2013. április 13., szombat

Légy átkozott! (második fejezet)

 
   A piac eleven volt, mint egy termeszvár, mindenki szaladt a maga halaszthatatlanul fontos dolga után, mintha egyszerre furakodnának az utolsó falat kenyérért az aquincumi macellumon. Tolakodás, az emberek egymás lábára tapostak, hogy nekik jusson a legszebb darab hús. Pedig a városban nem volt hiány élelemből- Pannonia Provincia dúskált a javakban. Helyben minden megtermett, amire csak az embernek szüksége lehet; amit pedig jódolgában megkívánt, a Birodalom más szegletéből idehozták. Nem lehetett olyan luxuscikket megnevezni, amit a lelkiismeretes kereskedő be ne tudott volna szerezni. Aki elég korán kelt és fürge volt kaphatott egzotikus gyümölcsöket, tengeri halakat, vagy akár az erdő ritka énekesmadarait is felszolgálhatta vacsorára. Itt mindent meg lehetett szerezni- csak legyen elég obulus az erszényben. Minden gazdára talált, a ritka strucchústól kezdve a mézen át a különleges kelmékig.

    Az utcáról a piacra lépő Aelia Sabina egy pillanatra megállt a bejáratnál lévő hatalmas Minerva- szobornál. A fenséges arc, a finom vonások mindig lenyűgözték, és imádott belegondolni, hogy egy durva és alaktalan kőből egyszer csak megszületik maga a szobor: a megszólalásig élethű, a fenségességet sugárzó remekmű. Elképzelte, ahogyan a kőfaragó munkájának nyomán maga az istennő költözik bele a szoborba, és mintegy jutalomként a fáradozásért, ragyogó szépséggel tölti meg a halott követ. Bár Minervát a kézművesek patrónájaként tartották számon, a szoborban lakozó szépséget nem lehetett figyelmen kívül hagyni.

    Belépett a piac négyszögletű udvarára, melyet a kereskedők épületei vettek körül, takaros rendben, egymás mellé építve. Ez a szabályosság egyeseknek katonásnak és fantáziátlannak tűnt, ám Aelia szerette az ebben rejlő rejtett szépséget. A piacot nem építészetileg értékelte nagyra, mint a közfürdőt, ami szorosan a piac mellett helyezkedett el, hanem a kereskedők gondosan kirakott portékái tették vonzóvá, és az élet, ami betöltötte. A szabályosság pedig nem vonta el a figyelmét a lényegtől, a bevásárlásról. Aelia hajlamos volt egy esztétikus épület előtt gyökeret ereszteni és fürdőzni a vizuális orgiában. Ezalatt természetesen elfelejtette, hogy miért is indult útnak.

   Végigsétált a fedett, oszlopsoros tornácon, ami a boltok portékáit védte az időjárás viszontagságaitól. Ide mindig örömmel tért be megnézni a friss kenyerekből épített gúlákat, a gyümölcsök tornyait és a húsok hívogatóan friss hegyeit.

    Aelia szokatlanul korán ment aznap a piacra, de nem volt egyedül, már így is rengetegen tolongtak. A boltok korán nyitottak, a kereskedők a nappal keltek. Eltolták az éjszakára bedeszkázott boltjaik ajtaját, és a portékáikat a lehető leggusztusosabb módon tálalták, hogy a kedves vásárló ne tudjon ellenállni a csábításnak. A boltok hátsó részét raktárnak is használták, de ide már nem hatolhattak be a kíváncsi tekintetek.

    Még nem nyitott meg az összes bolt, de már a friss kenyérillat és majorannás sült hús szaga járta át a piacot, amit Aelia mohón szippantott be, mintha már az illattal is jól lehetne lakni. Ólomsúlyok csattogtak a mérlegeken, alkudozások és az elengedhetetlen reggeli pletykálkodás hangjai vegyültek a fűszerek nehéz illatával a levegőben. Az agyagedényeket, mécseseket árusítók nem siettek, az ő portékáikat később is el tudták adni.

   Aelia húst, zöldséget, tojást vásárolt. Mindent gondosan felírt, mert mire a piacra ért, általában elfelejtette, hogy mit is akart venni. A fejében cikázó gondolatok mindegyike sokkal érdekesebb volt, mint a bevásárolnivalók listája. Aquincum tágas piacterén elsőként a hentest célozta meg, itt nem voltak olyan sokan.

- Jó reggelt, művésznő!- hajtott fejet túlzott alázattal a mészáros. – Hogy vagyunk ezen a csodálatos reggelen? – Arcán a vásárlók csalogatására kifejlesztett mosoly terült el, ami sok- sok éve még akár őszintének is tűnhetett, de most már a legkevésbé sem volt az.

Aelia Sabina, mint aki álmából riadt fel, egy pillanatig úgy meredt a mészárosra, mint egy idegenre. Megint elkalandoztak a gondolatai. Aztán a legédesebb mosolyát öltötte magára, és őszinte kedvességgel viszonozta a mesterkéltséget.

- Kitűnően, drága Drususom, hogyan lehetne az ember egy ilyen elbűvölő reggelen? – Aelia Sabina nem kényszerült egész álló nap hajbókolni, kedvességet és érdeklődést színlelni, így ő valóban örült, amikor egy ismerős arcot pillantott meg. Néha a mészárost egyik rabszolgája helyettesítette, aki kifejezetten kellemetlen ember volt.

   A hentes végre felengedett, őszintén viszonozta a nő mosolyát, egyszerűen átragadt rá a nőből sugárzó önfeledt boldogság és a gondtalanság mámorító érzése.

- Van friss hús? A férjemet szeretném egy kicsit kényeztetni, annyira megérdemli! Mindenki gondját a vállára veszi, de magával sosem törődik. Annyira önfeláldozó ember, hogy ha hagynám, talán nem is enne semmit. – Aelia csacsogott, az orgánuma balzsamként simította ki a hentes lelkének mindennapos gyűrődéseit. – És ma végre megígérte, hogy velem tölti a napot, így én főzök, én etetem, aztán kisétálunk a Danuviushoz és mélyeket szippantunk a folyó átható illatából. Ma nem kell bemennie a tűzoltóegyesületbe, ma nem fog dolgozni. Ma egész nap Mummius felügyeli a várost, óvó szemei mellett tevékenykedhetünk, biztosan nem lesz ma tűz. Mummius még a pusztító lángokat is távol tartja! Hát nem csodálatos ez a nap?

- Aelia drága, neked mindig teszek el friss húst, te mindig a legszebb darabot kapod tőlem! Hozom is, egyenesen neked tettem félre, tudtam, hogy ma jönni fogsz!

   A hússzelet a kosárba vándorolt, néhány érme pedig a hentes erszényébe. Aelia Sabina továbbállt, a hentes sóvárogva vetett egy utolsó pillantást arányos alkata után. Az egyszerű fehér stóla ugyan a bokájáig ért, mégis lágyan megrajzolta testének finom körvonalait. Drusus mély sóhajtással kilehelte magából az önfeledt boldogság utolsó morzsáit, és visszazökkent a mindennapok sorvasztó monotonitásába.

    Néhány lépésnyire a hentestől Aelia Pestilentiába botlott. Szó szerint majdnem belebotlott a másik asszonyba, mert Aelia figyelte a madarak röptét, magába szívta a piac illatát, de a járókelőkre nem figyelt. Pestilentia viszont annál éberebb volt, kihasználta az alkalmat, hogy megszólítsa a férje nélkül vásároló nőt.

- Nahát, Aelia Sabina! Ily korai órán! Majdnem eltapostál!

- Pestilentia! Üdvözöllek! – Aelia a legelragadóbb mosolyával nyúlt az asszony keze felé, hogy melegen megszoríthassa, de Pestilentia mint egy halott végtagot, hidegen lógatta karjait. Egyáltalán nem állt szándékában viszonozni az üdvözlést.

- Hol hagytad a férjed, a mindig hűséges Titust? Netán az ő feladata a ház körüli teendők ellátása nálatok?

- Nem, Titus még alszik! Nagyon kimerült az utóbbi napokban, most végre van egy kis ideje pihenni! Gondoltam meglepem egy finom ebéddel! – Aelia nem hagyta, hogy a fagyos rosszkedv rá is átragadjon. Édesen csivitelt, mint egy madár.

- Pedig azt hallottam, a férjed nélkül még a saját házatokba sem találsz vissza! Mindig csak ez a nagy művészeted jár a fejedben! Mintha más nem is létezne a világon! Pedig Drágám, egy nőnek sokkal fontosabb feladatai is vannak az életben, mintsem zenélni meg énekelni egész nap!

- Miért gondolod, hogy egész nap csak énekelek? Én is ugyanúgy elvégzem a feladataimat, mint bármely másik asszony! – A harag rózsái színezték pirosra az üde orcát.

- Hallom ám, az egész Város erről beszél, hogy a férjed egy szamár! ÉS tudod miért? Mert a nyakába vett téged! Titus remek férje lett volna bármelyik rendes lánynak, de te Drágám, elcsavartad a fejét az alantas kis fortélyaiddal! De ne hidd, hogy nem látok át rajtad: csakis azért hálóztad be azt a szerencsétlen embert, hogy kihasználhasd! Titus hátán másztál olyan magasra, ahol most vagy, ezt sose felejtsd el! Titusnak köszönheted, hogy ilyen sokra vitted! Nélküle senki sem lennél! És ezt nem csak én tudom, tudja ezt az egész Város! – Pestilentia felhevülten taglalta a pletykák esszenciáját, mintegy összefoglalva, hogy mit gondolnak a tisztességes asszonyok az énekesnőről.

- Nincs igazad… - De a mondatát sem tudta befejezni, Pestilentia tüzes főnixmadárként köpködte lángoló szavait a sarokba szorított asszonyra.

- Az a páváskodás, az a kelletés, ahogyan megnyilvánulsz minden előadásodon! Mintha a saját férjed nem lenne elég! Ezt a művészetet hagyd a hetérákra, egy rendes asszony erényes, nem veti a kihívó pillantásait más férfiakra! És igenis igazam van, mert ha nincs veled a férjed, úgy viselkedsz, mint egy elveszett kislány! Mikor fogsz már végre felnőni? Tudom, soha! Az apádnak is te voltál a kis kedvence, ő is elnézett neked mindent! És lám, meg is lett az eredménye: ez lettél, egy nagyra nőtt baba, aki a férfiak árnyékából próbál több és több előnyre szert tenni! Lehet, hogy azokat az ostoba férfiakat meg tudod vezetni holmi szempillaverdeséssel, de mi, erényes aquincumi asszonyok, mi átlátunk rajtad!

    Erre már Aelia sem tudott mit felelni, nem volt hajlandó sírva fakadni a másik előtt, így sarkon fordult és elviharzott. Felháborította, amiket Pestilentia a fejéhez vágott. Dühödten trappolt végig az utcán. A szembejövők nyájasan köszöntötték, a második kézszorítás után felengedett a gyomrában a görcs. „Pletykáljon csak az az irigy csirke, szeretnek!” gondolta, és visszanyerve a vidám hangulatát folytatta a vásárlást.

- Á, Pestilentia asszony! Hogy vagyunk ezen a csodálatos reggelen? Mivel szolgálhatok?

A vörös hajú, karvalyorrú, csontsovány asszonyság lépett a hentes elé. Egészen besötétedett. Legalábbis Drusus így érezte. A nőből áradó mérhetetlen elégedetlenség mintha folyamatos sötétséget rajzolt volna aszott kis alakja köré. Drususnak határozottan oda kellett figyelnie, hogy nyájas maradjon. Az asszony az arcáról a letörölhetetlen rosszallás örök fintorával tekintett mindenre és mindenkire. Erre az arckifejezésre fiatalabb korában még azt mondták, hogy kutató tekintet, mára már a keserűség mély árkokba dermedt, a lélek elégedetlenségének karmai letörölhetetlen nyomot írtak az asszony arcára.

- Mi van különleges ezen a reggelen? Olyan, mint a többi! Vagy tudsz valami hírt a városból, amit én még nem is hallottam? Hús kéne, mi más?!?

Drusus csikorgatta a fogait, de igyekezett senkiről sem mondani egy rossz szót sem. Ha tudott is bármi pletykát, azt biztosan nem ennek a nőnek mondja el. Pestilentia és a barátnői Aquincumban a három fúria néven híresültek el. Nem véletlenül. A nyelvükről csöpögő szavak gyilkosabbak voltak minden méregnél, és lassú, könyörtelen kínhalálra ítélték áldozataikat.

- Holnap este Aeila Sabina művésznő hangversenyt ad. A férje, Titus Aelius Iustus fogja kísérni a víziorgonán. Mindenképp szeretném meghallgatni az énekét. Te is elmész, esetleg?- Drusus igyekezett a lehető legsemlegesebb témát felvetni, egy ártatlan hírt a közéletből. Abból baj nem lehet. A császárt nem szidja, azon kívül meg majdnem mindegy.

    Szerencsétlen mészáros a fúriák oszlopos tagjának pontosan a tyúkszemére tiport. Mentségére szóljon, hogy öntudatlanul tette.

- Nyilván, hogy ott leszek. Hol máshol lehetnék, ha a Város életének egy ilyen fontos eseménye zajlik? Talán otthon kellene készítenem a gyapjúfonalat, mi? Mert ti férfiak szeretitek azt hinni, hogy a feleség csak arra jó, hogy gondoskodjon rólatok! Hát nem! Felhívom a figyelmedet, kedves tanulatlan barátom, hogy ma már a nők méltó társai a férjeiknek, nem holmi alávetett háztartási rabszolgák! Bár biztos a te köreidben, a te társadalmi helyzeteddel ezt el sem tudod képzelni! Nos, okulásodra mondom, hogy igen, a világ fejlődik, a dolgok változnak. Ahogy valami nagyokos mondta, nem léphetsz kétszer ugyanabba folyóba. Vagy valami ilyesmi. Valahol hallottam, de azt hiszem nincs jelentősége… Na tessék, még nem is hagyod, hogy végigmondjam, amit akartam. Tehát természetes, hogy ott leszek, mert a férjem, Ahenobantész, és én ahhoz a társadalmi réteghez tartozunk, akik nyilvánvalóan részt vesznek a város életének művészeti eseményein. Nélkülünk talán nem is lenne érdemes megrendezni. Noha egy ennyire jelentéktelen énekesnő fog énekelni, kötelességünk, hogy a férjem és én jelenlétünkkel elősegítsük a város életének kulturális fejlődését.

   Ezt a monológot egyetlen levegővel mondta végig, a hentes már azon kezdett aggódni, hogy a tisztes matróna el talál ájulni az öles szónoklat terhe alatt. Göcsörtös, csontos kezeivel lelkesen kísérte mondanivalóját. A húsa, ami kicsike még volt neki, teljesen rátapadt a karjaira, melyek, mint két elhasznált fáklya kalimpáltak a levegőben. Arca kipirult, a szónoklat végén elégedetten pihegett. Diszkréten körbepillantott, mert reményei szerint ezt az eszmefuttatást több embernek is hallania kellett. Fejét felszegte, megigazította vörös fürtjeit, mert egy matróna mégsem vonulhat végig a városon zilált hajjal, mint egy szolga!

