2013. május 13., hétfő

Légy átkozott! (tizenkettedik fejezet)

itt olvashatod az előzményeket (korábbi fejezetek)

    Szótlanul meredt a kezében tartott, kitépett, véres légcsőre. Az ellenfele- aki ezidáig a légcső tulajdonosa volt- döbbenten nézte a néhai tulajdonát. Közöttük a néma csend terpeszkedett, szinte hallani lehetett a súlyos puffanásokat, amint a kitépett légcsőből a vércseppek az aréna homokjára hullottak. A szomjas, forró homok azonnal magába szippantotta a nedvességet, a vér már csak sötét foltokat hagyott maga után az aranyló homokon. 
 
    Néma csend ült az arénán. A nézők a döbbenettől eleinte nyelni sem mertek. Aztán a légcsövétől megfosztott harcos eldőlt, mint egy kivágott fa, az élet utolsó szikrái is elhagyták testét. Üveges szemei valahova nagyon messzire tekintettek, izmai már nem harcoltak a nehézkedés ellen. Meghalt. A zuhanás hangja mintegy varázsütésre felébresztette a megszeppent nézőközönséget döbbent álmából: vad ünneplésbe, éljenzésbe kezdtek. Öklüket rázták, apró nyálgömböcskékkel itatva a száraz homokot ordítoztak, éltették a győztest és becsmérelték az elbukott harcost.

    Róma polgárai biztosan láttak már ilyen viadalt, ilyen váratlan fordulatot, ők minden bizonnyal egy vállrándítással elintéznék a gladiátor különleges diadalát, melyet épp most aratott. Nem így a távoli Pannonia Provincia népe. A barbár betörést túlélő város, Aquincum, aki most ragyogóbb és erősebb, mint valaha, éhesen és izgatottan várja az újabb és újabb látnivalókat, játékokat. A császár nem engedi, hogy népe hiányt szenvedjen a gladiátorviadalokból. Aquincum amfiteátrumaiban a legkiválóbb gladiátorok lépnek fel, néznek farkasszemet a halállal, és nyújtanak felejthetetlen élményt a város polgárainak.

    A közönség elégedett: a viadal hosszú és küzdelmes volt. Egy trák és egy veles csapott össze. Mindkettő látványos fegyvernem, a nézők rajonganak a trákért. A harcosok frissek voltak, ez volt az első viadaluk aznap. A velesnek egyben az utolsó is. Bátran harcoltak, nem untatták a közönséget a hosszú macska- egér játékkal. Szinte azonnal egymásnak estek, támadásaik és védéseik gyilkosak és pontosak voltak. 
 
    A veles, a szálfegyveres harcos, nevéhez híven, hosszú lándzsával harcolt. Félelmetesen alulpáncélozott volt, a jobb karja kivételével az egész teste fedetlenül maradt. Ágyékkötőt azért viselt, de ez nem sok védelmet ígért a trák ellen, aki két, térdig érő lábvassal, görbe karddal, pajzzsal és teljesen zárt sisakkal állt ki ellene. A lándzsás nem viselt sisakot sem, viszont cserébe, hogy nem kellett ennyi vasat cipelnie, fürge és mozgékony maradt. Ellenfelét egy táncosnő kecsességével járta körbe, váratlan támadásokat intézett felé, aki a nehéz fegyverek súlya alatt hamarabb kifáradt. A domborművekkel díszített lábvason két mosolygós puttó vigyázta a gladiátor sípcsontjának épségét. Igen komoly védelemmel látták el a trákot, ám ez bőséges többletsúllyal terhelte a harcost, mozgása nehezebbé vált. Quid pro quo. Valamit valamiért.

    A trák jellegzetes fegyvere a görbe kardja, a sica. Ez kifejezetten hasznos, ha az ellenfél pajzsa mögé kell beszúrni, de a lándzsással szemben nem jelent különösebb előnyt. A kiegyensúlyozott erőviszonyok miatt a küzdelem már az első pillanattól kezdve ígéretesnek bizonyult. 
 
    A veles eleinte kereste a trák gyenge pontját. Folyamatosan mozgásban volt, körözött ellenfele körül, váratlan döfésekkel próbálta ki puhatolni a másik figyelmét, reakcióját. A trák, mint egy bíborcsiga, teljesen behúzódott a pajzsa mögé, az első percekben csak a támadásokat hárította. A lándzsa túl hosszú volt, a veles ezzel távol tudta magától tartani a trákot. 
 
    Néhány perc múlva a trák támadást indított, pajzsa védelmében előrerontott a veles felé, megpróbálta áttörni a védelmét. A lándzsás néhány lépést hátrált, majd egy váratlan mozdulattal oldalra lépett, így kikerült a trák ostromából. Ki is használta a lehetőséget: egy szívdobbanásnyi ideig a trák védtelen oldala tárult fel előtte. Döfött, de nem találta el az oldalát, a thrák pajzsot tartó kezét sértette meg, de annak is csak az oldalát érte. A lándzsa hegye lecsúszott a karról, tompán puffant a pajzs belső oldalán. A trák nyögött egyet, azonnal megfordult. Csillogó bíbor vére már a könyökét áztatta, de nem érezte a fájdalmat. Szemeiben a pokol tüze égett. A harci szellem eluralkodott rajta, a benne lakozó ragadozó átvette a hatalmat az amúgy írni- olvasni tudó, művelt emberen. Évszázadok bölcs filozófusainak tanítása egy szemvillanásnyi idő alatt a feledés sötétségébe zuhant, amikor az életösztöne a gyilkolás tudományával borította el az agyát. 
 
    A nyögés inkább a meglepetésnek szólt, ezt hamar felismerte ellenfele is. A lándzsás szemei összeszűkültek, megértette, a következő hibája az életébe kerülhet. A trák nekiment, a pajzsával tolta magát egyre beljebb és beljebb a lándzsás védvonalába. Ezen a ponton túl a hosszú lándzsa már inkább hátráltatta a velest, ennek ellenére kitartóan hajszolta a számára előnyös pillanatokat. Egészen addig, mígnem a trák a pajzsával egy jól irányzott ütéssel ki nem verte a kezéből a lándzsát. 
 
    Némi kétségbeesés futott át a velesen, de tapasztalt gladiátor lévén előrántotta az övében lapuló tőrt. Nem adta fel, ennyire olcsón nem vehetik el az életét A keze valószínűleg eltört, amikor a trák a pajzzsal megütötte, mert az azonnal a kétszeresére dagadt, de ez sem vetette vissza a veles harci kedvét. Eleinte a győzelemért, a diadalért harcolt, aztán csak az életéért. Nem érdekelte a megalázó helyzet, ha kell, az életéért is könyörögni fog. Mert élni akart. 
 
    A trák eldobta a pajzsát. Egyenlő küzdelmet akart. A nézők egy emberként felhördültek, ritkán láttak ennyire becsületes gladiátort. A legtöbb harcos általában kétségbeesetten küzd az életéért, és ha egy picinyke kis alkalma nyílik felülkerekedni a másikon, akkor azt ki is használják és végeznek ellenfelükkel. A trák azonban vérbeli ragadozó volt, nem magát az ölést élvezte, hanem a vadászatot. A végzetes játékot. És pontosan tudta, hogy a közönséget meg kell nyernie magának, mert az ő valódi túlélése csak részben múlik a harci felkészültségén, kritikus helyzetben a nézők döntenek. Akit pedig a szívükbe zárnak, attól nem fognak egykönnyen megválni. A kedvencüket újra és újra látni akarják küzdeni, mert aki a nép kedvence, az az istenek kegyeltje, ajándéka az élet maga.

    Némi puhatolózás után a két gladiátor összekapaszkodott. A veles néhány erőteljes térdrúgással próbálta eltávolítani a trákot, de nem tudott igazán belekapaszkodni a másik csupasz és vértől síkos testébe. Nem talált rajta kapaszkodót, hogy lendületet vegyen a rúgáshoz. Ez a teljes testi kontaktusos közelség és a kétségbeesés teljesen kiszívta az energiáit. A trák összeroppantotta a másik kezét is, amiben a tőrt tartotta. Jól hallotta az apró csontok recsegését, amint elcsúsznak egymáson, ahogyan átrendeződnek. Aztán a fájdalom, ami egy pillanatig egészen elviselhetőnek tűnik, a következő pillanatban már a végzet forró hullámával önti el az embert. 
 
    A fájdalom újabb energiákat vett ki a lándzsásból, de a tudatalattijába bekúszó halálfélelem mozgósította rejtett tartalékait. Szétroncsolt kezével teljes erővel gyomorszájon vágta a trákot. A trák hörgött, de nem rogyott össze. Hangosan zihált, de talpon maradt. A kardja kihullott a kezéből. Egy picit lehajtotta a fejét, de ez csak a támadás része volt. A veles úgy vélte, egy lélegzetvételnyi szünetet nyert. Felnézett az égre, tényleg csak egy pillantást akart vetni az ég szikrázó kékjére, hogy erőt meríthessen belőle, amikor a trák lecsapott. 
 
    A trák digitabulumot, vívókesztyűt viselt. Fémmel borított kezével megragadta a veles torkát. Olyan jól sikerült az ellenfél nyakon ragadása, hogy érezte, kesztyűs keze besüpped a másik torkába. Ez volt az ő pillanata: ujjait még mélyebbre mártotta a másik torkába, aki riadt csirke módjára nézett vissza rá. Már nem az eget kémlelte, nem az isteni beavatkozást várta, csak döbbenten kereste a trák szemét a sisak rostélyán keresztül. Mintha nem hitte volna, hogy mindez megtörténhet. Hogy csak ennyi. A forró vére feltartóztathatatlanul ömlött alá, elárasztva a mellkasát, és már az ágyékkötője is vérben ázott. Ahogyan az élet forró lüktetése elhagyta testét, átadta helyét a halál jeges érintésének, ami feltartóztathatatlanul kúszott egyre feljebb a tagjaiban. A trák összezárta ujjait és kirántotta a kezét. Azt hitte, csak összeroncsolta a lándzsás torkát, de meglátta a saját kezében pihenő légcsövet. Erre azért nem számított.

    A tömeg ünnepelt, kedvencük nevét kiabálták: Mortifer, Mortifer! A dísztribünön helyet foglaló helytartó is elégedetten mosolygott, a trák tisztelgett felé. Az arénába lépett két rabszolga és átadták Mortifernek a győztesnek kijáró tölgyfakoszorút. Rómában persze pálmaágat kaptak a győztesek, de ezen az éghajlaton egy icipici pálma sem akart megteremni. A trák tett még egy tiszteletkört, majd kivonult az arénából. Közben a halkléptű rabszolgák eltávolították a legyőzött lándzsás holttestét, gondosan ügyeltek rá, hogy a kitépett légcső se maradhasson szégyenszemre a nézők szeme előtt. Friss homokkal szórták fel a porondot, munkájuknak köszönhetően néhány perc alatt az aréna készen állt egy újabb gladiátorviadalra. Mintha semmi sem történt volna.
 
    A gladiátorviadalok hatalmas népszerűségnek örvendhettek. Az amfiteátrumot ellepték a nézők, mindenki kíváncsi volt a harcosokra, a tündöklő csillagokra, akik nap mint nap szembenéztek a halállal. 
 
    Aelia Sabina és Titus is ott voltak a lelátón, bár az asszony igen kevéssé bírta a vér és a kiomló szervek látványát. Titus vállába fúrta az arcát, igyekezett mély levegővétellel elejét venni a gyomrában feltörni készülő hányingernek. 
 
- Titus, én nem megyek oda le! Annyira borzalmas!

   Titus szeretetteljesen megsimogatta az arcát, már nyoma sem volt benne a bánatnak, amit az asszony viselkedése váltott ki belőle a tűzoltószékházban történt fellépésük alkalmával. A kimondott szavak, a kölcsönös bizalom segített túllépni a nehézségeken. „Őszintén, akkor is, ha fáj!” Ez volt a szövetségük jelmondata. A jó házasság nem csak a szerelemre épül, hanem a szövetségre is. Erre nagyon hamar rájöttek mind a ketten.

- Dehogynem mész le! Nehogy azt hidd, hogy az egész város csak a gladiátorokra kíváncsi! Hidd el, sokan szeretnék látni Aelia Sabinát is, az énekesnőt!

- És Titus Aeliust is, aki a víziorgonán kíséri! – Toldotta meg az asszony egy sápadt mosoly kíséretében. 
 
    Megszorították egymás kezét, egy biztató csók, és már indultak is. A csaták közti szünetekben hangversennyel, zenével, szónoklatokkal, versfelolvasással és egyéb szellemi csemegével szórakoztatták a közönséget. A viadalok egész nap tartottak. Nyilván a legtöbb nézőt a gladiátorok érdekelték, ezt Titus jól látta. A szünetekben a nézőtér fele kiürült, akkor kimentek valami harapnivaló után nézni, meglátogatták a közfürdő oldalában kialakított nyilvános illemhelyet, ami ilyenkor nagy népszerűségnek örvendett. 
 
    Aelia és Titus a zenekarral együtt a keleti kapun vonult be az arénába. Aelia lába még mindig remegett, de látta, hogy nincs egyedül a félelmével. A kürtösnek is erősen reszketett keze- lába, arca fehér volt, mint a frissen meszelt fal. Próbált bátorítóan rámosolyogni, de meglátta, hogy mit néz a fiú, és neki is inába szállt a bátorsága. Két hatalmas medve vicsorgott az árnyékban. Két lábra álltak, és jóval magasabbak voltak, mint akár Mummius, a hatalmas termetű férfi. Szemmel láthatóan éhesek voltak és elégedetlenek. Néhány lánc tartotta őket féken, de ez nem volt túlságosan meggyőző. A homokot ugyan kicserélték és elgereblyézték a véres események után, azonban ha az ember közelről megnézte, itt- ott fel lehetett fedezni kisebb vérfoltokat, és néhány szegecset, ami a harcosok fegyveréből, ruhájából hullott ki. Elég bizarr látványt nyújtott.

    A zenekar tagjainak akaratlanul is eszébe jutott, amikor nemrégiben egy embert végeztek ki az amfiteátrumban. Nem gladiátor volt, hanem egy ostoba, szerencsétlen, aki képtelen volt megvédeni magát. 
 
    A tavaszköszöntő ünnepekre egyetlen proletárt sikerült előállítani, aki Venus szentélyét gyalázta meg a játékokat megelőző éjjel. A rendezők már egészen kétségbe estek, hogy nem tudnak senkit nyilvánosan kivégeztetni, mi lesz a játékokkal, ha nem ezzel nyitják meg a vérontások sorozatát. Eddig valahogy mindig sikerült legalább egy valakit akkor kivégeztetni, de ebben az évben valahogy nem akart összejönni a dolog. Hatalmas Iuppiter Teutatis az égben, hogy az a részeg proletár előző este pont a szűzies Venus szentélye előtt adta vissza a vacsoráját, beszennyezve ezzel az istennő hajlékát. Így legalább okot szolgáltatott az elítélésére. 
 
    Az ápolatlan férfit meztelenül taszították az arénába, nem volt nála még egy kötél sem. Természetesen felvilágosították róla, hogy mi fog történni, de ez csak az amfiteátrum kellős közepén tudatosult benne. Addig nem hitte el, hogy ez vele, ott és akkor tényleg be fog következni. Sikoltozott, a földhöz verte magát, de a nézők csak kacagtak. Ellenfelet még nem látott a porondon, de mivel órák óta ezzel búgták tele a fejét, megijedt attól, amivel még nem is szembesült. A tömeg ezt mulatságosnak találta, hogy ennyire fél, önmagából kivetkőzve, nem férfi módjára viselkedik. A félelem nem tartozott a római erények közé, mélységesen megvetették azokat, akik nem fejüket felszegve néztek szembe a Végzettel.

    Kimerült a sok rimánkodásban, fedetlen térdeire rogyott az aranyló homokban. Csontos keze rettegve markolászta a remegő combjait, amikor a háta mögött fém csikordulására figyelt fel. A rácsok egymáshoz súrlódásának hangja még a holtakat is felébreszti, szinte keresztülvágta a kacagó tömeg zaját. Lassan, szinte a hangulatot fokozva emelkedtek a magasba, hogy utat engedjenek az éhes és zaklatott lelkű medvének.

   A szerencsétlen férfi lehunyta a szemét, sírt. Talán még egy utolsó csodában reménykedett, hogy nem fogják vele azt tenni, csupán egy kegyetlen tréfa az egész. De amikor a rács teljesen felnyílt és már nem borzolta hangjával a megtépázott idegeket, a reményteli csend csupán egyetlen szívdobbanásnyi ideig tartott. Aztán egy másfajta zaj vette át a főszerepet. Nehéz talpak döngették a puha homokot, érezhetően nagy súlyt cipeltek. Ekkor mert csak hátranézni, óvatosan a válla fölött. A sírástól feldagadt szemei elkerekedtek, még szipogni is elfelejtett. Egy véres pofájú medve tekintete fúródott az övébe. Az amúgy barátságos maciszemek most izzottak a gyűlölettől. Az állatot napokig éheztették, hogy egy rágós, aszott proletárra is ráfanyalodjon. Mielőtt kiengedték, véres húsdarabokat tettek az orra elé, hogy a szagok kellően felingereljék, eszébe juttassák, milyen éhes. A ketrec rácsait botokkal verték, ezzel is fokozva a medve zaklatott idegállapotát. A férfi remegett, fogai vacogtak. Szeméből folyt a könny, tudta, hogy innen nincs visszaút. A Végzet szemtől szemben állt vele, a Remény végleg hátat fordított neki. 
 
    Szaladni kezdett, de a rettegés uralta tagjait, megbotlott és elesett. Egy szikladarab, amit nem véletlenül hagytak ott, felhasította a bőrét. Körbenézett. A homok tele volt ilyen öklömnyi kövekkel. Az egyikbe bele kellett botlania. Pontosan így tervezték, hogy sebesítse meg magát, az állat megérezze a szagot, és nekitámadjon. Mintha a medve is be lett volna avatva a kivégzés tervezett forgatókönyvébe, amint a szagló receptorai azonosították a friss vért, hatalmasra tátotta a pofáját, bődült egyet és nekiesett a halálraítéltnek. A ragadozókra oly jellemző szájszag csapott a férfi orrába. A fenevad beleharapott a hasába, letépte a karját, cibálta, szaggatta. A férfi még egyet-kettőt ordított, de hamar kilehelte a lelkét. A medve a tetemet hurcolászta, mikor éhsége csillapodott, megült egy napfényes szegletben, és egy darab lábszárat jóízűen elszopogatott.

    A tömeg füttyögött, tapsolt, láthatóan elégedett volt a medve kivégzési módszerével. Az orrába vert karika segítségével három állatidomár levezette a színről a jóllakott állatot, eltakarították a maradványokat. Aquincum népének nem tudtak tigriseket, elefántokat és leopárdokat felvonultatni, mert ezek az állatok nem bírták a pannon klímát. Néha nyáron, a nagy melegben hoztak egy- egy oroszlánt, de ez ritkaságszámba ment. A csodálatos párducok kényes macskák, gyakran már az utazás viszontagságait sem bírták ki. A derék polgárok kénytelenek voltak megszeretni a medvéket és a vaddisznókat.

    A történetet maga Titus mesélte el, mert a zenekar többi tagja valahogy megúszta a fellépést az arénában azon a viadalnapon. Más zenészek voltak, így Titus a maga sajátos sötét humorával úgy gondolta, hogy ez a történet majd oldja a kezdeti feszültséget. Ebben nagyot tévedett. A harsonás és a kürtös eleinte nem tűntek feszültnek, viszont a történet után a szájuk néma vonallá keskenyedett, és nem kívántak több szót fecsérelni az amfiteátrumi játékokra.

- Kezdjük!


Nincsenek megjegyzések: