2013. április 22., hétfő

Légy átkozott! (ötödik fejezet)

itt olvashatod az előzményeket (fejezetek linkjei)


    Az önkéntes tűzoltók székházában már nagy tömeg gyűlt össze. Egy része a lélegzetelállító művésznőre, Aelia Sabinára volt kíváncsi, a másik része az összes többi polgárra. A Város kulturális eseményeinek mindig rengeteg látogatója akadt, különösen akkor, amikor egy jó ügyet támogattak vele. Ez alkalommal Aquincum önkéntes tűzoltói szerveztek hangversenyt, az adományokból új tűzoltófelszereléseket készültek vásárolni. Aquincum lakói lelkesen és bőkezűen adakoztak, ha fennállt a veszély, hogy az összes vagyonuk a füsttel együtt az égbe szállhat. Gyakran ütött ki tűz, de hála a sok önkéntes szakmai collegiumnak, valaki folyamatosan ellenőrzése alatt tartotta a Várost. Önkéntes kézművesek, famunkások, posztókészítők hoztak létre tűzoltóegyesületeket, melyek állandó jelleggel járőröztek, figyelték a várost, és ugrásra készen álltak egy lehetséges tűzoltásra.


    Nyilván a tűz kitörése nemcsak a gondatlanság eredménye, Aquincum polgárai azon a nézeten voltak, hogy egy ilyen pusztítás az istenek figyelmeztetése, vagy elégedetlenségének megnyilvánulása is lehet. Ezért az égiek jóindulatának elnyerése érdekében rendszeresen tűzáldozatokat mutattak be. A tűzoltó székház udvarán állt a Mithras- oltár, aminek tetején illatos gyógynövényeket égettek el, hogy azok égbetörő füstje örömmel töltse el az istenek szívét, a kedves ajándékért cserébe kíméljék meg a polgárok életét és értékeit.


    A hangverseny napjának reggelén maga a tűzoltóparancsnok, a praefectus mutatta be a tűzáldozatot, és ő vezényelte le a rituális mosdást is, ami a Mithras- oltár aljában lévő ólomcsövön keresztül vezette a hűs forrásvizet az áldozók kezeire, lábaira. A nagydarab vörös szakállas férfi izgatott volt, mint egy gyerek. Utasításokat osztogatott, a szolgákkal többször felsöpörtette a termeket, a lakoma fogásait személyesen ellenőrizte. Vendégeik a Város legfontosabb emberei, mindennek jól kell sikerülnie, nem csúszhat hiba az esti rendezvénybe. 
 

    A tűzoltóegyesület díjbeszedője és az elnök fogadták az érkező vendégeket. Az elnök rettenetesen öreg volt és a gondolatai sem voltak már a helyén, de mivel mégiscsak ő volt az elnök, úgy illett, hogy ő fogadja a vendégeket. Mummius Superbus, a tűzoltóparancsnok, maga is az öreg Gnaeus neveltje volt, tőle tanulta a tűzoltás fortélyait, az öreg jótékony és szeretetteljes tanácsainak köszönhetően vált belőle kiegyensúlyozott, magabiztos vezető. Sosem tudott eléggé hálás lenni, hogy az öreg Gnaeus mennyi energiát szánt a tanítására és nevelésére. Miatta lett igazi római férfi, érte, neki. Hogy büszke legyen rá az öreg. Az öreg, akit már akkor is öreg Gnaeusnak hívott mindenki, amikor a praefectus még kisfiú volt és mindenáron fel akart mászni a városban futó vízvezetékekre, hogy belekukkanthasson. Ezért intézte diszkréten úgy, hogy a fiatalabb, ám szintén éltes korú Lucanus is fogadja a vendégeket az öreg Gnaeus mellett, hátha az öreg lelkesedésében elkezdene mesélni. Előszeretettel szedett elő olyan történeteket, amik egy felnőtt férfira nézve nem voltak túlságosan hízelgőek, különösen nem, ha ezek a történetek az alárendeltjei előtt hangoztak el. 
 

- Mummius, amikor kisfiú voltál, emlékszem, imádtad a piacon a halakat abajgatni, hogy az asszonyok sikoltozva szaladtak szét! És akkor mindig azt mondtad, hogy csak egy csókot akarnak adni! Annyira nevetséges volt, ahogy a répavörös fejeddel, kezedben egy akkora hallal, majdnem mint te magad, rohangáltál a macellumban körbe- körbe! Azok voltak a szép idők!


    Igen, Mummius maga is így érezte, hogy azok voltak a szép idők, és szerette is az öreg visszaemlékezéseit hallgatni, amikor csak tehette. De szigorúan csakis baráti társaságban. Ez a halas történet valahogy kiszivárgott- valószínűleg az öreg maga mesélte el- és azóta ezzel húzták a munkatársai. Amikor meg akarták tréfálni, különösen a tűzoltóegyesület írnoka, egy halat tett az asztalára, és szépséges betűkkel odakanyarintotta: egy csókot? 
 

    Az öreg Gnaeust mindenki ismerte, ő is úgy gondolta, hogy ismer mindenkit. Ez minden bizonnyal így is volt, csakhogy az idő nem tiszteli az embert. Akiket megismert az utcán, akikre ráköszönt, azok már nagyon gyakran az ismerősei gyermekei, unokái voltak. Azok leszármazottai, akiket ő ismert. Az új nemzedék. Ezt a tényt az öreg nem akarta elfogadni, vagy már nem tudta, ezért nagyon sokmindenkit az apja, nagyapja nevén szólított, és úgy is beszélt velük, mintha valóban azok is lennének. Az öreg valahogy elfelejtett a maga idejében távozni az élők soraiból, méltósággal.


    Lucanus ellenben kínosan precíz és pontos volt, nem engedte meg, hogy a kor a bolondját járassa vele. A fogadások, rendezvények előtt mindig elismételte magában a résztvevők névsorát - a teljes neveket, családnévvel együtt- , azok hozzátartozóit, különösen ügyelve arra, hogy ha valaki már más házastárssal élt, ne az előzőt említse. A halott gyermekek nevét különösen kerülte, és igyekezett mindenkiről mindent tudni, hogy érdemi beszélgetéseket folytathasson. Járatos volt az irodalom és a költészet világában is, nyomon követte a császár intézkedéseit és a gazdasági életet, mindenről volt kialakult nézete, és nem volt rest a véleményét a beszélgetőpartnere ízléséhez igazítani. 
 

    Így az ajtóban a két férfi, a szeretetreméltó Gnaeus és a kiváló társasági ember, Lucanus együtt üdvözölték a belépő vendégeket. Lucanus gyorsan a nevén szólította a belépőt, hogy az öreg ne ronthassa el, Gnaeus pedig őszinte szeretettel és lankadatlan jókedvvel szorította meg a felé nyújtott kezeket.


- Érezzétek magatokat a lehető legjobban! Ez egy csodálatos este lesz!- A pici öregemberben meglepően sok élet volt, határozottan szorította meg a századik kezet is. 

 


Nincsenek megjegyzések: