2013. június 15., szombat

Légy átkozott! (huszonkettedik fejezet)

itt olvashatod az előzményeket (korábbi fejezetek)


    Egyenesen a polgárvárosi amfiteátrumhoz ment. Ezerszer volt már itt, munkája és élete meghatározó része lett ez a hely. A viharban, ami egyre hevesebben tombolt, viszont teljesen másnak tűnt a gigantikus építmény. Fenyegető tömegnek, ami kész elnyelni az embert, és a világ túlsó pontján kiböffenteni magából. A kerek építmény oldalán csigaszerűen felkúszó lépcsők mintha nem is a lelátókhoz vezetnének, hanem a tomboló vihar torkába. Annyira zuhogott az eső, hogy az amfiteátrum teteje alig látszott. A színes ponyva, amit a nap ellen feszítettek a lelátók fölé, mint megannyi ázott madár verdesett, akik örökre a kőépítmény falához kötve próbálnak repülni. Néhány mésszel felfirkantott közlemény már egészen elmosódott, a piros festékek a gladiátorok kiömlő vérére emlékeztetve, kis patakokban csordogáltak a kövek repedései között. 
 
    Ott lépett be, ahol csak a halott gladiátorok testét szokták kivonszolni, élő még befele nem haladt azon a kapun. Ez a halál kapuja volt. Nem véletlenül ezen keresztül ment be. Egyik kezében a kis csomag, amit még a házában készített össze, a másikkal letépte magáról a ruhája maradékát. Teljesen meztelenül állt az aréna közepén, kopasz fején ezernyi kis patakban csordogált le a víz. Villámok csapkodtak körbe, a dörgés hangjától meg lehetett süketülni.

    A lelátókon nem ültek nézők, akik kiabálásukkal biztathatnák a véres látványt, vagy nemtetszésüket kifejezve fütyülnének a tehetségtelenebb gladiátoroknak. Varjak gyűltek a nézőtérre, a szakadó eső és szél ellenére a repülés bajnokai egyre nagyobb számban gyülekeztek. Drágakő szemeik villogtak a sötétben, egyre több károgás jelezte, hogy valami készül. Néhány perc alatt az előkelő urak helyét is varjak lepték el, a széllel dacolva büszkén vetették meg a lábukat a lelátó ülésein, mintha csak az ő nevük lenne odavésve. Devotus büszkén körbenézett a közönségén: ez az ő világa, ez az ő élete!

    Az aréna közepén egy kis gödröt ásott. Eleinte kézzel kaparta ki a homokot, ami szomjasan itta évtizedeken keresztül a kiomló vért. Aztán elővett a bugyorból egy kis lapátot, azzal mélyítette tovább a sekély gödröt. Amikor már a derekáig ért, kidobta a lapátkát. Nem érzett fáradtságot, a feladat megsokszorozta erejét. Egy ökölnyi kővel mindkét karját mélyen felvágta. A bíbor vér a hűvös esővízzel csordogált a gödörbe. Hófehér bőrét sosem érte napfény, úgy virított a kék viharban, mint egy újszülött bárány. Teste egyre sárosabb lett, a vér és a sár közösen hömpölygött a testén kívül és belül. 
 
- Alvilági istenek! Ezzel a vérrel hívlak benneteket! Gyűljetek körém! Az én véremmel hívlak benneteket! Az én véremmel, az apám vérével, a felmenőim vérével, akik parancsolóitok nektek! Vérszopó szellemek, bosszúálló démonok, gyűljetek körém mind! Gyertek és hallgassátok parancsaimat! – Erős hangja parancsolóan uralkodott a mennydörgés éktelen zaján. Vére már nem csordogált, hanem gőzölgő folyamként szivárgott el belőle.

    Nem akart elállni, mintha egy láthatatlan erő szívta volna a karjaiból az életet adó nedvet. A gödörben állt, az esővíz már majdnem a bokájáig ért. Sok vér keveredett bele, a sáros keveréket jóízű cuppogással nyelte az éhes föld. Hideg lett, a lélegzet párája kérészéletű kis gombócokként kibuggyant a szájából, hogy azon nyomban el is haljon. Az ásásban egészen kimelegedett, nem is érezte a hideget. 
 
    Halk morajlás támadt a fölben, mélyről jött a hang, egyenesen a föld méhéből. Valami nagyon meg akart születni erre a világra. Sáros kezek matattak a véres iszapban, szomjas torkok nyelték a friss vért. A habzsolás hangjai. Nyeldeklések. Csámcsogások. Tapicskolások a sárban, mocorgások, egyre türelmetlenebbül igyekezett a felszínre az, ami erejét a mágus véréből nyerte. 
 
    Aztán alakot nyert az éhes hang, a követelőző kéz, a türelmetlen nesz. Sárból és földből, kőből és vérből, Devotus fölé magasodott a rettenetes démon, aki a vér tápláló erejének köszönhetően testet is formált magának. A hatalmas démon, az alvilági fejedelem, minden romlás királya, az enyészet hercege. Mint egy szikla, mint egy haragot hányó vulkán tornyosodott Devotus fölé, sem emberi, sem állati formában, valami életellenes bűz kíséretében. Hatalmas volt, legalább háromszor akkora, mint az ember. Néhány szívdobbanásnyi ideig némán meredtek egymásra. Devotus állta a szem nélküli pillantást, bár érezte, hogy a lény szabályosan felfalja. A sárból, kőből és vérből született szörnynek nem volt sem szeme, sem szája, semmi emberre vagy élőlényre emlékeztető jellege. De mégis. Talán a karjai. Az akaratának végrehajtó nyúlványai.

- Devotus, az emberfiú… Látom, apád felkészített a túlvilági hatalmak elleni védelemre. Derék dolog. A legtöbb, amit egy apa adhat a fiának. Különösen a te esetedben, te kezelhetetlen, önfejű gyermek. – A démon babiloni nyelvet használt, amit Devotus ugyan nem beszélt, de elég jól értett. Kevés szellemmel akadt dolga, aki ezt a nyelvet használta volna. Maga egyiptomi nyelvet használt, ezt találta legmegfelelőbbnek: ez az ő nyelve, és ez az apja nyelve is.

- Apám nevében hívtalak! Nerótusz öreg démon, de te még öregebb vagy, fenséges szellem! Nevedet nem ismerem, ezért kérdelek, milyen néven szólíthatlak? – Devotus mivel járatos volt a démonokkal való egyezkedés diplomáciai fortélyaiban, udvarias beszélgetésbe kezdett a démonnal. Parancsolni csak akkor tudott volna neki, ha ismeri a titkos nevét, de mivel ennek a hatalmasságnak nem tudta, kénytelen volt az alvilági hatalom kezébe adni a beszélgetés fonalát. Tartania kellett magát, mivel nem parancsolhatott, még ha el is vérzik közben, nem mondhatja ki az idézés célját. A démonnak kell megkérdeznie. 
 
- Hívj úgy, hogy Rettegés. Ősi nyelvem szavai szánalmasak ajkadon. Inkább ne is kísérletezz a szavak kimondásával. - A démon elégedetten lakmározott a mágus véréből, a beszélgetés alatt egyre nagyobbra és nagyobbra duzzadt. Időtlen idők óta nem idézte meg senki, illetve volt egy görög mágus, aki néhány száz éve próbálkozott. A megidézés sikerrel járt, a démon elégedetten a világba lépett, ahová a mágus hívta, de abbéli örömében, hogy az emberek világába jöhet, azonnal kiszívta a mágus utolsó csepp vérét is. 
 
- Rettegés! Minő fenséges név egy ilyen hatalmas erőnek, mint te! Emberek félik a neved és tisztelettel gondolnak rád! – Devotus lábai remegni kezdtek a vérveszteségtől. Sápadt lett és gyengeség járta át a tagjait, de tudta, innen nincs visszaút. 
 
- Csakis az apádra való tekintettel jöttem el hozzád. És azért, mert ő bölcs és igazságos, megkérdezem tőled, mit akarsz? Bár annyira bölcsnek talán mégsem mondanám, ha hagyta, hogy a fia ilyen ostoba játékokba kezdjen… - a démon kegyes volt, de valójában rettentő kíváncsi, hogy mit akarhat tőle egy ember? Szerelmet, mint az a bolond Páris, aki egyetlen nő birtoklását választotta, és a trójai háborút? Vagy gazdagságot, mint a telhetetlen király, aki azt kívánta, hogy váljon minden arannyá, amit megérint? Az embereknek olyan pórias vágyaik vannak!

- Egy neked való munkára szeretnélek megkérni. Három nő, akin gyakorolhatod hatalmad! Fallacia, Serpentia és Pestilentia! Bemocskolták a nevét az egyetlen igaz lénynek, az egyetlen tiszta embernek, akit ismerek! Zúdítsd a nyakukba alvilági seregeidet! Küldd rájuk minden szolgádat! Bármit megtehetsz velük, amihez csak démoni kedved van! Gyötörd őket, lakomázz belőlük minden nap!

- Hmmm… egy tiszta ember… olyan nincs.

- Apám nevében kérlek, apám vérének örököseként kérlek, légy a kardom ebben a csatában!

- Apád nevében! Apád nevében! Ezt hajtogatod folyamatosan! Nőj már fel végre! A te kérésedre megteszem!

- Áldozatként fogadd a vérem, és ha kérésemet teljesíted, minden évben a saját véremmel fogok áldozni neked!

- Nem él olyan soká egy ember, hogy igazán élvezhessem nagylelkű ajánlatod, de tudom, hogy csak ennyit adhatsz… nem is rossz, egy halandótól!

    A démon kacagott egyet, amitől Devotus kirázta a hideg. Olyan volt a kacaj, mint amikor nehéz kövek csúsznak el egymáson. Libabőrözős. Aztán az alaktalan torony, ami fenyegetően a mágus fölé tornyosult, szétrobbant. Sár és földdarabok borítottak mindent, mint egy állatviadal után, amikor az állatok a patáikkal dagasztják a sarat. Devotusra is jutott bőségesen. A robbanás egészen halkan történt, a nézőtéren összegyűlt varjak azonban ijedten rebbentek szét. Az eső is elállt. Devotus fáradtan rogyott a gödörbe, és ott el is aludt, ahogyan volt, ruhátlanul, sárosan, véresen.



Nincsenek megjegyzések: