2013. június 3., hétfő

Légy átkozott! (tizenkilencedik fejezet)

itt olvashatod az előzményeket (korábbi fejezetek)

    Terveit szövögetve Devotust elemi erővel terítette le a fejfájás. Valami hatalmas démon szállta meg a fejét. Lekuporodott a sarokba és halkan nyögdécselt. Igyekezett a lehető legkevesebbet mozogni, hátha ezzel is tudja csökkenteni a fájdalmat. 
 
- Üdvözöllek, drága barátom! – Szólalt meg a hang a fejében selymes, szinte már hízelgő hangon.

- Nerótusz? Azt hittem már sikerült megszabadulnom tőled… - Nyögdécselt a fájdalom által földre szegezett mágus.

- Ej, te modortalan félkegyelmű! Hát így kell fogadni egy régi ismerőst? – A szellem szorított még egyet Devotus agytekervényein, a fájdalom szinte az elviselhetetlenségig fokozódott. – Én már akkor irányítottam az emberek gondolatait, amikor azok még az ökrök farába bújva túrták a földet! Tisztelj meg egy kis alázattal. 
 
- Üdvözöllek, Fenséges Nerótusz! Mi járatban itt nálunk, a Halhatatlan Római Birodalom e távolt kis tartományában, Pannonia Provinciában?

- Látod, mindjárt jobb! – Egy leheletnyit enyhült a szorítás. Ha bárki látta volna ebben a helyzetben a mágust, biztosan azt gondolta volna, hogy megőrült. A démon az ő fejébe költözött, senki sem láthatta. Devotus mintha az asztal lábával folytatott volna hagymázas beszélgetést, ahova kínjában lekuporodott. – Nekem köszönhetsz mindent, te nyomorult halandó! Ha én nem szállom meg az elméd még egészen csepp ember korodban, akkor most te is egy ökör hátsóját nézhetnéd naphosszat!

- Igen, neked köszönhetem… - Devotus nem tudott igazán hálás lenni ezért a kétélű ajándékért, sokszor inkább lett volna tudatlan és egyszerű ember. Senki sem kérdezte meg, hogy akar-e az élők és a holtak között átjáróként élni, vagy szeretne-e inkább egy tanulatlan földműves lenni, aki tizenöt leendő rabszolgával ajándékozza meg az éhes Birodalmat, és aki maga is rabszolgaként, egy másik ember tulajdonaként tengeti a mindennapjait. Valóban, tanulhatott és nem kellett kétkezi munkát végeznie, de mint mindennek, ennek is súlyos ára volt. 
 
    A démon megérezte a vonakodást, feldühödve folytatta a szidalmait.

- Nem, drága barátom, ne képzeld, hogy az lehettél volna, aki lenni szeretnél! Egy közönséges földműves! Amíg anyád vérét szívtad, hogy megerősödj, jónéhány alantas, említésre sem méltó démon alaposan összerugdosta a képedet! Irigyek voltak, mert szép lettél volna, mint az anyád! Az a bolond nő meg képtelen volt magától távol tartani a legkisebb démont is! Szép volt, de igencsak akaratgyenge!

- Sosem láttam az anyámat… legalább egyszer engedd meg, hogy megpillanthassam! – Könyörgött a mágus, mert már idestova negyvenöt esztendőt eltöltött az árnyékvilágban, sosem tudta rávenni a hatalmas szellemet, hogy megmutassa az anyját. Életében pedig hiába kereste, sosem találta meg. 
 
- Azt hiszed, nem tudom, hogy mennyit kerested? Azt hiszed, nem látom, hogy mit csinálsz, amikor azt hiszed, távol vagyok tőled? Ott vagyok minden gondolatodban, ott vagyok minden lépésedben! Azért, mert nem hallasz, attól én még jelen vagyok! Jobban össze vagyunk fonódva, mint te meg az árnyékod!

- Ezért kérlek, hogy csak egy pillanatra…

- Pontosan ugyanolyan vagy, mint az az ostoba nő! Idealista! Naiv! Hiszékeny! És szép voltál, szebb, mint egy isten. Irigykedtek is rád, talán pontosan ezért nem védték meg az anyádat tőlünk!

- Nem érdekel a szépség, az is elmúlik, mint minden. Már egészen megszoktam, hogy ilyen vagyok.

- Megszoktad, mi?!? És ahhoz mit szólsz, hogy amikor az anyád meglátott, odaadott az apádnak, hogy törődjön veled ő, mert rád sem bírt nézni, annyira ocsmány lett az ábrázatod? Ez hogy tetszik, drága barátom?

- Biztosan volt rá oka. Apám is mágus volt, őt okolta a történtek miatt… Apám mesélte, hogy anyám szerint miatta lettem ilyen…

- Azt is elmesélte neked, kis torzszülött varangyom, hogy ő mindent elkövetett annak érdekében, hogy ez ne történhessen meg? Vagy csak anyádat akarta tisztázni előtted? Hogy ne gyűlöld? Hogy ne súlyosbítsd vétkeidet?

- Az az egyetlen vétkem, hogy szeretném tudni, ki szült erre a világra!! – Devotus kiabált, a szorítás a koponyájában egészen alábbhagyott, volt ereje hangoskodni.

- Hmmm…. az apád! Nem is tudom, mikor láttam utoljára. Annyira jelentéktelen volt életében, hogy még szellemként sem vettem észre. Nehogy azt hidd, hogy az a műveletlen kisiparos tanított meg téged bármire is! Amit tudsz, azt mindent nekem köszönhetsz! – A démon egészen hiú volt. Devotust a saját szellemi örökösének tekintette. – Számtalan mágikus praktikát örökítettek meg az emberek az évezredek során. Ezek hiába kerülnek illetéktelenek kezébe, nem tudják használni. Értelmetlen halandzsának, babonaságnak, istenkáromlásnak tartják, kortól függően. Akiben viszont nyitva vannak az ajtók, melyek a túlvilágra nyílnak, minden praktika nélkül képesek varázslatokat végrehajtani. Vond le a következtetést magad, rút kis szörnyetegem, a mágia képesség, nem tanulás. Fogékonyság, adottság, ajándék, átok. Attól függ, ki hogyan gazdálkodik vele. 
 
    Devotus bármennyire is nem akarta, Aelia Sabina arca jelent meg a fejében. A tehetséges énekesnő, aki jól bánt az istenek ajándékával. És mégis. Az ajándék, amit kapott, ellene fordult. 
 
- Nocsak, nocsak. A kis énekesnő! Milyen bájos, milyen elragadó, igaz kicsi Kerberoszom? – Gúnyolódott Nerótusz, az örök szellem. Aelia képét megragadta, és egyenesen Devotus portréja mellé helyezte a képzeletében. – Na ehhez mit szólsz, legborzasztóbb gyermekem? Szép kis páros, nemdebár?

    Devotus fejénél már csak a szíve hasogatott jobban. Tudta ő nagyon jól, hogy teljesen értelmetlen a rajongása, semmilyen kötelék nem alakulhat ki kettejük között, de a virágoknak sem lehet megparancsolni, hogy ne nyíljanak…

- Mit akarsz tőlem? Miért gyötörsz? Aelia nem az enyém, nem tudod elvenni tőlem! Azt sem venné észre, ha holnap elnyelne a föld! – Végre talált egy pontot, ahol visszavághat a démonnak, mert már tényleg nem volt semmije, amit el tudott volna venni tőle a gonosz szellem. 
 
- Valóban, nem a tiéd. Csak érdekes megfigyelést tettem, hogy mennyire hasonlít az anyádra, amikor az ennyi idős volt… persze anyád ennyi idős korára már halott volt.

- Hazudsz! Apám megmondta, hogy még aznap éjjel elnyelte a Nílus, amikor megszülettem!

- Néha annyira ostoba vagy, mint egy ember. Mintha semmit sem tanultál volna a magasabb hatalmaktól, tőlem. Nem, egyetlen kis békám, anyádat a legkevésbé sem nyelte el a Nílus. Önként jött hozzám. A legszebb korában. Még nem volt harminc éves sem, a hús legszebb virágzása alatt önként jött hozzám feleségül. Apád? Téged kímélt. De hogy minek… vannak olyan irracionális dolgok, amiket sosem fogok megérteni ebben a kusza emberi gondolkodásban. Az agyatok tele van sötét, rejtett zugokkal. Sosem tudhatod, mi lapul ott. Vegyük például ezt a kis énekesnőt. Rengeteg szép nővel találkozhattál már életed során, és soha, egyik sem ébresztett benned vonzódást. Különös. Pedig az egyiptomi asszonyok, akár a legfinomabb remekművek. Nem, éveken keresztül rájuk se nézel. Aztán egyszer csak ide vetődsz, erre a havas és hűvös helyre, ahol még az istenek is kénytelenek medvebundát ölteni, mert azt hiszed, anyád innen származik. Igen, ezt jól tudtad, de csak itt született, semmi sem köti ide. Sebaj, te felkerekedsz, és átköltözöl ide, ahol a mágusok inkább félelmet váltanak ki, mintsem megbecsülést. Egyiptomban szép házad volt, tiszteltek, elismerték a munkádat. Itt egy utolsó senki vagy, hálás lehetsz, ha nem rugdosnak össze, és mi történik? Szemet vetsz egy nőre. Aki megszólalásig hasonlít az anyádra. 
 
- Te ezt nem értheted! Talán sosem voltál ember, talán azért nem vagy képes megérteni, hogy vannak dolgok, amik a te nagyszerű logikádon felül állnak!

   Nerótusz hallgatott egy darabig, töprengett. Évezredek óta figyelte az embereket, és mindig, amikor már azt hitte, érti őket, valami váratlan húzással bebizonyították, hogy egyáltalán semmit sem értett meg belőlük. Összességében mulattatta ez a dolog, hiszen neki végtelen idő állt a rendelkezésére, hogy elméleteket gyártson. 
 
- Imádnivaló kis játékszerem! Hát ezért tanítottalak annyi mindenre, hogy olyan legyél, mint a többi ember? Nem, én kis húsból szabott játékom, azért tanítottalak már azelőtt, hogy beszélni tudtál volna, hogy te legyél a híd élők és halottak között! Az emberi és a szellemvilág között! Apádtól csak annyit tanultál, hogy kitöröld a fenekedet. – Nerótusz lemondóan ejtette ki a számára alantas szavakat. A testi szükségleteket mindig is nagyon alantas dolognak találta. Feleslegesnek. – Tudod mit, gyöngyházas rémálmom? Itt az anyád!

    Ezzel Nerótusz megmutatta Devotusnak az anyja képét. Tényleg hasonlított egy kicsit Aelia Sabinára, de sokkal határozottabbnak, öntudatosabbnak tűnt. Devotus levegőt sem tudott venni a döbbenettől. A szép, szabályos és boldog arc lenyűgözte, félelemmel töltötte el. Néhány szemvillanás alatt lepergett előtte az egész életük, ami lehetett volna, ha az anyja nem dobja el magától a fiát. Boldogok lehettek volna, mindannyian, és ez az érzés jeges fájdalommal töltötte meg a belsőjét, egész lényét. 
 
- Ezt akartad, nem? Tessék, én tudtam, hogy nem lesz neked ez jó, ha látod. Ezek az értelmetlen érzelmi futamok egészen elvonják a figyelmedet az igazán fontos dolgoktól!

- Ő volt az anyám? – Devotus még szinte öntudatlan félálomban merengett, igyekezett a lehető legtöbb részletet megőrizni, nehogy valaha is elfelejtse. – De… de ha azt mondod, most veled van, akkor te sem tudtál neki ellenállni… - Ezzel az öntudatlan kijelentésével egészen rátapintott a démon gyengeségére.
 
    Nerótusz végzetesen felbőszült, hogy ő, minden tudás letéteményese ilyen profán dologgal lett megrágalmazva. Az fáj a leginkább, ami igaz, így Devotus akaratlanul is megtalálta a démon gyenge pontját. A fájdalom újabb lökéseivel tombolt a deformált koponyában.

- Te ostoba, te semmirekellő! Tudod, miért dobott el magától az anyád?!? Ezt az a nagyra tartott apád minden bizonnyal nem kötötte arra a kíváncsi orrodra, pedig ő is tudta, nagyon jól!!! Azért, szörnyecském, mert én vagyok az apád!!!! Nem az a pipogya mamlasz, aki enni adott neked, amikor még nem voltál képes kanalat emelni a szádhoz, hanem én, egy test nélküli szellem!!!

    A fájdalom varázsütésre megszűnt, mintha sosem lett volna. Devotus szemei elkerekedtek, szája néma „ó”-t formált. A döbbenet a földhöz szegezte. Kezei a torkára forrtak, mintha önmagát akarná halálra fojtani. Hosszú, néma csend telepedett a kis házra, egyikük sem tudott megszólalni. Végül Devotus törte meg a csendet.

- De miért nem mondtad ezt el nekem?

    Nem kapott választ, a leforrázott démon már messzire elmenekült. Egyedül hagyta a fiát a kérdéseivel, kételyeivel, félelmeivel. Ugyanúgy, ahogyan azt az ember-apja tette vele, valahányszor szeretett volna valamit megtudni. 

 

Nincsenek megjegyzések: