2013. május 1., szerda

Légy átkozott! (nyolcadik fejezet)

az előzményeket itt olvashatod (fejezetek linkjei)

    Aelia és Titus még egy gyors csókot váltottak, mielőtt beléptek a nagyterembe. Kéz a kézben, mint mindenhova, egész közös életükben. A nézők csendesebbek lettek, a beszélgetést halk sutyorgás váltotta fel. Aelia szeretettel telve körbenézett, már alig várta, hogy a dal töltse ki a gondolatait, ne a szorongás. Titus közben elfoglalta a helyét az orgonánál. Még utolsó csatáit vívta a leomló redőkkel, hogy legalább a mozgásban ne akadályozzák. A reménytelen küzdelem, csak rontott a helyzeten. Végül a két karján teljesen felgyűrte az anyagot és egy fibulával megtűzte. Néhány döbbent „óh” ütötte meg a fülét. Sebaj, gondolta, még mindig jobb, mint meztelenül zenélni. Azon botránkoznának meg csak igazán! A római férfi reménytelen harca néhány méter vászonnal.

    Aelia illedelmesen meghajolt a közönség felé, még egy utolsó bátorítást merített Titus szerelmes pillantásából. Egyszerű, fehér peplont viselt, ami inkább a görögökre volt jellemző, de annyira kényelmesnek találta, hogy ragaszkodott hozzá. Az anyag szemérmetlenül vékony volt, semmit sem tartott távol az asszony testétől: sem a hűvös esti szellőt, sem a kíváncsi tekinteteket.

    A csendet egyenesen miszlikbe szaggatta az orgona átható, erős hangja. Aelia éneke viszont még az orgonajátékot is felülmúlta. Nőies és mégis határozott hangja megtöltötte a termet. Néma csend lett, az összegyűlt polgárok áhítattal hallgatták az előadást.

    Erre az estére egy megható dalt választott, Orpheuszról és Eurüdikéről. A fiatalon elhunyt Eurüdiké épp csak megízlelhette az asszonyélet örömeit Orpheusz oldalán, kinek lantjátéka még az isteneket is elbűvölte, amikor földi élete tragikusan véget ért. Arisztaiosz nimfa, az íjas vadász, szemet vetett a szépséges Eurüdikére, és ez lett a végzete. Apollón széplábú fia elől a gyöngyháztekintetű Eurüdiké hiába menekült bozótokon át, sziklákra kapaszkodva, egy óvatlan lépésénél gyilkos kígyó harapta meg a gyenge bokáját. Eurüdiké végzete beteljesedett: a könyörtelen Thanatosz maga vitte le az alvilágba. Ám Orpheusz nem tudott élni a szeretett nő nélkül, utánament érte az alvilágba. Édes lantjátékával elbűvölte Kharónt is, a Sztüx révésze még fizetséget sem kért az útért. A nyáladzó szörnyeteg, a háromfejű Kerberosz az igéző lantjáték hallatára szelíd kis ölebbé vált. Orpheusz egyenesen az istenekhez fordult, hogy adják vissza rajongásig szeretett feleségét. Lantjátékával és bölcs szavaival Hadészt győzte meg, hogy visszakapja hitvesét, hiszen a teste csupán csak ajándék, ha letölti az életét, ugyanúgy visszakerül Hádész birodalmába, mindez csupán idő kérdése. És az idő, mint rablánc, csakis a halandókat béklyózza meg, az istenek számára nem létező fogalom. Az isten csupán egy feltételt támasztott: Orpheusz nem nézhet vissza. Kézenfogta Eurüdikét, és kivezette. Az alvilág és a fenti világ határán azonban visszapillantott, mert valami zajt hallott. Attól tartott mégsem sikerül a vállalkozás, szépséges felesége nem térhet vissza az élők közé. Ezzel meg is szegte Hádész egyetlen feltételét, és Eurüdikének tényleg vissza kellett térnie az alvilágba. Orpheusz szívére rettentő bánat telepedett, siratta az immár kétszeresen elvesztett kedvesét. 
 
   A dal megható volt és szívbemarkoló, többek szemében könnyek csillogtak. Aelia nagyszerűen bánt a szavakkal és a hangjával: a megfelelő helyen hangosabban énekelte, Orpheusz gyászát pedig szívtépően vékony hangon, szinte sírva adta elő. Kis szünetekkel fokozta a cselekmény izgalmát, Hádészt pedig zengő, mély hangon mutatta be.


Nincsenek megjegyzések: