2013. május 25., szombat

Légy átkozott! (tizenhatodik fejezet)

itt olvashatod az előzményeket (korábbi fejezetek)

- Üdvözöllek, Aelia Sabina, nagy megtiszteltetés, hogy a házamban fogadhatlak! – Szólalt meg egy mély, kellemes hang a sötétség mélyéről. 
 
    Aelia hiába erőltette a szemét, semmit sem látott. Igaz a deszkák között átszüremlett némi fény, de még kint sem volt nappali világos. A kis kunyhóban semmi fényforrást nem látott, sem mécsest, sem szénüstöt. 
 
- Üdvözöllek idegen! Devotust keresem, az egyiptomit. Remélem nem törtem be az otthonodba! 
 
- Jó helyen jársz, magam vagyok az egyiptomi. Vártalak.

- Akkor nem is vagy idegen. Vagyis igen, mert még nem mutatkoztam be, de már tudod is a nevemet! Vagy mégis, talán mégis idegen vagy, mert még sosem láttuk egymást. Vagy nem mutattak be egymásnak. Nem is tudom, szoktál–e társaságban járni, ahol bemutathattak minket egymásnak, vagy ahol megismerkedhettünk volna. Szóval nem is vagyunk egymásnak annyira idegenek, csak egy kicsit… - Aelia zavarát leplezve próbált társalogni, de minden kimondott szó után érezte, hogy egyre nagyobb sületlenséget mondott. – Nagy kérés lenne, ha egy kis világosságot szeretnék? Az orromig sem látok. Nem látlak, hol vagy, szeretnék neked kezet nyújtani.

- Azt felejtsd el. Nemsokára felkel a nap, akkor lesz egy kis fény, az pont elég. Nagy kérés lenne, ha addig énekelnél? – Devotus nem volt túl járatos a társalgási szokásokban, fényt nem is lett volna mivel gyújtania, és már napok óta izgatott volt, hogy a nő eljön hozzá. Ezerszer elpróbálta magában, hogy mit fog mondani, mit fog csinálni, hogyan fog viselkedni, de most, hogy az élő, valódi Aelia Sabina itt állt előtte, nem tudta, mit kellene tennie. Pedig a démonok napokkal előtte megmondták neki, hogy az asszonyt szétfeszíti az indulat, és csak idő kérdése, hogy mikor szánja rá magát, hogy felkeresse a mágust. Még Bastetet is bevetette, hogy Aelia-pótlékként gyakorolhasson némi társalgást. A félszemű macska kénytelen volt hallgatni a mágus társalgási próbálkozásait.

- Szeretnél esetleg helyet foglalni?- Illedelmesen egy széket húzott ki a macska előtt.

- Ismerem a művészeted, könnyekig meghatódom, amikor hallom az éneked. – Bastet egykedvűen hallgatta napokon keresztül Devotus próbálkozásait.

- Hogyan kell társalogni? És egyáltalán minek?!? – Nos, erre a kérdésre még a sokat látott Bastet sem tudott felelni. 
 
- Énekelni? Végül is, miért ne? – Aelia először meglepődött a kérésen, de végül is jó ötlenek találta, miután az első néhány mondata csapnivalóan ostobára sikerült. A sötétben egyáltalán nem tudta, mihez kezdene, énekelni pedig szeret, így határozottan kedvére volt egy dallal elütni az időt, míg a nap felkel. – Van olyan, amit hallani szeretnél, vagy rám bízod a választást?

- Énekelj Orpheuszról. 
 
    Aelia belekezdett a dalba, amit ő is nagyon szeretett. Sokat olvasott Orpheuszról, úgy érezte, érti a motivációit, igazán át tudja élni a dal lényegét és át tudja adni a szenvedélyét. Devotus izgatott örömmel a szívében hallgatta Aeliát, szerette volna, ha a pillanat sosem ér véget. 
 
    Mire a végéhez közeledett a dal, a nap felkelt. Sápadt sugarak szűrődtek keresztül a deszkákon. Félhomály derengett a házban, a mágus igazat mondott. Túl sokat nem lehetett látni, de már nem volt vaksötét. Kirajzolódott a nagy faasztal, a falra szerelt polcok, az apró üvegcsék, tégelyek és edények, amik takaros rendben sorakoztak a keskeny polcokon. A döngölt padló tiszta volt, semmi felesleges díszítést nem talált a házban. Nagyobb rend és tisztaság volt ebben a szegényes házban, mint amit ő a saját otthonában szolgák egész hadseregével fenn tudott tartani. A fekete macska még mindig a lábának dörgölőzött, de egyáltalán nem találta kellemetlennek. Selymes szőre kellemesen simította a csupasz lábszárát. És ott volt Devotus alakja is, a maga görnyedt körvonalaival. A zömök test, ami így köpenyben és félhomályban nem is volt annyira borzasztó, mint ahogyan elképzelte. Levágott békacombokat, üstben fortyogó gyerekfejeket és nyálzó szájú, kifolyt szemű szörnyeteget képzelt maga elé, aki szinte kéjesen kevergeti ocsmány főzetét. Kellemesen meglepődött.

- Miért nem akartál fényt gyújtani? – Aelia most már egyáltalán nem félt, az éneklés alatt megnyugodott.

- Miért akarnám, hogy láss? Így is többet látsz belőlem, mint kellene.

- Ne sajnáltasd magad, nem te vagy az egyetlen a Városban, akivel elbántak az istenek. Ott van Octavianus, aki egy nőnek is csak a derekáig ér. Vagy az anyósom, Gelina, akinek csak a hosszú stóla takarja el a görbe lábait. És az a rengeteg katona, aki elveszítette a karjait, lábait a csatákban, és az a rengeteg sérült… Nem csak neked van ilyen tested! Más is képes együtt élni azzal, amit az istenek adtak neki!

    Devotus ezen még sosem gondolkodott el. Bizonyos szempontból igazat kellett adnia Aeliának, nem ő az egyetlen rettenetes kinézetű ember a világon. A magafajták mindig a gúny és a megvetés céltáblái, emiatt talán a többi torzszülött vagy megnyomorodott is úgy érezheti, egyedül van a világon. Pedig nincsenek is olyan kevesen. Nem sokaknak adatik meg, hogy hibátlan testtel haladhassanak végig az élet rögös útjain. Csakhogy az ő problémája messze túlmutat azon a kicsiségen, hogy milyen küllemmel kell leélnie az életét. Sokkal nagyobb gondot jelentenek az őt körülvevő szellemek és démonok. 
 
- Nem tudhatod, milyen egy ilyen testben élni. Te szép vagy, rád senki sem mutogat ujjal, nem dobálnak meg kővel az ocsmányságodért. Csúfnak lenni egyfajta átok. – Devotus nem akart nyíltan igazat adni a nőnek, finoman célzott rá, hogy foglalkozzon a maga dolgával. Az átokkal, amit ugyan az elméje mélyébe rejtett, de mi másért jött volna? Mindenki azért jön. A bosszúért.

- Hogy nem tudom, milyen csúfan élni?!? Tényleg nem tudom. De azt tudom, milyen szépnek lenni. Amikor mindenki csak egy díszt lát benned, a formás testedet, a szép hajadat, a selymes hangodat, a múlhatatlan vonzerődet. És senkit sem érdekel, hogy ki vagy te, legbelül, hogy mit gondolsz, hogy mit érzel. Hogy neked is lehetnek gondolataid, nemcsak egy üres, bájos baba vagy, akit mindenkinek védelmeznie kell és óvnia, hanem egy ember, aki nem hajlandó a múlandó szépsége miatt keseregni, hanem az élet mélyebb értelmét keresi. De nem engedik. Hidd el, ez ugyanolyan átok, mint görbe háttal és torz koponyával élni. Az ítélet maga a börtön, amibe a környezeted zár be abban a pillanatban, hogy minek tart, milyen szerepet oszt rád az életedben. – Aelia végre kimondhatta ezeket a dolgokat, amiket eddig senkivel sem osztott meg. Egészen megkönnyebbült a tehertől, amit az imént elengedett. Pedig csak az álláspontját szándékozott megvédeni, mégis, valahova egészen máshová kanyarodott a beszélgetés. 
 
- Talán igazad van, nem tudhatom. Mindenesetre érdekes párosítás vagyunk, te meg én, ha egyszer rájönnek, hogy felkerestél. 
 
- Senki sem tudja, a legnagyobb titokban jöttem.

- De meg fogják tudni. Idővel. Biztosan nem a szépség ideájáról jöttél csevegni.

    Aelia összeszedte magát, mély levegőt vett. Valójában itt az ideje, hogy elmondja, miért is jött. Csak egészen belelendült a beszélgetésbe, mert még soha senki sem hallgatta végig, hogy ő mit gondol. 
 
- Igen, másért jöttem. Nem szeretném rabolni az idődet, máris a lényegre térek. – Idegesen morzsolgatta a stóla szegélyét, nehezére esett kibökni. – Hát, szóval, biztosan a te füleidet sem kerülte el az a hír, hogy az amfiteátrumban a legutóbbi hangversenyem … öööö… nem sikerült túl jól. 
 
- Nem hallottam semmit. Itt töltöm a házban a napjaimat, mint a hozzám hasonló többi csúfság, nem szívesen teszem magam közszemlére. És a Város lakói sem szoktak délutánonként meglátogatni egy kis csevegésre. Szóval ha a közéleti hírekről akarsz beszélgetni, akkor magadnak kell beavatnod engem a részletekbe. – Nem árulta volna el a világ minden kincséért sem, hogy pontosan tájékozott az ügy minden részletével kapcsolatban, kíváncsi volt, hogy az érintett hogyan adja elő. Amennyire vonzónak találta a szépséges asszonyt, úgy megkedvelte az őszinte, szókimondó száját.

- Igencsak vissza kell mennem az időben, hogy az egészet elmeséljem neked. 
 
    Devotus egy háromlábú ülőalkalmatosságot tolt Aelia elé, egyetlen mozdulattal hellyel kínálta. Maga nem ült le, csak az asztalnak támaszkodott, karnyújtásnyira a nőtől. Egy tál mézes kását tolt elé. Aelia kérdőn nézett rá.

- Egyél. Azt mondtad, hosszú történet lesz. Szeretem a hosszú történeteket. Ritkán van alkalmam élvezni őket. 
 
- Nem vagyok éhes…

- Egyél nyugodtan. Ez csak kása, a legfinomabb athéni mézzel. Semmi más. Nem foglak rút varanggyá változtatni!

    Aelia jólesően felnevetett, végre rájött, hogy a mágussal szemben felesleges és babonás előítéleteket táplált. Nem is olyan félelmetes, mint ahogyan azt elképzelte. Kicsit tényleg csúnya, de egyáltalán nem félelmetes. És kellemes beszélgetőpartner, noha furcsa volt, hogy csak az egész arcát eltakaró csuklyával beszélget, de sebaj. Biztosan félénk.

- Pedig lehet, hogy jobb lenne, ha elvarázsolnál valamivé, és senki sem nézne rám többet!

- Akkor kénytelen lennél itt élni velem ezen a nem túl szívderítő helyen. A szörnyek városában! – Jó volt egy gondolat erejéig megfesteni egy lehetőséget, hogy Devotus együtt élhetne valakivel. Valakivel, aki társa lehetne a számkivetettségben. Aelia egyáltalán nem háborodott fel a felvetésen, sőt, szívből nevetett rajta. Devotust átjárta a melegség, hogy egy gondolat erejéig, egy pillanatra nem volt egyedül. 
 
- Egy varangy, egy görbe hátú mágus és egy félszemű macska! A szörnyek hadserege! – Toldotta meg a nő, miután nem tudta nem észrevenni, hogy a macska, aki még mindig a lába körül tekergett, szerves része a bizarr társaságnak. 
 
    Melegség töltötte el mindkettejüket. Összetartani a bajban, a legnagyobb dolog, amit ember adhat a másiknak. Bastet viszont a félszemű macska említésén egy kicsit felhúzta az orrát, elégedetlenül nyaffantott.

- Jól van, cicuska, szép cica vagy, fél szemmel is! – Aelia megsimogatta a macska fejét. – Szóval az egészet csakis magamnak köszönhetem, mert ostoba voltam, de most már annyira összekuszálódtak a szálak, hogy magam képtelen vagyok kibogozni őket. Igen egy átokért jöttem hozzád, de azért, hogy megértsd, mit kérek, elmesélem az egészet. A tűzoltóegyesület jótékonysági hangversenyt szervezett…

    Aelia csak mesélt és mesélt. Dőlt belőle a szó, szinte levegőt sem vett. Mire a végére ért a történetnek, bekanalazta a mézes kását, és a nap is jócskán feljött. Mindent elmondott, és beismerte, hogy ostobán viselkedett, okkal vonta magára az emberek haragját, viszont úgy érezte, hogy az őt sújtó büntetés igazságtalan. Titussal rájöttek, hogy a város három fúriájának szálka a szemében Aelia sikere.

- Ezért szeretnék segítséget kérni tőled, hogy lemossam a szégyent, ami a nevemet érte. És Titusét. Egy kisebb rontásra gondoltam, hogy például ne tudjanak beszélni egy hónapig. Vagy Pestilentia legyen kövér és formátlan, mint egy disznó. Vagy Fallacia minden ruháját egyék meg a molyok. Vagy sürgősen el kelljen költözniük egy másik városba. Vagy valami ilyesmit. Szerinted ez nagyon rossz dolog?

    Devotus keze ökölbe szorult, és amíg hallgatta Aeliát, képtelen volt elengedni. Mélységesen felháborította, hogy az egyetlen szeretett lényt, akit csodált, aki fényt vitt az életébe, bárki is bántani meri. A dühe egy keserű gombócként növekedett a gyomrában. 
 
- Nem, teljesen jogosnak érzem a szomorúságod, és megígérem, hogy segítek. De sajnos azt kell, hogy mondjam, hogy egy hónap némaság nem fogja őket megakadályozni a további rágalmazásokban. Sem a szétrágott ruhák nem ijesztik meg azt a hárpiát abban, hogy folytassa, amit elkezdett. Valami komolyabb kellene…

- Ne! Kérlek! Nem szeretnék bajt okozni senkinek, bár néha úgy érzem, megérdemelnék, hogy a saját kezemmel tépjem ki a nyelvüket, mégis úgy érzem, nem lenne helyes. 
 
    Devotus az elmúlt órát olyan felszabadultan és vidáman töltötte, mint még soha. Most viszont érezte, hogy a szellemek visszakúsztak a házba, egy kicsit sötétebb is lett, és igyekeznek egyre közelebb kerülni hozzá. Suttognak a fülébe és próbálják az elméjét megmérgezni. Nem maradt sok ideje. 
 
- Megengeded, hogy én intézzem el a dolgot? Úgy veszem ki a szavaidból, nem vagy járatos a mágia világában, és igazán magad sem tudod, hogy mit akarsz. Adj egy kis időt, és kitalálom, mi lesz a legjobb megoldás. 
 
    Aelia megdöbbenve nézett rá. Végül is, tényleg nem tudta, hogy mit akar. De valahogy ezt olyan elintézetlennek érezte. Annyi kérdése lett volna, de nem akart visszaélni a mágus türelmével. Csak néhányat tett fel, amit tényleg fontosnak talált.

- Honnan fogom megtudni, hogy mit döntöttél, hogy mi legyen?

- Ne félj, azt tudni fogod. 
 
Hmmm… ez egy lepasszolt válasz, sebaj, tovább próbálkozott. 
 
- Honnan fogom megtudni, hogy mikor történik? És honnan tudom, hogy ami történik, az már maga a beavatkozás? – Hirtelen nem talált jobb szót arra, amiért jött. Szemöldökeit felvonta, nagyon szerette volna, ha a mágus tényleg válaszol a kérdéseire. 
 
- Mindent meg fogsz tudni, amikor annak itt van az ideje. Tudni fogod, hogy ez már az, amiért felkerestél. Ezek olyan dolgok, amiket én sem tudok neked megmagyarázni, csak úgy egyszerűen vannak! Mint ahogyan azt sem magyarázta el neked senki, miért lesz a bimbóból virág, csak megtörténik, ha van rá magyarázatod, akkor is, ha nincs, akkor is!

- Értem, nem feszegetem tovább. Bízom benned.

- Végre! Most viszont menned kell. – Devotus fejfájása kicsi gombóc volt még csak, erősebb nyomás a koponya tetején. Nem akarta, hogy Aelia így lássa. Bármennyire is szerette volna, ha a társaságát az idők végezetéig élvezhetné, tudta, hogy nem teheti. Ő a túlvilághoz tartozik, nem élvezheti az élők társaságát, csak bizonyos feltételekkel. Ára van ennek is, mint mindennek az életben. Ez az ár pedig a fájdalom, amit a mai reggelért vastagon meg kell fizetnie. 
 
- Még egyetlen gyors kérdésem lenne, aztán tényleg nem élek vissza tovább a türelmeddel. Hogyan tudom megfizetni a szolgálataidat? Mit kérsz érte?

- Semmit. Már fizettél. Orpheusz történetével. 
 
    Aelia megdöbbent. Hozott magával némi pénzt, de nem volt biztos benne, hogy elég lesz. Nem tájékozódott előre az árakat illetően, folyamatosan azon tipródott, ha nem elég a pénz, amit hozott, ismét ki kell valahogy szöknie és elhozni a többit. Viszont így, hogy a mágus nem kért pénzt tőle, egészen megkönnyebbült. Nem kell még egyszer ide jönnie. A hála feszítette a mellkasát, úgy érezte, hogy nem mehet el anélkül, hogy meg ne köszönné Devotus nagylelkűségét és segítségét. A nyakában lógott egy medál, azt vette le. Egy bogár, borostyánba zárva. A borostyán szépen meg volt csiszolva, a beleragadt bogár minden porcikája látható volt. Kicsi lány kora óta viselte az ékszert, úgy gondolta, hogy egy mágus tudja, hogy ez neki mekkora kincs. Ahogy a kövek is magukba zárnak mindent, amit láttak, a borostyánba is beleragadnak az emlékek. 
 
    Egyszerűen a mágus nyakába kanyarintotta a láncot, nehogy az tiltakozni tudjon. Mert tényleg oda akarta adni, nem csak illendőségből felajánlani. Aztán egy puszit nyomott a csuklyás fejre és kiviharzott.

- Köszönöm! – Az ajtóban még egyszer visszanézett, aztán eltűnt. Bastet nyaffantani sem tudott a döbbenettől. 
 
    Devotus fejébe a fájdalom úgy állt bele, mint egy éles balta. Hirtelen levegőt sem kapott, tátott szájjal próbált nem megfulladni. A fény késként szúrta át a szemét, egészen az agyáig szikrázott a fájdalom. Összegörnyedt, fejét a falhoz csapta, mintha ezzel megszabadulhatna az őt kínzó gyötrelemtől. Már nem is érezte, hogy a forró vizelet lecsorog a lábán. Ketten maradtak, csak ketten, ő és a fájdalom.


Nincsenek megjegyzések: