2014. június 11., szerda

Néhány gondolat a nyelvtanulásról

   Nyelvet tanulni szép és jó dolog, és mindamellett rendkívül hasznos dolog is. Szeretek tanulni, új dolgokat felfedezni, bár ez nem volt mindig így. Épp a rendszerváltás évében voltam elsős az általánosban, így telibe kaptam az újhullámot. Nem hiszem, hogy jobban jártak, akik előttem jártak suliba, vagy akik később, ez mindenesetre egy rendkívül izgalmas dolog volt. Egy kicsit bizarr.
    Az anyanyelvem a magyar, az apanyelvem az angol. Mindkettővel jól boldogulok, bár az angol kapcsán elmondhatom, hogy nem kínlódtam nyelvtannal, tanulással- az csak úgy ragadt. Pláne, hogy akkoriban már voltak műholdas csatornák, nonstop csüngtem a Cartoon Networkön, így tényleg nem volt nehéz megtanulni. Meg ömlött be minden, ami angol, a zenén, a számítógépen keresztül. Inkább művészet volt nem megtanulni. 
   Szóval mire suliba kerültem, már jól ment az angol. Az új szelek miatt nekem már nem kellett oroszul tanulni, elsőtől kezdve angolt tanítottak. De kik? Ez volt az egészben a pikáns. Gyorsan kellett a néhai orosztanárokat átalakítani angoltanárrá, mert épp arra volt igény. Így szerencsétlenek nem ritkán egy- két leckével előttünk kullogtak, és fel kellett kötniük a gatyát, hogy egy csapat öntudatos kismókussal felvegyék a harcot. Mi már nem voltunk jól nevelt cserkészek, azt hiszem a nyugati kultúra beáramlása alapjaiban forgatta fel a fennálló rendszert (ezzel a legkevésbé sem elítélni szeretnék bármit, csupán arra próbálok rávilágítani, hogy itt egy nagy fordulat következett- egy szemléletbeli fordulat). Az új angoltanárok nem álltak a helyzet magaslatán. Borzalmas kiejtésük volt, gyakran alig lehetett őket érteni. A kedvencem a frújít volt (igen, ezt szó szerint így kell ejteni, szép, hosszú hangzókkal), amit alig bírtunk kiszedni belőle, hogy mi lehet. Aztán elárulta, hogy ez a gyümölcs. Természetesen ordenáré viháncolást kapott válaszul.
   Fent nevezett művésznő a Barna Szörny néven vált hírhedté. Barna- diszkriminatív módon a bőrszínére utalt; Szörny, mert tényleg egy szörnyeteg volt. Büdös, koszos, lepukkant, emberi roncs. Nem tudom mi lett vele. A tanárok jöttek- mentek, egy évben nem ritkán négy- öt tanár is váltotta egymást. Nem azért, mert ennyire elviselhetetlenek voltunk, hanem azért, mert aki már néhány mondatot ki tudott makkantani, az elhúzott külföldre. Nem így van ez most is?
   Így sosem jutottunk túl a hádújúdún, de nem is ott tanultam meg angolul. Persze, nagy az arcom, hogy milyen jól beszéltem, és tök magabiztos voltam- egészen az első skóciai utazásomig. Bátran bevettem magam a helyi bárba, hogy fecsegek egy kicsit az őslakosokkal. Egy árva szót sem értettem. Hiába kérdeztem vissza, semmi. Teljesen ledöbbentett az eset, hogy ez megtörténhet velem. Nyilván azóta többször is volt szerencsém ebbe belefutni, de az első élmény felejthetetlen. Később a klinikai gyakorlaton volt szerencsém egy csapat külföldivel együtt dolgozni (indiaiak, pakik, törökök, svédek, norvégok), na ott fejlődött a nyelvtudásom. Azóta igazán nem is használom a nyelvet, de sosem lehet tudni.
   Az oroszhoz felnőttként jött meg a kedvem. Bár a férjem lelkesen szórakoztat úttörődalokkal, meg orosz kifejezésekkel, az áttörést mégis Tolsztoj és Dosztojevszkij hozta meg. Egészen beleszerelmesedtem az írásaikba, a kifejezésekbe, a szellemükbe. Azonnal tudtam, hogy ezeket eredetiben szeretném olvasni.
   Nyelvkönyveket kutattam fel. A legjobbnak még mindig a régieket véltem, az újak valahogy nem tetszettek. Tele van sok szép képpel, és alig van benne nyelvtan. Nem riasztanak el a táblázatok, nagyon lelkesen tudom őket mantrázni. Így végül szereztem egy könyvet, ami 56-ban készült. Benne csupa aktuális szituáció: hogyan kell interurbán hívást kérni, az elvtársak túlteljesítették a tervet, meg a testvérem élmunkás. Sebaj, úgyis van valami bizarr vonzalmam a Szovjetunióhoz, így beleástam magam az igazi szovjet világba. Ez tök jó, ha az ember történész, de így nem tanultam meg kommunikálni. Egy közeli orosz boltba jártam el, hogy a szép orosz nőnek mondjam el a mondataimat, és javítson ki. Nem javított ki. Sikítozott a röhögéstől. 
   Aztán egy könyvfesztivál alkalmával találkoztam Jevgenyij Popovval. Naná, hogy oroszul szólítottam meg, hogy dedikáljon nekem. És nem tudtam megállni, hogy a zseniális tudásomat meg ne csillantsam előtte. A szép orosz nőhöz hasonlóan szakadt a röhögéstől, és kíváncsi volt, honnan lehet ilyen tökéletes, használhatatlan szovjet tudásra szert tenni. Nyilván itt megakadt a beszélgetés, mert ilyet nem tudok mondani. Azóta az orosz pihen, és várja az újabb löketet, hogy elővegyem...
   A német már egy összetettebb dolog volt. Sosem vonzódtam hozzá, valami ellenérzésem mindig volt ezzel kapcsolatban. De hát muszáj volt, így megbarátkoztam vele- persze csak mértékkel. 12 évesen kezdtem el tanulni, és a lelkes pedagógus, akinek kedvet kellett volna ehhez csinálja, épp az ellenkezőjét érte el. Csak németül magyarázott (ha nem értettem, elmondta hangosabban és lassabban), és nyelvtani összefüggéseket taglalt, amiket akkoriban magyarul sem étettem. Nyilván volt, akinek ez rendben volt, de nekem nagyon nem jött be. Körülbelül az első héten lemaradtam, és emiatt hat évig kellett küzdenem, hogy ne buktasson meg. A végső bukást is csak csellel sikerült elkerülnöm. De mindez elég volt ahhoz, hogy egy életre elvegye a kedvem. Azt hiszem életem során a legtöbb könnyet a német nyelv (tanár) miatt hullajtottam...
   A latin szerelem, a végzetem, az életem, azt hiszem ezen nincs mit magyarázni. Javíthatatlan ókorbuziként egyértelmű volt, hogy meg kell tanulnom latinul (mármint az irodalmi latint). Szeretem, élvezem, az a kikapcsolódás, ha latinnal foglalkozhatok. Nem mondom, hogy könnyen ment, egy fél évig annyit sem tudtam kinyögni, hogy mukk, de aztán jött az áttörés. Szeretem,  mert szeretem azt, amit olvasok, akit olvasok. Egy teljesen más világ, ahol nem kell bankszámlát nyitni, ahol nem kell bérleti szerződést kötni, hanem olvashatsz hősökről, akik hétköznapi emberek voltak, olvashatsz varázslatos lényekről, csupa titokról és jóra nevelő történetekről. Egy olyan kapu, ami elvezet egy nagyon távoli, de izgalmas világba. 
   A latinhoz a végső lökést Adamik Tamás jelentette, a Martialis fordításai miatt szántam rá magam, hogy meg fogom tanulni. Wilfried Stroh pedig szintén nagy példaképem lett, szeretnék egyszer én is úgy beszélni latinul, ahogyan ő!
   És itt kapcsolódik vissza a gyűlölt német az életembe. Nem csak magyar nyelvű munkákat olvasok ókor témában, de meg kell mondjam, az angol nyelvűektől nem estem hasra (hű, ez olyan nagyképűen hangzik, de nem szakmai kritikának szánom), és különben is, a német az ókortudomány nyelve. Szóval lassan meg kellett barátkoznom a gondolattal, hogy németül kell tanulni. És mivel már nem állok ellen (annyira) felfedeztem egy csomó tök jó dolgot- németül. Egyedül tanulok, és lám, egy csomó mindent megértettem, amit akkoriban nem. Szóval alakul a dolog :-)
   Hogy mitől jó egy nyelv? Ez az én egyszemélyes véleményem, minden értelem és magyarázat nélkül. Amelyik nyelven jó mesekönyvek jelennek meg. Szépek, vidámak, varázslatosak. Németül nem találtam ilyeneket, de biztos csak nem kerestem eléggé. Jó nyelvnek találom még azt, amivel pontosan ki tudod fejezni magad. Szóval sok benne a ragozás, a nyelvtani szabály, de ha átküzdöd magad, akkor igen pontosan tudsz beszélni. Jó nyelv az, aminek jó irodalma van. Sok jó író, minden műfajban. Nemcsak kortárs, hanem régebbi is. Nem szeretem azokat, akik nagyon "mélyen szántanak" a világ mocsarában, akik meg akarják váltani a világot, szerintem nem attól lesz jó valami, hanem attól, hogy ott vannak benne az emberek, élnek, és élőek maradnak, bármikor is olvassák őket. Nyilván ez lehet egy jó krimi is, de szépirodalom is. 
   Szóval a gyerekkönyvek a kulcs nálam, annak alapján döntöm el, hogy tetszik-e egy nyelv, vagy sem. A legutóbbi könyvfesztiválon (amin voltam) a norvég, svéd gyerekkönyveket mustráltam. Nem mintha falnám az ifjaknak szánt olvasnivalókat, mégis ez a pont, ahol döntök. Ez olyan érzelmi- dolog. Aztán a művészek, akik közvetítik az adott kultúrát. A Faun (német együttes) miatt is képes vagyok órákig bogarászni a szótárt, hogy megértsem. Hasonló lelkesedéssel ástam bele magam korábban a feröeri nyelvbe. Egy dal, ami megérint, hatalmas energiákat tud ám megmozgatni!

2 megjegyzés:

Kavics írta...

BariBori, csak ámulok és örülök Neked!!!
Fantasztikus vagy, megragad, hogy milyen szorgalmas, nyitott és kíváncsi vagy a világra és a nyelvekre. Tiszteletem!
Hogy a gyerekkönyvek legyen a kulcs, ez egyszerre elvarázsol, lenyűgöz és megérint. :-)
A kétnyelvű gyerekkor nagy lökés lehetett, sokat számíthat. Hogy képes vagy egyedül önállóan nyelvet tanulni számomra fantasztikus. Magamból kiindulva elképzelhetetlen. Nekem szükség van egy másik megbízható emberre, aki kontrollál, aki visszaigazol. Az a tanárnő, akitől én itt tanultam meg igazán a nyelvet, az németajkú, ő csakis németül tanított, magyarázott, mindent! Az első két hétben azt hittem elpusztulok, semmit nem értettem amit előtte megtanultam sem. Képtelen voltam a tempót, a helyes kiejtést felvenni. Majd egyszer csak átbillent minden a másik oldalra és ittam a szavait, éltem a nyelvet. Nálam így működött.
De jó volt más véleményét, tapasztalatát megismerni! :-)
Ügyes vagy, tudom, hogy a némettel is boldogulni fogsz! :-)

Baribori írta...

Köszönöm! Tényleg szeretek tanulni, szerintem jó dolog. Sokan mondják, hogy nem tudnak tanár nélkül tanulni. Szerintem ez is amolyan alkati dolog, hogy kinek így megy jobban, kinek úgy... A kommunikációs gyakorlatokkal meg úgy vagyok, hogy nagyon lelkesen elfecsegek a számítógéppel :-) Ha pedig találok valakit, arra rázúdítom minden összerakott kis mondatom :-) Remélem menni fog a német, már egészen belelendültem! Tényleg tele van szépséggel, lassacskán én is felfedezem :-)