2013. május 16., csütörtök

Légy átkozott! (tizenharmadik fejezet)

itt olvashatod az előzményeket (korábbi fejezetek)

    Az előadás sikeresnek nem volt nevezhető, egyikük sem tudott felszabadultan a zenére koncentrálni, képtelenek voltak magukat átadni az önfeledt muzsikának. Kötelességtudóan csalogatták elő a megfelelő hangokat a hangszerekből, minden átérzés és szellem nélkül. Aelia sem tudta őszinte odaadással átélni a szórakoztató dalt, a szeme sarkából a medvét figyelte, mintha a tekintetével képes lenne odaszegezni az állatot. Persze a medvének ezúttal a legkevésbé sem volt kedve felfalni egy embert, de ha tudott volna beszélni sem győzheti meg az énekesnőt a maga igazáról. Az első amfiteátrumi fellépésük igazán balszerencsésen sikerült.

    A hangversenyt csak amolyan átkötő műsorként illesztették be a gladiátorviadal programjába, hogy a nézők elintézhessék kisebb- nagyobb ügyeiket, egyenek, pihenjenek és legfőképp megvitathassák a látottakat. Néhány rabszolga feltakarította a homokot, összeszedte a hátrahagyott köveket, maradványokat, apró dolgokat. Egy másik fürge mozdulatokkal gereblyézte a gladiátorok maradványait, mintha csak az őszi faleveleket gyűjtené egybe. 
 
    A nézőtér az előadás során még jobban kiürült, egyre többen szállingóztak el másfajta szórakozást keresni. Vért akartak, gladiátorokat, hősöket és kalandokat. Nem az istenekhez szálló női hangot, érzéki dalt, hanem életet és halált. Aelia egyre inkább kétségbeesett, érezte a hullámokban rátörő pánikot, amitől az éneke is egyre szánalmasabb minőségűvé vált. Hangjával egyenesen könyörgött a megmaradt néhány nézőnek egy kis figyelemért. Segélykérőn Titusra nézett, aki csodálkozva viszonozta a pillantását, maga sem értette, mi a probléma. 
 
    Aelia hangja megbicsaklott, ami még sosem fordult elő vele nyilvános fellépések alkalmával. Érezte, hogy gombóc van a torkában, legszívesebben sírva fakadt volna. Szánalmasnak érezte az egész helyzetet, hogy egy legyilkolt ember még ki sem hűlt maradványai felett énekeljen az örök szerelemről, a múlhatatlan vágyról, a szépségről. Saját magát is egy torz karikatúraként látta az amfiteátrumban, minden porcikája tiltakozott ellene, hogy ott legyen.

    Nevetéseket hallott a nézők soraiból. Kifejezetten gúnyos nevetéseket. Felpillantott a lelátókra, ahol néhány ismeretlen arcot látott. Nők. A férjeik nélkül. Tudta, hogy rajta nevetnek. Egy piros selyemruhás nő ujjal mutogatott feléjük, és nem győzte magát legyezni, annyira kimelegedett a nagy mulatozásban. Az arénában nem lehetett érteni, mit mond, de a mozdulatok mindent elárultak, nem volt szükség szavakra. Vaskos karját lengetve csapkodta az előtte lévő ülés támláját, miközben széles mozdulatokkal gesztikulált. Aeliát utánozta, ahogyan a saját kritikus szemével látta az énekesnő mozdulatait, arckifejezéseit. Csorba tükörként mutatta mindazt, amit Aelia szépnek és értékesnek tartott a saját előadásában. 
 
    Aelia abbahagyta a dalt, a pánik teljesen megbénította. A zenészek még játszottak néhány taktust, de lassan elhalt a muzsika és kérdőn néztek az énekesnőre. Aelia dermedten állt, képtelen volt megszólalni, elfutni, vagy bármit csinálni. Körbenézett a nézőtéren. Egyre többen mutogattak rá, és vihogtak. Néhányukat már felismerte. Ugyanazok az arcok voltak, akik a tűzoltó egyesület jótékonysági koncertjén még áhítattal fordultak felé. Most kárörvendően lesték a védtelen áldozatot, hogy sasmadárként lecsaphassanak a kis pacsirtára.

- Titus, milyen érzés ilyen hatalmas szarvakat viselni? – Kiáltották a házaspár felé.

- Nem szégyelled magad te közönséges nő?!? – Kiáltotta egy nő, és a nyomaték kedvéért a férjébe karolt.

- Van még valaki, akinek nem adtad oda magad? – Egy sápadt férfi rikácsolt, de ő is magkapta a maga válaszát. – Nincs az a pénz, Narbo, amiért egy szajha elmenne veled! Még ez se! – Az említett Narbo a lelkes riposzt után megsemmisülve ült vissza a helyére, de nem hagyhatta ki a lehetőséget, hogy részt vegyen a közéletben a maga módján. 
 
    Záporoztak feléjük a vádak, a támadások. Titus elvörösödve, Aelia sírva menekült ki az arénából. Aelia elszaladt, könnyei áztatták az arcát mielőtt elérte volna a kijáratot. Titusnak egy kátrányos hordó lángolt a gyomrában, azért próbálta méltósága utolsó morzsáit megőrizni, bár maga sem tudta, hogy miért. Egy ilyen eset után már semminek sem volt értelme. Az előadásuk minden kétséget kizáróan kudarcba fulladt. Aelia fejét lehajtva szaladt, csillogó arccal menekült ki az arénából. Nem tudta nem hallani az őt ért vádakat.

- Ringyó! 
 
- Ez nevezi magát művésznek, csak összefeküdt mindenkivel!

- Utolsó kis senkiházi!

- Kelta lupa!

    Igen sok kelta származású, kelta ősökkel rendelkező immár római polgárrá lett néző ült a lelátókon, így ez az utolsó kijelentés némi felháborodást váltott ki a tömegből. Elégedetlenül morogtak, a keltákat itt Aquincumban ne szidja senki.

    A bántó, rosszindulatú megjegyzések dárdaként csapódtak a hátukba. Titus nem értette, mi történt, de a vádakat ő is hallotta a felesége ellen. Szinte biztos volt benne, hogy a rágalmak alapját a tűzoltóegyesület estélyén támadt félreértés okozta. Erre is csak Titus, a szerelmes férfi volt képes, hogy egyszerűen vádakként gondoljon azokra a dolgokra, amik a hangversenyen történtek. Nem volt ott, nem láthatta a saját szemével, hogy mit művel a felesége, hogyan viselkedett, hogyan árulta el a szerelmüket alantas kacérkodással, olcsó női praktikákkal. Ő csak hitt annak, amit Aelia mondott, hitt Mummiusnak, hogy nem esett folt a felesége becsületén. Sosem gondolta volna, hogy a legnagyobb szégyen nem akkor esik rajtuk, ha a feleségét rajtakapják valakivel, hanem akkor, ha a szájukra veszik. Egy hibát ki lehet javítani, egy botlást helyre lehet hozni, de egy hamis rágalmazást, egy mag nélküli gyomot nem lehet kiirtani. Nem védheti meg magát, magukat, mert mindez csak szóbeszéd. Nincs mit mondani a történtekről, mert meg sem történtek.

    Bár Titus megbocsátott a feleségének, a Város viszont határozottan úgy tűnt, hogy nem. A szájára vette valaki, és a maga képzelgéseivel kiegészítve adta tovább a botrányra éhes füleknek. Ahogy szárnyra kelt a rosszindulatú hír, mindenki megfűszerezte a maga keserűségével, néhány nap alatt egy egészen borzasztó történet kerekedett ki az egészből. A Város vegykonyhájának összes mérge néhány nap alatt elfeledtette velük, hogy nemrég még szerették Aeliát, szerették a hangját, az előadásait. Sajátjuknak érezték a fiatal énekesnőt, a Város gyöngyszemének. Néhány csepp ármány a suttogásoktól hangos levegőbe, és az események végzetes fordulatot vettek.

    Titus Aelia után szaladt, a nő meg sem állt a közeli temető bejáratáig. Egy alacsony fakerítés tövébe roskadt és szívet tépően zokogott. Görcsösen kapaszkodott egy száraz karóba, a keze tele ment szálkával, de ez sem érdekelte. Titus, mire utolérte, már a szomorú látvány fogadta. A szívének oly kedves nő megtörten, kétségbeesetten zokogott. A saját indulata a semmibe foszlott, mert Aeliát még magánál is jobban szerette. Vigasztalóan simogatta a hátát, haját, de tudta, hogy a szégyenre nincs vigasz. Ezt nem lehet meg nem történtté tenni. Soha.

    Nem szólt semmit, csak lekucorodott a nő mellé. Szorosan összebújtak, mint oly sok estén, amikor egymásban keresték a vigaszt, a támaszt, a menedéket. Azon töprengett, hogy vajon honnan származik ez a dolog, ki lehet a forrása. Aelia művészetét a Városban az előkelő asszonyok mind elismerték és nagyra becsülték, mivel maga Aelia is sok becsületbeli, jótékonysági ügy mellett kiállt, oszlopos tagja volt a nőegyletnek, bár nem értett vele egyet elviekben, mégis praktikusabbnak tartotta, ha maga is igazodik a többség elvárásaihoz. Jólnevelt asszonyként sodorta a gyapjút és varrta a tunikákat a nincsteleneknek. Önként szervezett hangversenyeket a Városban állomásozó legio anyagi támogatásához és a szentélyek felújítására szánt alapba maga is sokat adakozott. 
 
    Mégis, Titusban egyre erősebb lett a gyanú, hogy akkor történt valami, amikor ő nem volt ott. Logikus következtetés volt, hiszen minden más alkalommal szemmel tudta tartani a forrófejű asszonykáját. Korábban csak a piacra ment néhanapján egyedül, de a szolgák, szabadosok még ha a szájukra is veszik, abból nem lesz ekkora botrány. Csakis ott történhetett valami. Valami, amibe még ő sem akart belegondolni. Megszakadt volna a szíve.
Megpróbált visszaemlékezni a meghívottakra, Mummius szavaira. A hangversenyen rengetegen voltak, szinte mindenki ott volt, aki számít. Nehéz volt így, gyanakodva gondolni azokra, akikkel jó viszonyt ápolt. Fulvia, a nőegylet vezetője, személyesen mondott köszöntő beszédet a hangverseny után, nem valószínű, hogy utána kést mártana Aelia hátába. A lakomán részt vettekre már kevésbé tudott visszaemlékezni, mivel igen rövid időt töltött ott. Újra és újra végigvette az arcokat, akiket látott az estélyen.

    Aztán eszébe jutott Serpentia. Emlékezett arra a kihívó aranyszínű ruhára, ami szinte semmit sem takart el a testéből, és amit mégis, azt is inkább a bőség ígéretével tette vonzóbbá. Mi tagadás, Titus is hosszabban felejtette rajta a szemét, mint illendő lett volna. És a mérhetetlen sok ékszer, amit magára vett! Mindenesetre a botrányosba hajló megjelenése ellenére felejthetetlen látványt nyújtott. Biztosan ott kellett lennie a másik két fúriának is, a baj sosem jár egyedül. De nem emlékezett rájuk.

    Hosszas töprengés után megosztotta gyanúját Aeliával. A felesége ezt a gyanút a bölcs férj okos meglátásának vélte, azonnal kész tényként kezelte.

- Úgy! Hát ezt nem hagyom annyiban! – Fakadt ki a nő. Végre legalább abbahagyta a sírást. Duzzadt szemeit dacosan vetette Titusra, a kétségbeesése egyetlen pillanat alatt fordult át gyűlöletes haragba. A legjobb védekezés a támadás.

- Azért nem vagyok benne teljesen biztos, hiszen nem voltam ott. Majd megpróbálom kideríteni, hogy mi is történt… - Titust megdöbbentette a hirtelen támadt dac, próbálta Aelia tüzét csillapítani.

- De mi lesz így velem? Most a házból sem léphetek ki! Elemészt a szégyen!

- Valóban, jó lenne, ha néhány napig nem mutatkoznál. Aztán majd elcsitulnak az elégedetlenkedők. Jól kitárgyalnak, aztán találnak mást, akin köszörülhetik a nyelvüket! 

   Néhány nap, és már cseppet sem leszel érdekes! – Titus a legnagyobb jóindulattal vigasztalásul szánta szavait. Aelia szemében a dühödt csillogás meggyőzte arról, hogy még ennyi év után sem képes kiismerni magát a gyengébbik nemen.

Egy árny osont mögöttük. Titus már rég észrevette, de nem foglalkozott vele.
 
- Titus! Jön utánunk valaki! Te is hallod? - Aelia megállt, és hogy férjét is megállásra késztesse, kezét a karjára tette.

- Persze, tudom. Már az amfiteátrum óta jön utánunk. Illetve, szerintem utánad. Rajtam nem sok látnivaló van! _ Próbálta egy tréfával elütni a dolgot, de a felesége arcán valódi rémület tükröződött.

- Ismered?

- Személyesen nem, de ha a gyanúm nem csal, Devotus az, az átokkészítő. Aquincum árnya. Te még sosem hallottál róla?

- Nem, nem foglalkozom ilyesmivel. azt hittem, átokkészítők csak Egyiptomban vannak. Illetve csak hallottam róla, hogy léteznek, de sosem hittem el, hogy ez igaz lehet.

- Nagyon is léteznek! Devotus pedig a mi hús- vér mágusunk itt Aquincumban! Bármit megcsinál: szerelmi kötést, átkot, megbabonázást, beszél a szellemekkel és a halottakkal, kideríti, hova rejtette az illető a halála előtt a vagyont, szóval bármit. Sokat hallottam róla, a Városban minden második tűzesetnél az ő nevét említik. Bár nem hiszem, hogy ilyen lelkesen gyújtogatná a várost, ahol maga is él.

- Csak ne, te is igénybe vetted már a szolgáltatásait, drága férjuram? – Aelia végre tudott nevetni, Titus nagy megkönnyebbülésére. 
 
- Minek nekem mágus, ha magam is el tudlak varázsolni? – Együtt kacagtak az úton. 

 

Nincsenek megjegyzések: