2013. június 29., szombat

Légy átkozott! (huszonhatodik fejezet)

itt olvashatod az előzményeket (korábbi fejezetek)

    A temetés megindító volt. Mindig szívbe markoló, amikor egy fiatalt temetnek, akinek megszakadt az életfonala. A sírkövet Titus választotta ki. Rengeteg pénzt kellett érte fizetnie, de nem érdekelte. Annyira elemésztette a bánat, hogy még a mama sem merte szóvá tenni a hatalmas összeget, amibe a temetés került. Semmit sem tett szóvá, semmit sem hányt a fia szemére. Nem vette elő a jól bevált bölcsességét sem, „én megmondtam”. Próbálta csendben támogatni az egyetlen élő fiát, aki megmaradt neki. 
 
    Az utolsó útjára szinte az egész város elkísérte a művésznőt. Senki sem emlegette fel azokat a dolgokat, amikkel a halála előtt vádolták. Senki sem nevezte rossz és csapodár feleségnek, noha a gyászoló tömegben érezhető volt a feszültség. Sokan tudni vélték, hogy öngyilkos lett. Mások a féltékeny férjre gyanakodtak. Azt viszont senki sem tudta meg, hogy Devotussal együtt találták meg.

    Titus, miután abbahagyta a csendes sírdogálást, nem szólalt meg többé. A szarkofágra a feliratot maga tervezte, a keretet is ő rajzolta elő a sírkőfaragónak, a verset is maga írta. Nem szólt semmit, csak egy viasztáblára felírta az utolsó sorait, amivel elbúcsúzott Aeliától, és a kőfaragó orra alá nyomta. Nem válaszolt egy kérdésre sem, csak egy kövér erszényt tett a nyers mészkő tetejére, és elment. 
 
    A temetési menetben egyedül ment, nem engedte maga mellé sem a mamát, sem Mummiust, a barátját, aki minden igyekezetével próbálta támogatni Titust. De neki sem szólt többé egyetlen szót sem. Már nem sírt, nem tűnt bánatosnak, csak végtelenül üresnek. Bárhová ment, a megolvadt borostyánba zárt bogarat markolta. A medálon a megolvadt ezüstfoglalat cseppjei hangosan ordították a világba a tragédiát, ami történt. Titus mégis minden nap ezerszer farkasszemet nézett az ezüstcseppekkel, amik a felesége csontjáig hatoltak. 
 
   A temetés után sem szólt többé senkihez. Minden nap kiment a szarkofághoz, egyedül. Csakis egyedül. Most, hogy már nem volt vele Aelia, végtelenül magányosnak érezte magát. Most értette meg igazán, milyen az élet nélküle. Amíg mellette volt, olyan természetes volt minden nap, hogy megfürödhet a szeretetében. Amikor senki sem volt vele, hangosan felolvasta, amit a kőre véstek, a búcsúját az egyetlen lénytől, aki beragyogta az életét:

CLAUSA IACET LAPIDE CONIUNX PIA CARA SABINA
ARTIBUS EDOCTA SUPERABAT SOLA MARITUM.
VOX EI GRATA FUIT, PULSABAT POLLICE CHORDAS,
SED CITO RAPTA SILET. TER DENOS DUXERAT ANNOS,
HEU, MALE QUINQUE MINUS, SED PLUS TRES MENSES HABEAT,
BIS SEPTEMQUE DIES VIXIT. HAEC IPSA SUPERSTES
SPECTATA IN POPULO HYDRAULI GRATA REGEBAT.
SIS FELIX QUICUMQUE LEGES, TE NUMINA SERVENT,
ET PIA VOCE CANE: AELIA SABINA VALE!

E kősírba zártan fekszik a kegyes feleség, a kedves Sabina,
Művészetekben tanult lévén, egyedül ő múlta felül a férjét.
Kellemes hangja volt, ujjával pengette a húrokat,
Ám hirtelen meghalván, hallgat. Háromszor tíz évet közelített,
Jaj, alig öttel kevesebbet, de három hónappal többet elérve,
Kétszer hét napot is élt. Ő maga megmarad
Elismertként a nép között, orgonán kedvesen játszott.
Légy boldog, bárki, aki olvasol, téged az istenek őrizzenek,
És kegyes hangon énekeld: Aelia Sabina, isten veled!
/Nagy Lajos fordítása/

Nincsenek megjegyzések: