha van párom, hát feltárom a bájaimat, neki, közvetlenül. Amikor csak akarom. De neki, és nem kell közvetítő személyt beiktatnom. Ha másnak kívánom ellenállhatatlan bájaimat mutogatni, arról pedig nem tájékoztatom a páromat. Nem? Ha pedig a világnak kívánom megmutatni, hogy Angelina Jolie kutyafasza hozzám képest, azt nem kell Valentin-napi fotózásnak nevezni, hanem az csakis az én egyszemélyes műsorom, az egóm egész estés szélesvásznú produkciója. Nincsen ezekkel a dolgokkal semmi baj, csak nem kell ajándékként meg szinte önfeláldozásként tálalni. 
   Nyilván túl konzervatív vagyok ehhez a világhoz. De én már nem tudok más lenni. Persze vannak segglények, akik felébrednek, és máris azzal foglalkoznak, hogy tudassák a világgal, hogy van a seggük. Elég selymes-e a bőrük, és egész nap a seggük formálásával és mutogatásával foglalkoznak. A proteinmalacok pedig a segglények férfi (?!?) megfelelői; ők a megdolgozott, leszőrtelenített testük börtönében élnek. Ez még oké, a legtöbb embernek van rögeszméje, kinek a latin, kinek a bélyeggyűjtés, kinek a saját segge. De a legmegdöbbentőbb momentum az egészben számomra az, hogy ezeknek közönsége is van. Sőt, több segglény bandákba verődve igyekszik egymást túllicitálni. És egy proteinmalac számára is kihívás, hogy ő legyen a tesztoszteronkirály. Különös. Pedig SENKI sem mondta a 'fiataloknak', hogy fordítsák maguk felé a kamerát, és szelfizzenek. Ezt ők maguk találták ki.
   És ha nem akarsz költeni a fotósra (aki kb. fél havi fizetésemért örökíti meg a pucsítást), fotózd magad a tükörben! Nem sok ennél magányosabb és szomorúbb dolgot láttam, mint amikor szeretetre éhes gyerekek próbálnak valamit megmutatni a tükör előtt, aminek szerintük lenniük kellene. Harry Potternek volt egy ilyen tükre a suliban, amibe ha belenézett, azt látta, amit látna akart. Persze ő boldog családot látott, nem kockahasat. És ez a tükör nagyon veszélyes volt, mert megbetegítette az elmét. Nos?

 

Nincsenek megjegyzések: