2015. január 10., szombat

Széljegyzetek a világban történt eseményekhez

    Ezzel vannak tele a hírek, már napok óta. Nem lehet nem tudni róla. A franciaországi terrorista merényletről van szó (zárójelben: mert sok borzalom történik a világban nap mint nap, de ez egy másik téma, hogy miből lesz hír, mi lesz téma). Szélsőséges nézetek, ellentétes vélemények alakultak ki azzal kapcsolatban, hogy valójában mi is történt. A gúnyrajzai miatt lemészárolt karikaturistát egynéhány cikkben már mártírként kezelik. Máshol meg nem.
    A sajtószabadság mindenható szellemében Európa sértődötten veri a mellét, hogy igazságtalanság történt, a szabad jogok lábbal tiprása. Na ja. Manapság már mindenkinek vannak jogai. Mindenki a jogaival döngeti a mellét. A fantasztikus EU sem szól semmi másról, csak hogy kinek mi a joga. Ezek nagyon szép és jó dolgok, de épp a lényeg sikkad el. Akinek joga van, annak kötelezettségei is vannak. Minél több joga van valakinek, annál több kötelezettsége is. A jogok nem azt jelentik, hogy a játszótéren egyetlen kis majomé az összes homokozó, és kedvére kitúrhat mindenkit és zsarnokoskodhat. Illetve megteheti, de annak lesznek következményei, amit minden bizonnyal nem tud kezelni. Szóval a jogok, igen a jogok mellett ott vannak a kötelezettségek is. Amik néha kellemetlenek ugyan, de attól még vannak. És ha már a becses Európa büszke a humanizmusára és az ősi értékeire, akkor erre is legyen büszke, hogy vannak kötelességei is.
    Az ember – mint gondolkodó, értelmes lény – felelős a többi emberért. Szellemi, erkölcsi, testi értelemben. Az a minimum, hogy nem lököm a száguldó autó alá a járdán tolongó gyalogosokat, ha túl sokan vannak. És igen, szellemi értelemben sem szabad, nem megengedett, sőt, egyenesen nem emberhez méltó dolog valakit lábbal tiporni, belegázolni az érzelmi világába, szándékosan megbántani. Nem, nem, nem. A sajtószabadság nem azt jelenti, hogy bárki kedvére mocskolódhat, gyalázkodhat, lealacsonyító, obszcén és gusztustalan dolgokkal szennyezze be embertársait. Ezek a dolgok szellemi fekáliák. És sajnos egyre több van belőlük. Aki gondolkodó embernek vallja magát, és Európa régi értékeinek köntösébe takarózik, annak igenis tudomásul kell vennie, hogy vannak kötelességei. Elsőként az, hogy az embertársaival szemben miféle magatartást tanúsít. Egy írónak, a szavak emberének különösen feladata, eszköze, lehetősége, hogy megfogalmazza a véleményét, hasson másokra. Pontosan ezek az emberek nem tehetik meg, hogy aljas mocskolódásokba, szennyes mocsarakba rángatják le a többiek lelkét.
    Így is elég szenny ömlik az emberre a különféle kommunikációs eszközökből. Pontosan ez lenne a feladat, hogy ezek ellen védekezzünk. Ez mindenkinek a feladata lenne. Azok az emberek, akik hivatásuknál, hobbijuknál, életvitelüknél fogva előtérbe kerülnek a többiekhez képest, nekik különösen figyelembe kell venniük ezt a kötelességüket, hogy vigyázzanak a másikra. Vigyázni valakire nem csak a testi épségének megóvását jelenti, hanem ugyanolyan fontos a szellemi integritásának megőrzése, sőt a fejlesztése. Akire figyelnek, akit olvasnak, akit nyomon követnek, nem teheti meg, hogy sárt dobál a többiekre. Mert az ugyanolyan bűntett, mintha gyilkolna.
    Ez a sok szemét, amit úgy vélek, tizennéhány éve még érdekes – színes – ismeretlen rágógumi volt itt, Kelet – Európában, az utóbbi években teljesen ellepte az életünket. Már nem egy szemét, amit félre lehet lökni, amit ki lehet kerülni. A legnagyobb védekezés ellenére is teljesen körülnövi az embert, bekúszik a mindennapjaiba, megmérgezi a tudatát. És mi van azokkal, akik nem védekeznek? Akik még örülnek is ennek a sok borzalomnak, ami beözönlik az agyába, és teljesen szétrágja azt? Nem hiszem, hogy az emberek boldogabbak lettek, amióta ilyen fantasztikus módon be van szabályozva az életük. Nem hiszem, a közbiztonság azon múlik, hogy az erdőben és a nyilvános illemhelyeken is kamerák figyelnek. Tizenéve még Orwell utópiája egy utópiának tűnt, hogy ilyen sohasem lehet a világ. Mit mondana ma Orwell? Hogy sokkal rosszabb lett, mint a legvadabb rémálma. És a legnagyobb baj az, hogy már nem is érezzük, hogy ez a dolog nincs rendben. Hogy valami nagyon tönkre ment.
    A totális széthullás pedig pont abból az Európából jön, aki valaha oly büszke volt a humanizmusára. A kettészakadt Európa, kelet és nyugat. A hamburgerföldi imperializmus, amit sosem értek, hogyan hiheti el bárki is, hogy ez jó. Ez a nyugat – majmolás nagyon nagy bajt hozott. Néhány csillogó kavicsért eladtuk a lelkünket. Pedig a keleti embernek lelke van. Nem is kicsi. Nem szabad eladni ezt, semmiért. Sem egy hízott libáért, sem egy meleg zokniért. Mert mindez csak káprázat. Tudomásul kell venni, hogy a világ nem egy vidámpark, ahol mindenki kedvére szórakozhat. Vannak szar dolgok. És néha megadatik egy kis fény is.
    És mielőtt mindenki zokogásban tör ki és gyásznapot tart, hogy mi történt Franciaországban, érdemes végiggondolni, hány könnyet ejtettünk a lemészárolt arab gyerekekért, a szétbombázott városokért, a megnyomorítottak ezreiért, akiket a béke nevében a fejlett világ tapos el. Nem kell azonnal a kis éhező afrikai gyerekek felpuffadt hasára gondolni, itt, Kelet – Európában is hemzsegnek a példák. Emberek ezrei, akiktől a béke nevében rabolták el a jövőjüket, az életüket. Mert azért sem hullat senki könnyeket, hogy az oly csillogó nyugati életmód minden morzsája a kizsákmányolt régiók véréből van.
    Demagóg duma? Lehet. De a felhők akkor is gyülekeznek, ha homokba dugjuk a fejünket…


Nincsenek megjegyzések: