2013. május 6., hétfő

Légy átkozott! (tizedik fejezet)

itt olvashatod az előzményeket (korábbi fejezetek)

   Aelia az előadás végeztével félve körbepillantott. Amíg énekelt, nem mert senkire sem nézni, tartott tőle, hogy egy rosszalló, gúnyos vagy savanyú pillantás képes lenne kizökkenteni, akkor pedig joggal fogják rajta köszörülni a nyelvüket. Hallott már magáról jót is és rosszat is, de a rosszat többnek érezte. Titusra pillantott, aki szemmel láthatóan teljesen elégedett volt. Tógája már- már sálként fonódott a nyakára, és az egész megjelenése inkább tűnt viharvertnek, mint művészinek, de elégedett volt, mint egy jóllakott macska, és csak ez számított.

    Tapsvihar. Néhányan a hátulsó sorokból felálltak és úgy tapsoltak. Mummius arcán széles vigyor terpeszkedett, csókokat dobált Aelia felé, és a modorral mit sem törődve lelkesen integetett. Az öreg Gnaeus óvatosan totyogott Aeliahoz, karján egy hatalmas csokor virággal. Nehezen manőverezett a súlyos tógában, minden lépésénél fennállt a veszélye, hogy a lába köré tekeredő szövethalmaz útját állja és felbotlik benne. De Gnaeus cseppet sem aggódott, úgy vélte, határozottan és fürgén sietett a kipirult arcú énekesnőhöz. A virágot egy baráti kézszorítás mellett adta át, nem tudott ellenállni, két fogatlan puszit is nyomott az énekesnő arcára.

    Aelia próbált nem hangosan zihálni, nem kapkodni a levegőt, de érezte, az arca lángoló vörös. Végre körbe mert nézni, igyekezett minél több arcot felismerni, megismerni, hogy ki jött el, ki volt kíváncsi az előadásra. Sok ismerőst látott, és sok olyan embert, akinek az arcát ugyan már látta a városban, de nem tudta, ki az. Rengetegen éltek Aquincumban és a környékén, az itt állomásozó katonai alakulatok miatt pedig az ismeretlenek hatalmas létszámban voltak jelen a közösség mindennapi életében. Persze sok katona a szolgálati ideje leteltével is itt maradt, itt alapított családot, de más lett a helyzetük, mint azoknak, akik itt élték le az egész életüket, katonai szolgálat nélkül. Sok idegen városból érkezett vendéget is látott: ruházatuk, hajviseletük, ékszereik nem a helyi szokásokat tükrözték.

    A harmadik sorban észrevette a Város hírhedt fúriáit. Épp egymás szavába vágva suttogtak a másik fülébe, fancsali ábrázatuk mindent elárult a gondolataikról. Hiába voltak felékesítve a környék összes drágakövével és a Birodalom legdivatosabb kelméivel, a belőlük áradó keserűség túltett még egy agyonvert rabszolgán is. A tekintetük egy pillanatra találkozott, Serpentia szeme gonoszul villant.

    A következő pillanatban Mummius kínálta fel a karját, hogy a művésznőt a szomszédos terembe kísérje a lakomához. Serpentia tekintete fogva tartotta Aeliáét, amikor a nő belekarolt a nagydarab tűzoltóparancsnokba, Serpentia látványosan felvonta szénnel rajzolt szemöldökét. Aelia felhúzta az orrát, és bájos, ártatlan mosolyt ragyogtatott Mummiusra, aki zavarában vörösebb lett, mint a haja. Két nő néma küzdelme egy hadviselt férfin is képes kifogni. 
 
    Titus egyedül baktatott át a lakomára, nem kísérte senki, nem foglalkozott vele még egy rabszolga sem, hogy borral kínálja. Minden figyelem a szépséges feleségére irányult. Ez alapjában véve nem zavarta, csak azon lepődött meg, hogy Aelia ennyire nyájasan fogadja a hódolók ostromait, holott eddig egyáltalán nem foglalkozott velük, mi több, látványosan került mindennemű udvarlást, felé irányuló kedveskedést. Sosem adott rá alkalmat, hogy egy férfi kedveskedjen vele, a közeledéseket a maga játékos, tettetett ostobaságával igen sikeresen elhárította. 
 
