2013. május 11., szombat

Légy átkozott! (tizenegyedik fejezet)

itt olvashatod az előzményeket (korábbi fejezetek)

    Aelia Sabina egyedül küzdött meg a rajongókkal az este folyamán, ami számára is újdonság volt. Korábban Titus mindig ott volt mellette, a maga finom és észrevehetetlen könnyedségével hárította el a felesége felé irányuló próbálkozásokat, erőszakos közeledéseket. Aelia erre csak most döbbent rá igazán. Hogy Titus nélkül kiszolgáltatott. Hiába próbálta meg udvariasan kivédeni a vicces megjegyzéseket, gusztusosan csomagolt szerelmi ajánlatokat, úgy érezte egyre mélyebbre süllyed a fertőben. Nem ezt akarta. Az obszcén megjegyzések egyre vaskosabbak lettek.

    Azt hitte, önállóan is meg tud állni a lábán. Titus gondoskodását, láthatatlan védelmét egy kicsit néha terhesnek érezte, mintha a férfi is egy buta gyermeknek tekintené, akinek nincs önálló véleménye, nem képes egy beszélgetést irányítani. Néha már úgy érezte, Titus is csak egy babának, egy játékszernek tekinti, és neki, mint férj, korlátlan jogai vannak a saját játékszere felett. Hát, bárhogyan is vélekedett ezidáig a saját képességeiről, erősen csalatkoznia kellett. 
 
    Titus nélkül senki volt. Egy közönséges nő, egy vihorászó tyúk, aki minden férfinak ki van szolgáltatva. Zavartan kacarászott a sértő megjegyzéseken, és buta arccal meredt a férfira, aki tisztességtelen ajánlatokkal próbálta elcsábítani. A legkevésbé sem a művészetét, az énekét méltatták, csak a testét, a küllemét, a báját dicsérték. Valahogy elfelejtkeztek róla, hogy Aelia egy tehetséges énekesnő, aki talán épp a nagy áttörés küszöbén áll. Leforrázta a felismerés. Már egyáltalán nem akart bebizonyítani semmit, csak hazaszaladni, Titus ölelő karjaiba vetni magát, és elbújni a világ elől. Biztonságban lenni és kitörölni ezt az estét az életéből. Érezte a megaláztatás súlyát, amit önként vont a fejére, de már ezerszer megbánta.
Szemben vele Serpentia ült. Vizslató szemeit Aeliára tapasztotta, leplezetlenül élvezte az ostoba színjátékot, amit Aelia forró fejjel rendezett, és egyre kevésbé volt képes belőle kimászni. Elégedetten csipegette a madárkülönlegességeket, amiket erre az alkalomra készítettek. Élvezettel fogyasztotta az apró falatokat, és már cseppet sem bánta, hogy nem ő az est főszereplője. A dolgok sokkal jobban alakultak, mint számított rá. A szőlőszemeket egyesével vette a szájába, és szinte kéjesen pattintotta szét a nyelvével a friss gyümölcsöt. A váratlan színjáték és az édes gyümölcs a végletekig fokozta a hangulatát.

    Serpentia mellett egy szolid, visszafogott nő ült. Fulvia, a matróna, aki nemesi származása ellenére nagyon szolidan viselkedett. Serpentia még sosem váltott vele egyetlen szót sem, viszont úgy gondolta, hogy legfőbb ideje.

- Kellemes az este. Fulvia, igaz? Már sokat hallottam rólad, hogy önfeláldozásoddal milyen sokat teszel a városért. Nagyra tartom az ilyen önzetlenséget.

- Serpentia! Örülök, hogy végre alkalmunk nyílt megismerkedni! Nagyon különleges a ruha, amit a mai estére választottál!

    Ez betalált. Serpentia megborzongott, hogy ennyire ostobán belesétált egy nyilvánvaló csapdába. Egy erényes nő nyilván nem kíván társalgásba bonyolódni egy kihívó, ékszerekkel vastagon felszerszámozott férfivadásszal. Taktikát kellett váltani, mégpedig sürgősen. A matróna túlontúl visszafogott volt, őszülő haját sem rejtette el, nyíltan vállalta a korát, a megjelenését. Ettől valahogy olyan fenséges benyomást keltett, de Serpentia inkább akart végzetesen vonzó lenni, mintsem fenséges. Egyfajta reménytelen megöregedést látott a fenségességben. Az idő jó nagyot harapott Fulviába, aki méltósággal viselte a feltartóztathatatlan támadást. Felemelt fejjel és büszke, előre szegett állal várta az idő szűnni nem akaró harapásait.

- Drága Fulvia! Annyira meghatódtam, amit azokért a gyerekekért tettél! Hallottam, sok árvát a saját házadban nevelsz, ez annyira nemes és nagylelkű dolog! Szeretném követni a példádat! Sajnos ügyeim Gorsiumba szólítottak, így nem lehettem jelen, amikor a szövőegyletben beszédet intéztél a nőkhöz, és felhívtad figyelmünket az asszonyi kötelességeinkre. Fallacia barátnőm viszont mesélt róla…

- Fallacia? Sosem hallottam a nevét. Pedig mindenkit ismerek a nőegyletből Ki a férje?

- Öööö… - Újabb zsákutca. Pedig ha meg akarja nyerni az asszonyt magának, nem követhet el több hibát. –Turbo.

- Ó! Valóban? Az a Turbo, akit én ismerek, a kocsihajtó versenyek rabja. Amikor pedig nem a lovakkal van elfoglalva, a birkózó versenyeken szórja a pénzét. Amikor pedig a birkózók már laposra verték egymást, a gladiátorviadalokon múlatja az idejét. És az a Turbo, akit én ismerek, állítólag a fogadókban kockázik. És ha jól hallottam, szeretőt is tart, bár otthon a legnagyobb nyuszi hírében áll. A felesége irányítja azt a kis mamlaszt, de ha kiszabadul a karmai közül! – Gondozatlan szemöldökét szigorúan összevonta, és vizslató tekintetét Serpentiáéba fúrta. – Mondd csak, Serpentia, ez lenne a te barátnőd férje? Vagy van más Turbo is a Városban, akit esetleg én nem ismerek?

- Nem, sajnos nem, drága Fulvia. Minden szavad igaz. Turbo szóról szóra az a férfi, akit te lefestettél. Sajnos. Mert szegény Fallacia borzasztó sokat szenved miatta. Egy asszony számára az ilyen férj a legsúlyosabb teher. Minden erejét felemészti, hogy a családjában békét és meghitt hangulatot teremtsen egy ilyen nehezítő körülmény ellenére. Hogy megadja a gyermekeinek a szeretetet! A boldogságot! – Serpentia kétségbeesett arccal ecsetelte, hogy Fallacia valójában mennyire igyekszik, hogy betöltse azt a szerepet, amire az istenek egy nőt rendelnek. Fulvia a legkevésbé sem volt haladó gondolkodású, szerinte egy nő feladata a család jólétének biztosítása minden téren, Serpentia erről az oldaláról igyekezett megközelíteni a leendő szövetségesét. – Szánd meg ezt a szerencsétlen asszonyt! Tudom, te nagylelkű vagy, és megkönyörülsz azon, aki önhibáján kívül esett ilyen helyzetbe!

- Hát, tényleg nem lehet könnyű dolga. De én mindig azt mondom, azt az életet kell élnünk, amit az istenek elrendeltek a számunkra!

- Nagyon bölcs vagy Fulvia. És én is szeretnék tagja lenni a nőegyletnek! Mivel az én szívem is tele van irgalommal és könyörülettel, én is szeretném ezeknek a szomorú sorsú gyerekeknek jobbá tenni az életét! Amikor Fallacia elmesélte, hogy milyen megindító beszédet intéztél a nőkhöz, azonnal tudtam, hogy nekem is kötelességem tenni a Városért! Igaz, nem vagyok férjnél, de még semmiről sem maradtam le!

    Fulvia megenyhülni látszott a megható szónoklat nyomására. Női erényeiket a közérdek szolgálatába állította. Az asszonyhadsereg, ahogy magukat nevezte, nem riadt vissza a betegek ápolásától és az elesettek felkarolásától sem.
- Hát nem bánom. Majd meglátjuk, vajon holnap is ilyen elszánt leszel! Holnap visszatérünk a témára!

    Serpentia hálásan verdeste a szempilláit, alázatosan lesütötte a szemét és próbált egy kicsit elpirulni. Valójában nem is volt nehéz elpirulnia, ha arra gondolt, Fallacia milyen mohó indulattal mesélte el neki, hogy Fulvia összetrombitálta a város asszonyait, és szinte követelte, hogy mindenki vigyen haza egy gyereket.

- Hogy én még egy éhes szájat etessek?!? Már a saját gyerekeim is lerágták a csontjaimat, kiszívták belőlem az életet! Mit képzel ez a nő, hogy mindenkinek rabszolgák hada áll a rendelkezésére, hogy neveletlen utcagyerekeket gardírozzon?!? –Fallacia igen kevés áhítattal szólt Fulvia gyermekmentő kezdeményezéséről, és mindhárom fúria vidáman nevetett a képtelen ötlet hallatán. 
 
- Hogy tetszett a hangverseny? – Végre oda kanyarodhatott a beszélgetés, ahova Serpentia eredetileg is terelni akarta a szót.

- Nagyon helyes lány, és kellemes a hangja. – Nyugtázta Fulvia tömören.

- De mit szólsz hozzá, hogy viselkedik! Ráadásul a férje sincs itt, aki szintén fontos szereplője volt a hangversenynek! Biztos maga küldte el, hogy kedvére mutogathassa magát! –Serpentia útnak indította a mérgezett nyilait.

    Fulvia most először Aeliára emelte a tekintetét. A hangversenyt félálomban bóbiskolva végighallgatta, utána pedig igyekezett a lehető legtöbb finomságot a tányérjára halmozni. Nem telítette el a gyomrát holmi húsétellel, azonnal az édességekre tért. Idős korára képtelen volt fékezni a méz iránti szenvedélyét. Otthon, hogy jó példával járjon a családja előtt, visszafogta a falánkságát, amit súlyos jellemhibának vélt. De a hangverseny utáni lakomán végre szabadjára engedhette a késztetését, hogy nyalánkságokkal tömje meg a hasát. Ezért nem is foglalkozott semmi mással, csak a tálakat körbehordó rabszolgákat leste, hogy mit szolgálnak fel. 
 
    Aelia nyilvánvalóan kellemetlen, magára nézve magalázó helyzetben volt. Egy férfi a kezeit szorongatta, minden mondata után egy finom csókot nyomott a művésznő kézfejére, karjára, és egyre feljebb. Aelia meg csak vihorászott, nem úgy tűnt, mint aki menekülni akarna, vagy szándékában állna visszautasítani az illetlen közeledést. 
 
- Nohát, nohát. Úgy látom lassan ideje lenne felülvizsgálnom a művészetekről és a művészekről a véleményemet. – Tágra nyílt szemmel meredt az eléje tárulkozó szemérmetlen látványra.

    Serpentia elégedetten hátradőlt, mély levegőt vett és egy drámai sóhaj kíséretében kiengedte. 
 
- Még egy kis süteményt, Fulvia? Én mindig azt mondom, egy ilyen lehangoló jelenetet csakis egy jó szelet diós süteménnyel lehet elviselni! – Diszkéten megpakolta az asszony tányérját a méztől csöpögő édességgel, és nem tudta elnyomni az arcára feszülő kéjes mosolyt, hogy diadalt aratott. Sikerült Aelia Sabina viselkedésére terelni Fulvia figyelmét. Az erényes matróna, a Városi nők hangja és szószólója dermedten figyelt, maga sem akarta elhinni a szeme előtt zajló jelenetet. 
 
- Igen, azt hiszem ehhez kell még egy kis sütemény. – Majd Serpentia felé fordult, a vizenyős kék szemek élettel teltek meg és jólesően, gurgulázva felkacagott. Egy kis botrány az élet fűszere. 

 

Nincsenek megjegyzések: