2013. június 24., hétfő

Légy átkozott! (huszonötödik fejezet)

itt olvashatod az előzményeket (korábbi fejezetek)

   A Város napokig égett. A legtöbb fából készült épület a földdel vált egyenlővé. Rengeteg ház lakhatatlanná vált. Az emberek kétségbeesve kóboroltak az utcákon, amelyekre emlékeztek, hova kellene vezetniük. Mindent ázott hamu és a felismerhetetlenségig összeégett holmi borított. De a nap újra ragyogóan tűzött le a Városra, aranyos fényével ragyogta be a márványt, amit még a tűz sem pusztíthat el. Zöld gyíkocskák jöttek ki napozni az oszlopokra, őket nem zavarta a pusztítás. Néhány varjú telepedett az üszkös romokra, obszidián szemeikkel méregetve a lehetőségeket. Az élet lassan visszaköltözött a városba. Nekiláttak a romok eltakarításának. 
 
    Titus hiába kereste a feleségét. Gelina nem tudta, hova mehetett, de biztos volt benne, hogy Aelia előkerül.

- Biztos valamelyik szeretőjével menekült. Csalánba nem üt a ménkű! Majd előkerül, fiam. – Gelina nem aggódott Aelia eltűnéséért. – Viszont azt a fenséges vacsorát annyira sajnálom! A legjobb szakácsot fogadtam fel, hogy elkészítse a tiszteletedre a pompás vadkant! Meg sem kóstolhattuk! Mennyire sajnálatos…

    Mummius nekilátott a székház romjainak eltakarításához. Az épület teljesen megsemmisült, csak egy nagy halom szemét maradt utána. Rettenetesen elkeseredett volt a tűzoltóegyesület miatt, saját hibájának érezte, hogy pont a tűzoltók házát emésztette fel a leginkább a várost pusztító tűzvész. Isteni jelnek vélte. 
 
    Titusnak nem volt maradása Gelina házában, ami szerencsére sértetlenül vészelte át a tüzet. Sok ismerősük, akik nem voltak ennyire szerencsések, Gelinánál időztek. Nyüzsgés és állandó siránkozás töltötte meg a szobákat. Titus csak csendet akart, nem bírta elviselni, hogy egész nap a tűzvészről beszéltek. Halottakat kerestek. Túlélőket kerestek. Ő a feleségét kereste. Inkább csatlakozott Mummiushoz a romeltakarításban.

    Mummius felásta a kihűlt romokat. Tudta, hogy senki sem volt az épületben, amikor lángra lobbant. Az orgonát akarta megnézni. Még egyszer utoljára. Mivel az egész emelettel együtt zuhant le, semmi esély sem maradt, hogy túlélte a zuhanást. Finom szerkezet volt. Dühösen és elkeseredve dobálta szét a néhai tetőt tartó fagerendákat. Borzalmas volt látni, hogy a virágos falfestmény tenyérnyi darabjai most a térdéig sem érnek. Néha szólt a rabszolgáknak, hogy a mennyezet fele sok a pókháló, takarítsák le. Ezek az elérhetetlen zugok most a kezei között mállottak szét, a lábai elé hullottak. Soha többé nem kell leszedni róluk a pókhálót. Dühösen belerúgott egy bronz mécsesbe, ami szerencsésen túlélte a zuhanást. 
 
- Én is borzasztóan sajnálom. De az idő kerekét nem forgathatjuk vissza. Ami megtörtént, az megtörtént. Az istenek akarata volt. – Titus a volt parancsnok vállára tette a kezét. 
 
- Bocsáss meg, tudom, hogy Aelia még mindig nem került elő, én meg itt nyafogok. Tegyük a dolgunkat… - Mummius igyekezett megfékezni az indulatát. Tudta, hogy Titusnak most ezerszer nehezebb. Ha aznap nem invitálja be egy pohár borra, most is a felesége mellett lehetne, nem kellene már napok óta kétségek közt hánykódnia. Mindig ezer és ezer „ha” tolakodott a gondolataiba, képtelen volt kirekeszteni a tébolyító érzést, „mi lett volna, ha”.

   Együtt hányták tovább az oly kedves épület romjait. Mummius egy karcsontot vélt felfedezni a sok ázott hamu alatt. Megdöbbent. A lapátot félredobva a saját két kezével igyekezett felderíteni, hogy kit találhatott. Eddig biztos volt benne, hogy senki sem maradt az épületben. Egy kutyát megszégyenítő gyorsasággal kaparta ki a tetemet. Két ember. Mire végzett, Titus is ott ásott, vele szemben. Összenéztek. Mindketten biztosak voltak benne, hogy senki sem lehetett az épületben.

    A romok tengerében két ember feküdt, összeölelkezve. Nem lehetett őket felismerni, teljesen összeégtek. A ruhájukból nem maradt semmi, a hajuk a koponyáig leégett. Az egyik, a kisebbik, karjait az orgona sípjára fonta. Ahol a felhevült fém a néhai húshoz ért, ott a karból csak a hófehér csont maradt. A másik tetem, a nagyobbik, szorosan átölelte a kisebbet. A testével védhette a másikat a tűztől, mert neki a háta égett csontig. A gerince, a bordái zárkája óvta a kisebb tetemet. A ruha, amit viselhetett, finom pókhálóként feszült a bordák vonalán. Amikor a két férfi kiszabadította a halottat, az első szellő szétfújta ezt a vékony hálót, ami nemrég még a ruhája volt. Néhány szövetszál még vitorlázott a bordákra tapadva, de ennyi kevés volt, hogy megállapítsák, ki volt a viselője. 
 
    A nagyobbik tetem teljesen aránytalan volt. Rövid és görbe lábai voltak, a gerince akár egy kérdőjel hajlott a kisebbikre. A koponyája annyira deformált volt, hogy nem hagyott kétséget Mummiusban, hogy ki lehetett. 
 
- De mit keresett itt? – Tette fel Mummius a kérdést, bár választ nemigen várhatott a halottól.

- Miért, ki ez? Felismered?

- Igen. Ez Devotus, az egyiptomi mágus. Egyszer csak felbukkant Aquincumban. Nem mondhatnám, hogy nagy népszerűségnek örvendett, de valahogy elvolt itt. 
 
- Ő okozta volna a tüzet?

- Nem, nem hiszem. Állítólag nagy mágus volt, nem tartom valószínűnek, hogy magára gyújtaná a házat. De ki ez a másik? És mit keresett itt? 
 
- Honnan ismersz te egy mágust? Dolgod volt vele? 
 
- Nem mindegy? Hallottam róla és kész. Mondták, hogy nagyon torz. Nem sok ilyen szörnyszülött rohangál a Városban, amit javarészt veterán katonák laknak. Valószínű, hogy ő az. Nézd, ennyire eltekeredett testtel nem lehetett könnyű az élete! – Mummius óvatosan végighúzta az ujját a görbe gerincen, vigyázva, nehogy megsértse a mágust. Sosem lehet tudni, egy varázsló holtában is veszélyes lehet. 
 
    Titus megpróbálta lefejteni a mágus tetemét a másikról. Annyi ember eltűnt a tűzvészben, sok túlélő várja, hogy bizonyosságot kapjon. Ha rossz hír, akkor is jobb tudni, mint az idők végezetéig remélni, várni. Tudni akarta, hogy kit védett ennyire a mágus. Mert nagyon szorosan ölelte azt, akinek kicsi teste volt. 
 
    A két tetem között megtalálta a medált. A finoman csiszolt borostyánt, benne a bogárral. A borostyán egészen eldeformálódott, az ezüst foglalat is megolvadt és lefolyt, le egészen a kicsi tetem szegycsontjára. Titus levegőért kapkodott. Ujjait a hamuba mélyesztette és ordított, mint egy veszett farkas. 
 
    Napokig ordított, hiába próbálta Mummius elvonszolni a halott feleségétől. A mama is odasietett, amikor értesült a tragédiáról, könyörögve, sírva, fenyegetőzve próbálta Titust elvonszolni a halott felesége mellől.

   Titus három napon keresztül ordított, aztán csendes sírdogálással befejezte. Nehezen elválasztotta Devotus maradványaitól Aelia rettenetesen összeégett testét, és a karjaiban hazavitte.

Nincsenek megjegyzések: