2013. május 20., hétfő

Légy átkozott! (tizenötödik fejezet)

itt olvashatod az előzményeket (korábbi fejezetek)

    Ilyen felzaklatott lelki állapotban ért el Devotus házáig. Nem téveszthette össze semmivel sem, mivel ez volt az egyetlen lakható ház a közelben, ameddig a szem ellátott. Látott még néhány épületet, vagy valaha volt épületet, de ezek már csak lenyomatai voltak egy néhai lakónegyednek. Törött falak nyújtották csonka karjaikat kegyelemért könyörögve az ég felé, üszkös deszkák nyöszörögték egy hajdani tűzvész pusztításait. Szétdobált szerszámok, bútordarabok, edénytöredékek tárultak a szeme elé, a régvolt utcákat fűcsomók és facsemeték foglalták vissza. Néhány utcakő próbálta elmesélni, hogy milyen lehetett itt az Élet. Pusztulás és halál, a néhai nyomornegyed még fénykorában is siralmas látványt nyújthatott, a csontváza pedig egyenesen hátborzongató volt. Egy barbár betörés alkalmával felgyújtották ezt a részt, azóta nem is költözött ide senki. A lakók vagy bent égtek, vagy elmenekültek. Az üszkös negyedet senki sem akarta újra belakni, pedig nem ez volt az egyetlen rész, ami a tűz és a pusztítás áldozatává vált. Ezt valahogy mégsem töltötte meg ismét a gyerekzsivaj, visszavonhatatlanul halott lett. Egy elátkozott negyed. Aelia pontosan így képzelte el az Alvilágot, mikor Orpheuszról énekelt. 
 
    Megtorpant, szemei csak itták a látványt, de elméje képtelen volt befogadni, hogy ilyen létezik. Sosem járt még itt. Az élete a fellépésekről szólt, lakomák és elegáns emberek, finom ételek és szebbnél szebb házak. Divatos ruhák, szakértő kezek által gondozott frizurák, ékszerek, csillogás. A szépség minden érzékcsatornáján áradt befelé, a lényébe. Bár maga nem foglalkozott vele, hogy a lehető legszebb ruhákat viselhesse, hogy a házukra mindenki irigykedve tekintsen, mégis, a kiégett és halott nyomornegyed közepén úgy érezte magát, mint egy páva, aki a tudatlanság édes sekélyességében fürdőzik a szépségben, a javakban. Ostobának és önteltnek érezte magát, szánalmasan idiótának. Sosem gondolt bele, hogy élnek emberek a városfalon kívül is. Nem a barbárok, hanem a Birodalom szabad emberei, akik bár nem rabszolgák, de olyan életkörülmények között élnek, vagy talán rosszabbul. Itt szembesült vele. A felismerés fájdalommal járt, elviselhetetlen fájdalommal. Úgy érezte, megfullad.

    Egy ház megítélésekor zavarta, ha a belső festések nincsenek harmóniában a házzal. A fürdőhelyiségekbe csakis tengeri jeleneteket, a hálóba valami pikánsabbat tudott elképzelni. Szánalmasnak találta, ha valaki a fürdőt növényekkel díszítette. Ezt a véleményét gyorsan felülírta a szemén át beáramló borzalom. 
 
    Az egyetlen ház, ami szemmel láthatóan lakhatónak tűnt, félig a földbe volt vájva. Az üszkös deszkák nem tűntek túl barátságosnak, sem a málladozó falak, de ez volt az egyetlen épület, aminek a teteje teljesen be volt fedve. És a falai is hiánytalanul megvoltak. Aelia néhány méterre állt a háztól, de egyáltalán nem érezte szükségét, hogy közelebb menjen. Már ezerszer megbánta, hogy ide jött, úgy döntött, inkább visszamegy az anyósához. Még az is jobb, mint ez a halott hely.

    A ház bejárata kinyílt. Bágyadt nyikorgással tárult fel, utat engedve az odú sötét mélyébe. Ugyan senki sem állt az ajtóban, és egy csepp fény sem szűrődött ki, mégis, volt valami figyelmesen invitáló a jelenetben. Egy tátott szájú ház, ami el fogja őt nyelni, és talán sosem engedi el. Sebaj. Legyen, aminek lennie kell. 
 
    Aelia tett néhány bátortalanabb lépést, de nem merészkedett túl közel. Félt. Rettenetesen félt. Száját harapdálta, mintha azzal megoldhatna bármit is.

- Üdvözletem! – Próbált bátortalan hangon életre utaló jeleket keresni. 
 
    Semmi. Néma csend. Errefelé madarak sem jártak, semmilyen állat neszezését nem hallotta. Csak a tökéletes némaság. A vére dörömbölt a fülében, de hiába figyelt, egy kis zajt sem hallott. Mintha víz alá dugta volna a fejét. Próbált belesni, hátha megpillant valamit. Egy lépéssel sem merészkedett beljebb, lábai gyökeret vertek a küszöb kinti felén, csak a nyakát nyújtogatta befelé. Egy sárga fény villant. Csak egyetlen. Aelia egy riadt kisegér meredt félelmével állt és várt. Egy lépést tett hátra, de nem szaladt el. Legbelül tudta, hogy innen nincs hova elszaladni. Soha többé.

    A házban megvillanó sárga fény közelített. Kirajzolódott egy macska. Egy termetes, fekete, félszemű kandúr. Leült a ház küszöbére, a küszöb belső, ház felőli részére, egy tapodtat sem ment tovább. Várakozón nézett a nőre. Fejét egy kicsit félrebillentette, hogy jobban szemügyre vehesse a látogatót, aki jóval magasabb volt az ülő macskánál. Hunyorgott, mint aki most ébredt fel és még bántja a szemét a fény. Aelia megkönnyebbülten fújta ki a levegőt.
 
- Szia cica! Hát, jól megijesztettél! – Közelebb ment, letérdelt és megsimogatta a macska fejét. Leguggolt, hogy megsimogassa. Közöttük még mindig ott húzódott a küszöb, tüntetőleg jelezve a határt kint és bent között. A küszöb, ami maga is több tüzet látott, mint Aquincum ifjú és lángoló szívű tűzoltója.

    Bastet recsegő dorombolásba kezdett, fejét belenyomta a finom női tenyérbe. Dorombolás közben nem hunyta le a szemét, de teljesen átadta magát a lopott élvezetnek. Aranyszín tekintetét a nőébe fúrta, egy pillanatra sem engedte el azt. Aelia megbűvölve nézett rá vissza, félelme semmivé lett. Felállt, és a legkisebb kétség nélkül besétált a sötét házba. Bastet, a fekete kandúr, dorombolva követte, felemelt farkát a nő vádlijához dörgölve szinte beterelte az asszonyt. Minden egyes lépésnél nyolcasokat írt le a nő lába körül, aki ha nem vigyáz, megbotlik a macskában.

- Miaú! –És az ajtó becsukódott, ugyanolyan észrevétlenül, ahogyan kinyílt.



Nincsenek megjegyzések: