2013. június 8., szombat

Légy átkozott! (huszadik fejezet)

itt olvashatod az előzményeket (korábbi fejezetek)

    Devotus meghozta a döntését. Átok kell ide, méghozzá hatalmasabb, mint amit valaha készített. Ezidáig nem töprengett rajta, hogy honnét származik a hatalma a szellemvilág felett, csak használta ezt az erőt, anélkül, hogy értette volna a működését. Most, hogy már tudta, egy erős és ősi démon fia, nem örült a tudásnak. Tudni valamit olykor borzasztó teher.
Aelia Sabina miatt viszont úgy döntött, hogy nem omolhat össze. Nem merülhet az önsajnálatba, és ha meg is tenné, azzal semmit sem oldana meg. Az asszony tényleg elbűvölte őt, de nem mágikus erőkkel, nem női cselszövéssel, hanem a tiszta, önzetlen szépségével. Talán pont azért, mert ő maga nem volt tudatában ennek az erőnek, őszinte tudott maradni. Legalábbis Devotus ezt csodálta benne. Miatta kellett még kitartania. Hogy megtehesse azt, amire az asszony kérte. Illetve amivel ő kiegészítette azt a kérést. A leghatalmasabb átok. Aeliáért, az anyjáért, akit sohasem ismert, magáért. Véget kell vetni ennek az egymásba fonódásnak, ezek olyan kötelékek, amik túl szorosan fogják a bennük szereplőket. Ez egy méreg. Ez a város, ez az élet, ez a világ. Az anyja egy démon asszonya, rajta már nem segíthet. Ő maga egy torzszülött, de ha nem lenne az, akkor is ugyanolyan borzasztó lenne az élete egy démon apával és egy rakás szellemmel. Aelia viszont még új életet kezdhet, ha sikerül eltörölni a gyalázatot, beragyoghatja még az emberek életét. Már ha még a történtek után lesz kedve ragyogni. 
  
    Sebesen járt az agya, hogy mivel lehetne a három fúriát a leginkább megbüntetni. Csúnyaság? Eddig sem voltak túl szépek, ez nem lenne komoly büntetés a számukra. Halál? Az kevés. Azt akarta, hogy az idők végezetéig szenvedjenek. Minden nappal, minden éjszaka, amíg csak világ a világ, örökkön örökké. És minden nap emlékezzenek Aelia Sabinára és Devotusra, hogy kettejük neve összefonódjon a gyötrődő elméjükben. 
 
    Ismét Bastethez fordult, az örök baráthoz, a legjobb tanácsadójához. Bastet a maga kívülállóságával jobban rálátott a dolgokra, megjátszott közönye és hidegsége racionális belátásra bírta Devotust. 
 
    Noha csak egy macskának tűnt, Devotus legjobb barátja volt. Az orvos, aki még Egyiptomban kezelte. Az egyetlen ember, aki közelről láthatta, megérinthette, és megpróbált rajta segíteni. Devotus még kicsi fiú volt, amikor az idősödő orvos az apja kérésére megpróbálta elgörbülő tagjait kiegyenesíteni. Az orvos, Szahmet, maga sem vetette meg a mágikus eljárásokat, volt némi jártassága a rontásokban, átkokban, és biztos szemmel vette észre, ha valaki mágikus eljárás során vesztette életét. Emellett a növények ismerője és az emberi test miden apró titkának lelkes fürkésze. 
 
    Kutatási területe az emberi test volt, a romlás virágainak megfigyelésére áldozta az egész életét. Hosszú élete során felbecsülhetetlen értékű tapasztalatokra tett szert, de Devotuson nem tudott segíteni. Az összes gyógynövényt, amit csak ismert, kipróbáltak, de eredményt semmi sem hozott. A bódító italokkal is kísérleteztek, hogy csökkentsék a fájdalmakat, de ezek csak jobban kitárták a kapukat, melyeknek inkább csukva kellett volna lenniük. Éveken keresztül masszírozta, kötözte a kis Devotus tagjait, aki egy felnőtt bátorságával nézett szembe a rá váró megpróbáltatásokkal. 
 
    Devotus ezért hálát érzett az orvos iránt, aki megpróbálta enyhíteni a szenvedéseit. Sosem haragudott a fájdalomért, ami azért volt, hogy későbbre kevesebb jusson. Szahmet idős korára fél szemére megvakult, és a leépülés fokozatosan vette el a tanult ember emlékeit. Devotus nem engedte, hogy az élet csúfot űzzön az orvosból, a bölcsből, így a saját kezébe vette a dolgokat. Szahmet szellemét egy macskába költöztette. Így a bölcs porhüvelye az enyészeté lett, de a szelleme új életet kapott, méghozzá kilencet. Beszélni szavakkal képtelennek bizonyult, ám az értelme megmaradt. A maga módján megtanult kommunikálni Devotussal. 
 
    Az alvilági istenek féktelen haragra gyúltak, amikor az idős Szahmetet magukkal akarták vinni az alvilágba. A halott testben nem volt senki. Nem tudták, hová lett a bölcs szelleme, amire már sokan vártak. Tudták, hogy valami köze van Devotusnak a dologhoz, de sosem derült ki, hogy pontosan mi. Legalábbis így gondolta a mágus, hogy ő maga járt túl az alvilágiak eszén. Most keserűen vette tudomásul, hogy a macska, akiben egy bölcs orvos szelleme rejtőzött a halál elől, nem az ő leleményessége miatt maradhatott észrevétlen, hanem az ismeretlen apja hatalmának köszönheti.
 
    Egyiptomban a macskákat szent állatként tisztelték, így minimális volt az esélye, hogy bármi baj érje az orvost. Szabadon járkálhatott bárhol, a templomokba és a könyvtárakba ugyanúgy bejárása volt, mint emberként. Senki sem csodálkozott, amikor a nagydarab fekete kandúr halkan dorombolva bevonult az alexandriai könyvtárba. Ez a helyzet viszont megváltozott, amikor Devotus Aquincumba érkezett. Magával hozta a macskát is, bár az remekül elvolt nélküle is. Mégis, felelősséget érzett Szahmet, a néhai bölcs iránt. Aquincumban nem volt macskakultusz. 
 
    Ahogyan telt az idő, és Szahmet egyre többet élt macskaként, szép lassan elveszítette az emberi gondolatait, az érdeklődéseit, és kezdett mindinkább állattá válni. Nemcsak testben, hanem lelkiekben is. Egyre kevésbé volt kíváncsi Devotus mágiájára, már jobban érdekelték a gabona között viháncoló egerek és a falon sétáló legyek. Nem érdekelte, hogy mi van az emberekkel, a langyos tavaszi estéken vonzó cicalányok után kajtatott. Egészen olyan lett, mint egy macska. 
 
    Devotus nem tartotta volna helyesnek, ha Szahmetnek szólítja, aki bár a bölcs szellemét hordozta, mégiscsak egy nyivákoló macska volt. Elnevezte inkább Bastetnek, ez jobban illett hozzá, és ezzel a jelképes névcserével úgy vélte, teljesen sikerült elrejtenie a bölcs orvost az alvilágiak kutató szemei elől. Az orvos valódi nevét többé nem mondta ki. 
 
    Aquincumban már Bastet a legkevésbé sem próbált meg gondolkodni és filozofálni, megérteni a világ mélyebb összefüggéseit és a tapasztalatait gyarapítani. Naphosszat szunyókált, ha felkelt, evett és kényeztetést követelt. Semmi más nem érdekelte. Ha Devotus beszélt hozzá, látványos ásítozásba kezdett, és már meg sem próbált érdeklődést színlelni. Némi szárított hallal persze fel lehetett kelteni a figyelmét, de a tudományok a legkevésbé sem váltottak ki belőle érdeklődést. 
 
    A leginkább mégis azt élvezte, ha Devotus az ölébe vette, és a hátát masszírozva gondolkodott. A mágus talán a magány miatt, talán a macska miatt, hajlamos volt magában beszélni. Ilyenkor akár órákon keresztül képes volt az érveit és ellenérveit szépen sorba szedni, ezeket halkan mormogva megvitatni magával. Bastet, a néhai Szahmet doktor élvezettel hallgatta a monoton mormogást és a fürge ujjakat, amelyek kitűnő szakismerettel gyúrták ki a csomókat elmacskásodott tagjaiból. Ilyenkor mindig hangosan dorombolt, de sohase olyan hangosan, hogy elnyomja gazdája hangját. Épp csak annyira, mintha beszélgetnének. 

 

Nincsenek megjegyzések: