2016. február 9., kedd

Évfordulóra

   Egy éves évfordulója van annak, hogy a mocsárban pancsolok. Ez a neves nap gondolkodásra serkent, amit meg is osztok veletek. Egy kicsit személyes lesz, de most rólam van szó.
    Hoztam egy döntést, mert akkor nem tehettem mást. Mint minden döntésnek, ennek is megvannak a maga következményei. Sok rossz dolgot hozott magával. Aminek lassan itt az ideje, hogy pontot tegyek a végére, és új fejezetet kezdjek. Mert ez így nem mehet tovább.
    Mi a lényeg? Röviden: szar munka. Hosszabban: embertelen bánásmód, kizsákmányolás és magalázás. Régebben el akartam menni külföldre, de ma már nem bánom, hogy nem volt merszem, mert már azt gondolom sehol se jó. Ott (bárhol is legyen az az ott) sincs kolbászból a kerítés, rabszolga meg bárhol lehetek, Róma káprázatos márványvárosát sem a gályaraboknak építették. Szóval békaperspektívából mindegy, hol van az ember. Meg aztán felfedeztem a gyökereimet, a kötődéseimet, és rájöttem, hogy ha átültetnek ebből a cserépből, meghalok. Nem tudom miért, de így van. Ezt nem tudom elmagyarázni.
   Későn jöttem rá, hogy mi az, ami érdekel. Persze az 'ingyenes oktatás' keretein belül ezt már akkor sem tehettem meg, hogy tanuljak, amikor szenvedélyemet felfedeztem. Előtte meg éretlen voltam hozzá. Bár akkor sem tudom, mi lenne más. Szóval teszem azt, ami adódik. Az évek súlya alatt egészen beleszoktam ebbe, egyesek szerint egész jól teszem. Szerintem meg beteg dolog, amikor az arcomra dermed a kötelező mosoly, és még este is dermedt, torz nyugati-műboldogság terül el az arcomon, mert ha nem teszem, fegyelmeznek. Mintha bárki is elhinné, hogy orgazmusközeli boldogság tizenkét órát dagonyázni a kretének közt. De ma már ez megy, vigyorgok, este meg a fotocellás ajtónak is megköszönöm, hogy kinyílt. Ez van, deformálódik az ember.
   A lelkesedés. Igyekszem elhitetni magammal, hogy még bárminek is van értelme. Ez persze egyre nehezebben megy, keményen meg kell dolgozni a fílingért, hogy tutiszuper minden. Valami cuccal biztos könnyebb lenne. De attól meg félek. Ha nem az én életemet élem, akkor kiét? És miért éljem másét? Miért éljek egy álomban, ami inkább egy rémálom, mintsem tündérmese? Ezt a valóságnak vélt valamit már egészen kiismertem. Nincsenek sötét kis zugai, csak meztelen homoksivatag az egész. Igyekszem ezekbe a dolgokba nem belegondolni. De most az évforduló apropóján: ám legyen.
   A cégek általában végtelen lojalitást várnak el a legapróbb kis hangyától is. Ezt az ő szempontjukból valahol megértem, de azt nem, hogy az nem tudatosul az okosokban, hogy azért ám tenni is kell, mert csak a semmiért, senki sem lesz lojális. Pláne nem lesz lojális, ha még baszogatják is.
   Magyarországon a céges 'kultúra' valami bizarr, parodisztikus és obszcén dologgá fejlődött. A nagy nyugat-majmolásnak az lett a vége, hogy hülyét csináltunk magunkból. Nyugati cégek, 'európai' elvárással - keleti lélekkel. Én egy német cégnél húzom az igát. Mit mondhatnék? A lágerek korántsem zártak be, a kápók köszönik szépen, jól vannak. Erre lehet azt mondani, hogy nem bírom a munkát. Zárójelben tenném hozzá, hogy tíz év alatt NEM voltam betegállományban, és a hivatalosan járó szabadságaim felét sem vettem ki. Nem azért, mert nem akartam, hanem azért, mert nem kaptam meg. Pénzben sem. 
   Ez a nagy európai munkakultúra. Azt gondolná az ember, hogy legalább a jogszabályokat betartják. Koránt sem. Aki itthon dolgozik, az érti, miről beszélek. Szabadság? Mi az? Kegy. Bár a fizetést is kegynek tekintik, akkor is, ha kidolgozod a beled. Túlóra? Tedd meg lojalitásból, mert szereted a céget, mert szeretsz a munkahelyeden lenni. Nem, nem azért kell túlórázni, mert rád erőszakolják, hanem mert TE akarod. Sőt, magadtól teszed. Sőt, a dolgozókat alig lehet hazarugdosni. Ezért nem is fizetnek a túlóráért, mert te kis mohó, nem bírsz leállni a melóval. Na jó, vannak bizonyos túlórák, amit azért kifizetnek (néhány hónap késéssel ugyan, de azért csak beesik a kis plusz): például az, amikor karácsonykor nem mehetsz haza. Mármint egyáltalán nem. Nincs szabad nap, nincs pihenőidő. Akkor egy kicsit azért csurrantanak. Na nem az egészet, csak egy kis kedvcsinálót, hogy ne harapd át a kedves vásárló torkát a karácsonyi kaszálásban. 
   Kedves vásárlók. A csodálatos nyugati liberalizmus következményeként ma már minden retardált debil szabadon garázdálkodik. És még csak rá sem lehet szólni. Ha helyben használja a vibrátort, akkor is csak mosolyogni szabad. Senkire nem szabad rászólni, mert jaj, a kis lelkük, meg akkor nem fizetnek. Ez lehet nyugaton működik, de itt a vad keleten elárulom: NEM. Határozottan nem. Ez itt olyan, mint a deviáns gyerekek óvodája. Itt mindent kipróbálnak. Olyan dolgokat találnak ki, ami ép eszű embernek eszébe sem jutna. Például: nyilvános internetező helyiségben tilos figyelmeztetni a maszturbálókat, hogy fejezzék be. Ja, úgyis be fogják fejezni. Aztán meg takaríthatsz. A nyilvános klotyókat nem is említem. Bár biztosan van még lejjebb is, én csak a saját tapasztalataimat tudom hozni.
   De ezek csupa olyan dolgok, amibe idővel beletörődik az ember. Hiszen jó a társaság, együtt nevetünk a sok debilen, és együtt maradunk bent minden nap legalább még két órát, mert szeretjük a munkahelyünket, otthon meg úgysem lenne mit csinálni. Amit nem tudok megszokni, az a kommunikáció. Nyilván ez is nyugati, mert mindent úgy csinálunk, ahogyan a Nagy Testvér mondja. Ocsmány, embertelen, megalázó, lealacsonyító. A fizetést még le tudom szarni, a túlórapénzt is, de ahogy beszélnek, azt nem. A mamám erre azt mondta volna, hogy szappannal kellene kimosni a szájukat. Azt meg végképp nem értem, hogy diplomás 'vezetők' miért nem képesek egyetlen mondatot sem leírni helyesírási hiba nélkül. Amikor szórják a szitkaikat, megalázó és fenyegető levélkéikkel hintik tele a postaládánkat, képtelenek a magyar nyelvtan elemi szabályait figyelembe venni. Ettől eldurran az agyam. Hogyan érettségiztek le egyáltalán?!? Mert nyilván a zsíros melót, hogy baszogathatják az aljanépet, széles torokkal érték el. Normális ember ilyet nem csinál. 
   És egyáltalán: miért kell minden nap valamit belénk rúgni?!? Olyan szívesen tenném be ide azokat a bizonyos üzeneteket, de most még nem tehetem. Lehet annak is eljön az ideje, de még nem most. Ocsmányak. Nem bírom felfogni, hogy annak, akinek nagyobb teljesítményre kellene sarkallnia kis kollektívánkat, miért nem fér a fejébe, ha mindenki zokogva rágja magát egy sarokban, nem fogunk a szarjaikból többet eladni, és nem fogunk mosolyogva dolgozni. Pedig azt kell, ez kötelező. Ha épp befele menet megerőszakoltak, akkor is mosolyogj. Ez a 'ne hozd be a problémáidat' futam. A gondokat otthon kell hagyni. Itt csak a mosoly és a féktelen vidámság, az örök tavasz, barbiország. Persze amikor jön a kápó és mindenkit szarig lealáz, nem mondom, nehezen meg a barbivigyor. Aztán közli, hogy nem vagyunk méltóak rá, hogy a boldogság fellegvárában szolgáljunk, és legyünk hálásak, hogy itt egyáltalán megtűrnek bennünket. Hogy egyáltalán megengedik, hogy itt túlórázzunk, mert arra is méltatlanok vagyunk. Szarok vagyunk, szarul csinálunk mindent. Mert ez egy szuper cég, csak mi tesszük tönkre. De herr Rotschild annyira emberbarát, hogy mégis szemet húny gyarlóságaink felett, és engedi, hogy itt húzzuk az igát. 
   Ha pedig még mindig nem adtad fel, mindig ott a ki is mondott mondat: százan állnak sorban a helyedre, ha nem tetszik el lehet menni! Csak kérdem én, hol az a száz ember? No igen, amikor meg embert kellene felvenni, mert valaki végre képes lett a kirepülésre (noha letörték a szárnyait), akkor lasszóval kell vadászni a jelöltekre. Mert nem nagyon vannak. Mindig létszám-problémákkal küzdünk. Igaz ugyan, hogy itt ingyen lehet túlórázni, de az alapfizetés, a segély, sokakat elriaszt. Pedig tényleg nagyon sokat lehet itt dolgozni, munkában nincs hiány! Aztán aki óvatlanul besétál a kelepcébe, gyanútlanul igába hajtja a fejét, amint teheti, menekül. És mi a konklúzió? Hálátlan volt, meg túl nagyok az elvárások. Amúgy meg kifelé azt kommunikálja a cég, hogy a dolgozói a legfontosabbak a számára, a legnagyobb 'fegyvere' a munkavállalói, satöbbi agyzsibbasztó hazugság. Amint belépsz a kötelékbe, egy rakás kenyérpusztító szarzsák leszel. Übrigens ez egy érdekes momentum, hogy mit kommunikál magáról a cég, és mi az igazság. Nyilván még annyi szerencsétlen sem lépne be - még kényszerből sem - ha tudná, mi is az igazság. És mindez elmondva olyan utópisztikusan szürreálisnak hat, hogy elhiszem, hogy nehéz megérteni. Pedig ez csak egy kis szelet. Amolyan szösszenet. Az igazság mindig sokkal rosszabb.
   Szomorú vagyok és boldogtalan, de nem hagyom, hogy megegyék a lelkem. Többet nem mondhatok, nem panaszkodhatok, mert még azért is engem fognak meghurcolni, hogy sírni mertem. Szóval most csak tűrök, és gyógyítgatom a szárnyaim, hogy tudjak repülni, ha eljön az én időm.

2 megjegyzés:

Kavics írta...

Röviden: ez gáz.
Én már feltettem volna a mérleg egyik felére ezt a nyugatinaknevezettkeleti stílust, a másikra meg az átültetést...
(Übrigens nyugaton vannak jogok, jogszabályok, humánum. Keleten... már nem emlékszem)

Lili Palatinus írta...

Igen, ezt sokan mondják, hogy nyugaton legalább jogok vannak. Itt ilyesmit el sem tudok képzelni. Tudod, a 'ravaszkodás', hogy megtalálják a kiskapukat, meg mindent kimagyaráznak - azt hiszem e téren semmi sem változott kb. az ötvenes évek óta. Valahogy a fiatalabb generáció eltanulta ezt a stílust, ezt a szellemet. Sosem volt itt rendszerváltás, csak a trabantok tűntek el az utcákról. Minden más maradt. Ha pedig bárki merészkedik megkérdezni, hogy ugyanmá' mér kell ingyen dolgoznom, akkor (sok helyen, ez amolyan hangzatos futam): "el lehet menni, ha nem tetszik", meg "jön helyetted más" és egyebek. Nagyon szomorú. Persze, hogy ott van mindig a gondolat, hogy csak ki kéne bírni valahogyan azt az átültetést, de nem tudom. Így is, úgy is rossz.