    Ezen az estén viszont egyáltalán nem úgy tűnt, mint aki ki akarna bújni az őt megkörnyékező férfiak gyűrűjéből. Régebben ilyen esetekben, amikor nem menekülhetett el, maga mellé rángatta Titust, aki ha mással nem, marcona kinézetével visszavonulásra késztette a feleségét ostromló férfiak hadát. Aelia viszont a hangverseny befejeztével rá sem pillantott férjére, aki nem értette az egészet. Még élénken élt az emlékezetében a néhány órával ezelőtti Aelia, aki a kezébe kapaszkodva rohan végig az utcákon, nevet, megsimogatja a haját, a nyakába fúrja illatos arcát. Azóta nem történt semmi, ami miatt megváltozhatott volna. Titus egyre mélyebbre süllyedt a borzalmasnál borzalmasabb gondolataiban, amíg savanyú ábrázattal lökdöste a sült pacsirtát a tányérján. Nem akarta letenni a tányért, mert akkor azonnal a kezébe nyomnak egy másikat. Inkább a szerencsétlen sorsú pacsirtát tologatta körbe- körbe, a kis tetem utolsó utáni repülését imitálva, miközben elmerült a kétségbeesés feneketlen bugyraiban.

    Aelia mit sem vett észre a férje szenvedéseiből. Az őt körülvevő férfiak gyűrűjéből amúgy sem látott volna ki, hacsak nem tolja félre az egyiket. Nevetett a legostobább tréfán is, és pontosan úgy viselkedett, ahogyan elvárták tőle. Kacarászott, vihorászott, csodálattal függött a férfiak szavain, akkor is, ha azok fene nagy ostobaságokat hordtak össze.

    Mindeközben az munkált benne, hogy bebizonyítsa Serpentiának, a Város összes pletykásának, és az egész világnak, hogy ő nem egy ostoba énekesnő, hanem képes társalogni, viselkedni, tud szórakoztató és érdekes is lenni. Mivel tudta, hogy Serpentia kísérletei a férfinem meghódítására igencsak siker nélküliek, úgy gondolta, ezzel tudja a legjobban megalázni a nőt, ha a hiúságában sérti meg. Csak arra nem gondolt, hogy milyen gyötrelmet fog okozni ez a hadművelet Titusnak, aki szenvedő szemtanúként követte Aelia tündöklését és nyilvánvaló népszerűségét Aquincum férfiköreiben. 
 
    Még Ahenobantész is megkörnyékezte, tőle idegen hanglejtéssel affektált, mozdulataival minduntalan próbálta véletlenül megérinteni Aeliát. Néha egy arra szálló muslincát sepert odébb, vagy a saját haját igazgatva véletlenül hozzáért az asszony vállához. Az elfogyasztott bormennyiség felbátorította a félénknek amúgy sem nevezhető Ahenbantészt, egyre kevésbé keresett ürügyet a nő megérintésére, már csak az összefolyó mondandóját nyomatékosítva bele- belekarolt, vagy csak végigsimított a karján, haján. Az őt körbevevő gyűrűből már nem volt hova hátrálni, kimenekülni, kénytelen volt elviselni a bőréhez érő kíváncsi, éhes mancsokat. 
 
    A szolgák közben előkészítették az asztalokat és a heverőket, a lakoma kezdetét vette. Az esti étkezésen, a vacsorán már csak egy szűkebb kör vett részt, pontosan huszonegy meghívott, akiket Mummius maga választott ki, alapos mérlegelés és körültekintés után. Mivel Titusra senki sem volt kíváncsi, maga küldte haza a férfit, hogy Aelia tündöklését semmi se árnyékolhassa be. Mummius meglátása szerint Aelia már Rómába is eljuthatott volna a káprázatos énektudásával, ha Titus nem őrködött volna felette szigorúbban, mint egy apa. Mivel sehol sem engedte Aeliát egyedül megjelenni vagy szerepelni, a kíváncsi polgárok így nem ismerhették meg alaposabban a vonzó művésznőt. Mummius meglátásaihoz még az is hozzátartozott, hogy sok adakozó kedvű polgár minden bizonnyal nem sajnálja a sestertiusokat, ha arról van szó, hogy ne égjen le a háza, de sokkal hamarabb megnyílnak az erszények, ha a varázslatos Aelia Sabina tündöklésével hívják fel a figyelmet a tűz elleni védekezés fontosságára. Mummiusnak mindenestre volt üzleti érzéke. 
 
    Titus fájó szívvel indult haza, nem tudott elbúcsúzni Aeliától, még egy pillanatra sem láthatta, hiába próbálta elkapni az asszony tekintetét, az minduntalan átsiklott rajta. A kételyei egyre nyomasztóbbak lettek. Végleg úgy érezte, hogy elveszett, ha nem tudja megvédeni a feleségét. Hiába volt egy nőnek önálló akarata, vagyona, saját élete, egy férfiak vezette társadalomban sosem lehetett valóban független. Időről időre el kell viselnie a kétértelmű megjegyzéseket, célozgatásokat, csipkelődéseket, még akkor is, amikor garantáltan semmi okot nem ad rá. Sokmindenben kivívták a maguk függetlenségét, de a férfiak sosem fognak úgy tekinteni a nőkre, mint velük azonos értékű lényre. A nők babák, a nők játékszerek. Ha szépek, szeretik őket. Ez a nők sorsa, ezzel Titus is tisztában volt. 
 
- Ne aggódj, majd én vigyázok rá. – Mummius ezzel búcsúztatta Titust a kapunál. Pontosan ettől félt Titus, hogy Mummius fog rá vigyázni. És nem ő. Mummius nem fogja megvédeni attól, amitől csak egy férj védhet meg egy nőt.

    Egyikük sem vette észre az árnyat, amely a fal mellett nesztelenül osont tovább, mint egy apró gyík a ragyogó napsütésben, ha megriad. Devotus volt az, aki az éj leple alatt osont az egyik búvóhelyről a másikra. Nem értette, hogy Titus miért egyedül ment haza, de nem is gondolt rá többet. Tele volt a lelke vidámsággal, Orpheusz történetén gondolkodott, Aelia hangja csengett a fülében. Ugyanazon az úton ment haza, amelyiken jött.

- A szépség sosem hal meg! – Kiáltotta a fegyvereiket csörgető szellem- gladiátoroknak, amikor elhaladt az amfiteátrum mellett. – Egyszer én is meghalok, és akkor sosem lesz nyugtotok tőlem! – Tette hozzá a megdöbbent szellemeknek, akik ahhoz voltak szokva alvilági létük során, hogy a halandók sikoltoznak, pánikba esnek, ha találkoznak velük. Vagy mint a legtöbb esetben, észre sem veszik őket.


    Devotus vidáman küzdötte be magát a rozoga ajtón, amit csak a jóindulat tartott a helyén. Bastet az asztal közepén ült, kérdőn nézett rá.
 
- Miau? Hol voltál?- kérdezte az egyetlen lény, aki bele mert nézni a mágus szemébe.
   Devotus felkapta a gömbölyű macskát, és a melléhez szorította. Táncra perdült a döbbent állattal, aki a csontropogtatás helyett inkább egy vacsorára vágyott. 
 
- Jaj, Bastet, el sem tudod képzelni, milyen varázslatos este volt! Sehol egy démon, sehol egy holttest, csak szép emberek és elbűvölő muzsika!

   Egy kis részt elénekelt a macskának, hogy értse, miről beszél. 
 
- Persze Aelia Sabina ezerszer és ezerszer szebben énekelt, én nem is tudom azt az élményt visszaadni neked. – Lelkendezett a mágus, és mindent töviről hegyire elmesélt a macskának.
Előkotort a kamrából egy kis kenyeret és sajtot, Bastetnek pedig néhány darab szárított halat. Az asztalnál evett, nem bánta, hogy a falánk macska néhány falatot a sajtból is csippent, csak úgy az ízéért. Devotusból pedig csak dőlt a szó, mintha most tanult volna meg beszélni. 
 

Nincsenek megjegyzések: