2014. április 23., szerda

Recept a boldog családi élethez

   Nos kérem, most pedig vastag nyafogás következik. A türelmetlenek kérem, lapozzanak. Családi élet(em), és annak eddig feltáratlan rejtelmei következnek.
   Akik valamennyire ismernek, tudják, hogy a család számomra a férjemet jelenti. És pont, itt vége. Néhányan minden bizonnyal valamit azért sejtenek, hogy nem egészen gömbölyű ez a család- történet. Soha senkinek sem beszéltem róla, mert úgy gondolom, ez az érintettek dolga. Igen ám, de az érintettek úgy gondolják, hogy ez nem egy amolyan magánügyünk, hanem mindenkire rátartozik. Így hát én is kénytelen vagyok némileg kapargatni a témát, noha nincs hozzá kedvem, energiám, akaratom, semmim. Úgy gondoltam, ez az egész elkerülhető, de már belátom, hogy ha meg kívánnak fosztani a normális élet lehetőségétől, akkor igenis lépnem kell, nekem is ki kell nyitnom a számat. Ám legyen...
   Amiatt, hogy nem érintkezem a felmenőimmel, sokan megvetnek, lenéznek, lesajnálnak, hülyének tartanak, önzőnek tartanak, és ezer más variáció. Biztos így van. De. Belegondoltál már abba, hogy mi kell egy gyereknek ahhoz, hogy hátat fordítson a szüleinek? Én ezt megkaptam. Nem részletezem a gyermekkorom, mert teljesen értelmetlen lenne, elmúlt, aminek nagyon örülök. Most már felnőtt vagyok, magam döntök, ami végtelen boldogságot okoz, még a rossz döntések is. Úgy élek, ahogyan mindig is szerettem volna. Annak ellenére, hogy felmenőim ezzel nem értettek egyet. Ez még mind nem lenne baj, nem én vagyok az első, sem az utolsó ezen a világon, akinek a szüleinek nem tetszik valami. Akkor is azt az utat választottam, amit én akartam- szintén hasonlóan milliónyi társamhoz előttem és utánam. Ez a nagy titokzatos "út", amiben a társam tényleg a társam és partnerem, semmi misztikus dolog, semmi vallás, semmi extra. Nagy vonalakban annyit mondhatnék róla, hogy sokat olvasunk, nincs tévénk és nem járunk plázázni. Nem veszünk divatos ruhákat, nem utazzuk körbe a földet, nem tömjük tele a lakást haszontalan kacatokkal és nem hencegünk vele, hogy milyen faszán élünk. Szeretünk jókat főzni és könyvtárba járni, és régi kőbányákat felfedezni. 
   Nyilván minden szülő többet és többet vár a gyermekétől, amit valahol meg is tudok érteni. De nekem ez az élet, amit élek, megfelel. És ezt az életet én a férjem, ketten éljük, ettől kezdve senkinek nincs beleszólása. Még akkor sem, ha a "jót akarok neked" hazug, undorító álarcával próbálja elterelni a figyelmem. Aki jót akar, az segít, ha kérem. Aki jót akar, az nem test keresztbe a hátam mögött. Aki jót akar, nem keveri a szart, pláne akkor nem, ha többször figyelmeztetem rá. Aki jót akar, nem dörgöli az orrom alá, hogy "te akartad!" ha segítséget kérek tőle. Satöbbi. Valami ilyesmi elképzeléseim lennének a jót- akarásról.
   Ezzel szemben lépten- nyomon azzal kell szembesülnöm, hogy a felmenőim- akik nyilván jót akarnak- folyamatos megalázásba, magyarázkodásba és kitaszított helyzetbe kényszerítenek. Azért szakítottam meg velük mindennemű kapcsolatot, mert a velük töltött közös idő alatt is tapasztaltam hasonlókat. És azért nem beszéltem róla soha senkinek, mert senki sem hitt nekem, akinek megpróbáltam elmondani. Hogy mit jelent a folyamatos megaláztatás?
  Íme néhány példa. A gyerekkori barátaimnak elhintették, hogy drogozom, elvonón vagyok. Ezt többen is mesélték. Amikor véletlenül összefutottam egy régi ismerősömmel az utcán, elcsodálkozott, hogy a "történtek ellenére" milyen jól tartom magam. ?!? Akkor mondta, hogy hallotta, elvonón vagyok. Meg szektás lettem, különféle szélsőséges vallási csoportok szippantottak magába. Megszöktem, elmebeteg vagyok, épp gyógykezelésen vagyok. Hasonlók. Finoman szólva cikis helyzet. Mert ezt az idő, ezt a több, mint tíz évet, munkával és olvasással, kirándulással töltöttem. Sosem drogoztam, akkor sem, amikor a kortársaim igen. Sosem voltam elmegyógyintézetben, bár a családi életet kiheverni megvallom kellett néhány év pszichomókus. De az is megvolt. 
   Okés. A régi ismerőseimnek nem fogom elmagyarázni, hogy nem vagyok szektás (bár sokak szerint ez már olyan amish- dolog, hogy nincs tévénk). Leszarom. Higgyen mindenki, amit akar. Ha valaki néhány év ismeretség után elhisz rólam ilyesmit, azzal én nem akarok találkozni, nem akarok beszélhetni. A kitaszított helyzet ott kezdődik, hogy a felmenőim itt nem tudták fékezni végtelen jóakaratukat, és a munkahelyeimre is rendszeresen bejárnak híreket terjeszteni, híreket szerezni. Emiatt már kurvára sok konfliktusom volt, amikor néhány kollégámnak könnyes szemmel előadták, hogy csak aggódnak értem. És akkor nekem kell magyarázkodni, hogy miért vagyok ilyen patkány, hogy nem törődöm szerencsétlen szüleimmel, akik annyira szeretnek engem (és a férjem), hogy ihaj. Sosem magyarázkodtam, sosem mondtam el senkinek, hogy miért. Aztán jöttek az apró megvesztegetések a munkatársaimnak, akikkel véletlenül nagyon jó barátságban lettek. És a hírek rólam, hogy mi vagyok én, hogy hagyom így szenvedni a szüleimet, akik nagyon szeretnek, akiknek nagyon hiányzom. Többször emiatt kellett munkahelyet váltanom. És most is csak azokat a dolgokat írtam le, amik elmondhatóak. Igazából egy bírósági végzést szeretnék, egy távol tartást, vagy hogy nevezik az olyat, hogy ne közelíthessenek meg x méterre, ne érintkezhessenek velem semmilyen formában. De ez már a vadabbik része a családi szeretetnek. 
   Nem kívánom most sem részletezni, hogy mi történt, nem fogom boncolgatni, hogy ki mit rontott el. Mindenki tett olyat, ami megbocsáthatatlan, mindenki vétett a másik ellen. Ezeket a dolgokat már nincs értelme cincálgatni. Ezeket értelmetlen elemezgetni, hogy mi lett volna, ha, meg mit kellett volna akkor tenni, meg ilyenek. Agyturkász barátaim évekig rághatták ez a szaftos velőscsontot, legyen ennyi elég. Én élni akarom az életem, és élni is fogom. Nem hagyom, hogy a pihepuha családi fészek megfojtson. Soha többé. Elég volt gyermekként.
   Igazából sajnálom azokat a gyerekeket, akik hasonló helyzetben vannak. Egy gyerek védtelen, és elmondanám, hogy nem könnyű az ilyen családi csomagokat kiheverni. Így hát arra kérlek benneteket, ha egy gyerek panaszkodik nektek, felnőtteknek, vegyétek komolyan! Ha egy gyerek hátat fordít a szerető családnak, ott nem biztos, hogy a gyerek fejében van a hiba...  

3 megjegyzés:

Bányai Ilona írta...

Eddig azt hittük, hogy ebből a típusból csak egy db, egyedi példány készült, aki a férjemnek jutott anya szerepben.Őszinte részvétünk!

kavics írta...

Reszemrol koszonom az oszinte szavakat! Privat dolgokat a nyilvanossag ele tarni batorsag, szerintem, es von maga utan nemi sebezhetoseget. Szamomra megdobbentoek a dolgok amirol irsz, en ilyen dolgokat sem a sajat, sem tavolabbi ismeretsegekbol sem ismerek. Ennek en orulok, es sajnalom, hogy nalad ez idaig fajult, de ugy latom jol kezeled. Respekt!
Hogy nincs TV.tek ez itt nalunk gyakori tudatos dontes, hogy az olvasas, konyvtar fontosabb szamotokra csak a muveltseget jelenti szamomra. Ergo szimpatiam csak erosodott!:-)

Baribori írta...

Köszönöm, hogy "meghallgattátok" a mondanivalómat! Nem akartam ezekről a dolgokról beszélni, de ha nem engednek élni, a magam útját járni, kénytelen vagyok :-( Még egyszer köszönöm!!!