- Bocsáss meg, drága Pestilentia, eszembe sem jutott, hogy a te társadalmi szerepedet megkérdőjelezzem! Tudom, hogy te és a férjed mennyit tesztek a Városért. - Drusus próbálta menteni a menthetőt. Azt a legkevésbé sem szerette volna, ha Pestilentia pont őt a nyelvére veszi. – Számunkra megtisztelő, hogy mi is meghallgathatjuk a művésznő előadását, a ti társaságotokat élvezve.

   Pestilentia már visszanyerte a lélegzetét, elégedetten kihúzta magát, mint aki épp segítő kezet nyújtott egy fuldoklónak. Nem gondolt bele, hogy a férje mit fog művelni. Soha nem akart belegondolni. Függetlenül attól, hogy a fél város látja, Ahenobantész képes volt magát az önkívületig leinni. Ez természetesen maga után vont egy sor kellemetlenséget, amit Pestilentia mindig azzal magyarázott ki, hogy az ő társadalmi köreikben ez teljesen normális, sőt, egyenesen elvárt magatartási forma.

    Az ő társadalmi helyzetük, amire folyamatosan hivatkozott, talán a ködös múltban tényleg jelentett valamit. De az már nagyon régen volt, ahogy mondani szokták, tán igaz se volt. Pestilentiát és Ahenobantészt ifjú házasokként rengeteg lakomára, felolvasásra, színjátszásra meghívták, aztán a fiatal férj egyre kevésbé tudta fékezni a hajlamait, törvénytelen gyermekek hadával népesítette be az előkelő házakat. Aztán idővel sehova sem hívták őket.

- Van friss húsod? Ne próbálj meg átverni, mert megbánod! –Csontos ujjait a mészáros orra alá dugta, mintha a fenyegetés garantálhatná a hús frissességét.

- Drága Pestilentia! Tudtam, hogy ma jönni fogsz, a legszebb, legfrissebb darabot neked tettem félre! Máris hozom! – A hentes egy levegővételnyi pihenőt nyert, fürgén becsomagolta a húst, és berakta Pestilentia szolgálójának a kosarába. A matróna nem maga cipelte hazáig a vásárolt portékát, szolgák egész hada követte őt, akár az árnyéka. Ő csak rámutatott, hogy mit vegyenek, és kezelte a pénzt, mert nem bízott a rabszolgákban. Kiszámíthatatlannak és ostobának tartotta őket, de valójában nem bízott senkiben. Szerette maga intézni a dolgokat.

    Biccentéssel továbbállt, otthagyta a hentest, aki cseppet sem bánta, hogy véget ért a kellemetlen beszélgetés. Nézte a távolodó asszonyt, és maga sem értette, hogy szorulhatott ennyi gőg és gyűlölet egy ilyen kicsi nőbe. Talán a Birodalom császára az, aki ennyire fennhordja az orrát, de neki oka is van rá. Pestilentia felszegett fejjel vonult végig a húspultok előtt, fitymáló pillantását néha egy fejlettebb birkacombra vetette, akár a hadvezér, seregeinek szemléjén. A friss kenyereket egyetlen kézmozdulattal legyintette le, még egy rossz szót sem pazarolt rájuk.

    Újabb vásárlók érkeztek, Drusus a természetesnek legkevésbé sem nevezhető mosolyával igyekezett Aquincum éhes polgárainak a száját betömni hússal, amit csak a tehetősebbek engedhettek meg maguknak. A hússal, amitől az évek alatt ő maga visszavonhatatlanul megundorodott. Megérinteni még képes volt, de a szájába semmi pénzért nem vette volna. Inkább élt zabkásán és tejen.



   Pestilentia elégedetten hömpölygött tovább a piac forgatagában. Elégedett volt, mert ma is beleköthetett valakibe. Vörös fürtjeit a legnagyobb büszkeséggel vetette át a vállán, mintha egyenesen Venus istennő szépségét birtokolná.

    Megpillantotta a barátnőjét egy posztóárus pultjánál. Hézagos fogsorát az égiek és a piac népe elől nem rejtegetve mosolyogni próbált.

- Fallacia drágám! –Integetve tört magának utat a tömegben, miközben igyekezett minél több ember lábára rátaposni. Érezzék csak, hogy ő nem akárki! Megteszi, mert megteheti. Az elszáradt teste ellenére meg akarta mutatni, hogy benne bizony van még élet. A szolgákat kezének egy finom intésével odébb terelte. Azok pedig, mint a hajnali pára, úrnőjük parancsára elillantak.

- Pestilentia! De jó, hogy látlak! Hazafelé épp be akartam hozzád térni, hogy elmeséljem a legfrissebb híreket! Így még jobb, hogy nem kell várnom!

- Ki vele, ne játssz a türelmemmel! Képzeld, épp Aelia Sabinát láttam a hentesnél, előttem vásárolt. A mészáros meg mint egy éhes kutya, sóvárogva nézte azt a kis jelentéktelen nőt!

- Pont erről akartam én is mesélni neked! Reggel láttam, ahogyan kilépett a házából, szolgálók, kíséret nélkül, egymaga, mint valami utolsó szolga! Szerintem ki is kente az arcát, mert magától biztosan ennyire nem lehetett rózsás az arcbőre! Képzeld el, micsoda közönséges nő, aki a piacra menet is kikeni magát, mint egy hetéra! És mindezek tetejébe teljesen egyedül megy, hogy kellesse magát! Szégyen, gyalázat, hogy egy férjes asszony így viselkedjen! Persze, ezek a művészek! Manapság már a művészet szóval minden erkölcstelen viselkedést félre lehet söpörni! És ahogyan riszálta magát! Ezt szavakkal ki sem lehet fejezni, mennyire közönséges módon viselkedik az a nő! Botrány!

- Mit vársz egy énekesnőtől? Mind egyforma. Kelletik magukat, hízelegnek, aztán mint a pióca ráakaszkodnak egy gazdag férfira! Ez a kis énekesmadár is pontosan ugyanezt tette. Nézd meg szerencsétlen férjét, Titus Aeliust, úgy megy utána, mint akit megbűvöltek! Egy normális férfi nem alázza meg magát azzal, hogy nyilvánosan csorgatja a nyálát a felesége után, aki ráadásul egy közönséges nő! – Pestilentia színpadiasan forgatta a szemeit, ezzel is nyomatékosítva az énekesnő szót, amit drámaian tagolva ejtett ki. Egy gyerekgyilkos gladiátorról kevesebb megvetéssel beszélt. A szavak a gyűlölet súlyától nem is csöpögtek az ajkairól, hanem méreggel telve hullottak a porba.

- Semmi erény nincs benne, semmi tartás. Egyáltalán nem értem, hogy mit dicséri mindenki. A hangja is csak amolyan közepes. Persze a hódolói mind férfiak. – Fallacia minden mondatával a barátnője állítását igazolta, nyomatékosította. Egymást túllicitálva igyekeztek Aelia Sabina bűneit feltárni.

    Az asszonyok nyelve sebesebben pörgött, mint a rokka, megállás nélkül köszörülték a nyelvüket a város lakóin, különösen Aelia Sabinán, a híres énekesnőn. Teljesen belemerültek a pletykálkodásba, nem is vették észre, hogy Devotus is a piacon tartózkodik. Az emberek annyira féltek tőle, hogy úgy tettek, mintha ott sem lenne, még akkor is, ha észlelték a jelenlétét. Ha bárki megkérdezte volna, őszintén állították volna, hogy nem látták. A tudat alatti elutasítás hatékonyabban működik minden elbájoló varázslatnál.


folyt. köv.

Nincsenek megjegyzések: