2013. április 29., hétfő

Légy átkozott! (hetedik fejezet)


   A hangversenyt az emeleten tartották. Kíváncsiskodók lepték el a termet, hangos beszélgetés moraja hallatszott, de a művésznő maga még nem volt ott. A várakozók izgatottan tekergették a nyakukat. Ha mégsem jön el, az botrány. Egy kis botrány pedig senkinek sem lett volna ellenére. 
 
    Aelia Sabina és férje, Titus Aelius, lélekszakadva rohantak végig a városon. Tudták, hogy késésben vannak, és ha nem kezdik el időben az előadást, azzal rettentő kellemetlen helyzetbe hozzák Mummiust és magukat is. Titus maga is tagja volt az önkéntes tűzoltóegyesületnek, Mummiusra pedig mint jó barátjára tekintett. Gyermekkoruktól fogva ismerték egymást, egymás közelében nőttek fel. Mummius nagyapja még kelta volt, de az apja már tökéletes római polgár lett. Répavörös haja és szakálla volt az utolsó morzsája a kelta származásának. Tökéletesen ismerte a városi etikettet, az állami vallás élenjáró gyakorlója volt. Feddhetetlen és példaértékű életének köszönhetően a római polgárok bármelyike örömest adta volna hozzá a lányát. Ő viszont nem kérte egyiket sem, inkább egyedül járta a környező hegyeket. 
 
    Titus, ellenben a barátjával és felettesével, tiszta római vérvonallal büszkélkedhetett, ám az értékrendje és világnézete távol esett a római mértéktől. Fékezhetetlen és indulatos volt, felnőtt korára sem volt képes kordában tartani a szenvedélyét. Sűrű, sötét, hullámos haja volt, amit a római divattal ellenkezően hosszan viselt, mint a barbárok. Ifjabb korában előszeretettel mászott fel a házak tetejére, hogy onnan fennhangon szavalhassa a kedvenc költői műveit. Tisztelte a régieket, Alkaioszt és Szapphót, de Ovidiust, Catullust és Propertiust is rajongva olvasta. A kollégáit az éjszakai őrségben, a tűzfigyelések alatt előszeretettel szórakoztatta a divatos kísértettörténetekkel. Sokan bolondnak vélték, de mindenki figyelme Titusra tapadt, amikor belekezdett egy történetbe. Óriások és törpék, csodás lények, szellemek népesítették be Titus meséit, és bár bevallottan senki sem hitt ezeknek a történeteknek az igazságában, mégis tátott szájjal hallgatták a távoli földek varázslatos lényeinek kalandjait. Titusnak pedig nem kellett kétszer mondani, a vérében volt a mesélés. 
 
    Aelia Sabinával különös párt alkottak. Akkor figyelt fel a lányra, amikor Aelia a Danuviusnál „gyakorolt”. Akkoriban még nem volt híres énekesnő, sőt, senki sem tudta, hogy egyáltalán tud énekelni. Messzire elhagyta a várost, azt hitte egyedül van. Épp Antigonét alakította, csak a dráma öröméért. Szerette hangosan kimondani a szavakat, ízlelgetni őket, értelmezni. A darabokat eljátszani pedig mindennél jobban élvezte. De szigorúan egyedül, ha senki sem látta. Kreón szerepét is ő maga alakította, mély, megjátszott férfihangon. De azért a tragikus sorsú Antigonét érezte magához igazán közel. 
 
    Annál a jelenetnél, amikor Antigoné jelképesen homokot szór halott fivére tetemére, egy saját maga által költött dalt énekelt. Néhány követ a folyóból jelképesen felhalmozott, mintha az lenne a szeretett fivér teteme. Titus, amikor észrevette a lányt, igyekezett a fák rejtekében maradni. Annyira lenyűgözte a látvány, hogy néhány méterre leült a lánytól, és figyelte. A siratóének egészen megrendítette. Hiába ült a lány közelében, Aelia egyáltalán nem vette észre, annyira belefeledkezett az előadásába, a láthatatlan közönségének. Nem is gondolta volna, hogy valaki figyeli. Az ének végén Titus megtapsolta. Aelia ekkor vette észre, hogy nevetségessé tette magát, szégyenében elszaladt.
Ettől kezdve Titus árnyékként követte, és idővel meg tudta győzni a lányt, hogy nem nevetségesnek, hanem fenségesnek találta az előadását. A közös szenvedélyük, a költészet, hamar elválaszthatatlanná tette őket. A házasságkötésük után Titus minden este verseket szavalt Aeliának, aki pedig cserébe énekével bűvölte el. 
 
    A tűzoltóegyesületnek volt egy orgonája, amit még Gaius Iulius Viatorinus, a város néhai tanácsosa ajándékozott saját költségén a posztósok társulatának. Titus jól bánt a hangszerrel, szeretett rajta játszani. Egy borgőzös forró nyári este meggyőzte Mummiust, hogy hallgassa meg a felesége énekét, amint ő az orgonán kíséri. Mummiusnak könnybe lábadt a szeme a meghatottságtól. Attól kezdve Aelia énekelt minden fontos eseményen. Hamar híre ment a fiatal énekesnőnek, más városokba, magánházakban, rendezvényekre is meghívták. 
 
    Ezen az estén kéz a kézben szaladtak végig a vízvezetékkel párhuzamosan futó, hosszú, nyílegyenes utcán. Nappal a sok szekértől, lótól és szamártól lépni sem lehetett, a kereskedők boltjai kinyúltak egészen az útra. A napellenzők, cégérek, a szolgáltatást hirdető táblák egészen beborították az utcákat. A színes és harsány feliratok váltakoztak az ízlésesebb, csupán képekkel beszélő táblákkal, melyek a vásárló kifinomultabb érzékeit vették célba: ez egy olyan ékszerbolt, ahova nem kell kiírni, hogy mit vehetsz, mert magad is láthatod. Vagy: úgyis ide járnak azok, akik garantáltan jó árut vásárolnak, nem írom ki a boltom nevét, mert aki igényes, úgyis ide talál. Minden nap egy kicsit kijjebb rakták a portékáikat, hátha jobban észreveszi az arra járó, mint a szomszédjáét. Akár a falevelek a fényhez, a kereskedők is úgy nyomultak az út közepe felé. 
 
    Néhány üzletben még égett a mécses, biztosan az aznapi bevételt számolták össze, vagy előkészültek a következő napra. Az eladásra szánt portékák valósággal ellepték a boltokat, még itt Aquincumban is lehetett kapni a méregdrága selymet, amiért a leggazdagabbak akár ölni is képesek voltak. Gyöngyök és aranyak- a kereskedők az ilyen értékes portékát egy pillanatig sem hagyták felügyelet nélkül. A kereskedők sosem pihentek, egy újdonságra éhes, fiatal várost kellett táplálniuk nap mint nap.

    Beértek a Város elegánsabb részébe. Itt már kevesebb bolt volt, az utca is szélesebb és tisztább volt. Bár a falakat továbbra is vastagon borították a vörös festékkel felkent üzenetek, a tartalmuk azért némiképp megváltozott. Az amfiteátrum környékén hemzsegtek a gladiátorokat éltető, biztató feliratok, a kéjnők szolgáltatásaira tett célzások és az olcsó szállás, szoba hirdetései. Itt, az előkelőbb negyedben már inkább a politikai üzenetek domináltak, eladó házak és villák keresték gazdáikat. Viszont a két városrészt szemmel láthatóan néhány kéz írta tele a megbízók üzeneteivel: a kézírás személyessége köszönt vissza a rendezett sorokból. Nem törődtek a falak újra festésével: az új üzeneteket, felhívásokat egyszerűen ráfestették az előzőre. A legújabb olvasnivaló mindig a legharsányabb vörös festékkel ordította mondanivalóját a járókelők szemébe. Azok számára, akik nem kötöttek mélyebb barátságot a betűkkel, egyértelmű képek segítették a mondanivaló értelmezését.

    Persze nem csak festéknyomok tarkították a városképet! Az elszántabb és türelmesebb művészek nemritkán üzenetüket egyenesen a kövekbe vésték. Ezeket nem lehetett egyszerűen eltávolítani, egy festés nem takarta el a képet. A nagy gonddal karistolt képek persze mindig megértő és harsányan mulató közönségre találtak, ám gyakran a megszégyenített áldozat politikai karrierje is derékba tört, ha az őt megörökítő művész néminemű obszcén kontextusba helyezte az illetőt. Ezek nem a művészi magaslatokban leledző domborművek kategóriájába tartozó mesterművek voltak, amit a városba vetődő idegen leplezetlen csodálkozással megbámul, ahol az értő szemek tisztelettel fejet hajtanak a halhatatlan művész előtt. Nem, ezek a városlakók önjelölt művészeinek első szárnypróbálgatásai voltak. Talán egy új Praxitelész első találkozása a kővel.
Ahogy szaladtak, néha egymásra néztek, hogy biztosan bírja- e a másik a tempót. A fuvarosok székháza mellett befordultak egy kisebb utcába, majd egy lakóház mellett nyíló kis sikátorban trappoltak tovább. Itt már mind a ketten megnyugodtak, közel voltak. Nem az utcáról nyíló főbejáratot vették célba, hanem a sikátor felől nyíló kis lejáratot. Ez a pincébe vezetett, de onnan egy keskeny lépcsősoron fel tudtak menni az emeletre, hogy úgy léphessenek be a nagyterembe, mintha csak a szomszédos helyiségben csigázták volna a nézők hangulatát. 
 
    Lélekszakadva felvágtattak, a kis teremben természetesen Mummiusba botlottak, aki már rettentően türelmetlen volt. Amikor meglátta őket, dühösen toppantott.

- Iuppiterre, azt hittem elfelejtettétek a mai estét! Tudtam, hogy nekem magamnak kellett volna elhoznom benneteket! Vagy hordszéket kellett volna kéretni, vagy valamit! Már mindenki rátok vár!– Mérgesen a hajába túrt, ezzel tönkre is tette a gondos kezek munkáját, hogy némi olajjal megregulázzák öntörvényű fürtjeit. 
 
- De itt vagyunk! És nélkülünk úgysem kezdheted el! Amúgy meg egy kis botrányt senki sem bánt volna, tudod milyenek…– Titus egy kis mosolyfélével próbálta oldani a hangulatot.

    Mummius megpróbálta megigazítani Titus futás közben szétzilálódott tógáját, de be kellett látnia, hogy hiábavaló a próbálkozás. Egy gyakorlott rabszolgának is órákat vesz igénybe, hogy a magatehetetlen kelme a megfelelő redőkbe rendeződve tegye viselője alakját nemessé és civilizálttá. Aelia a fürtjeit igyekezett elfogadhatóvá varázsolni. Indulás előtt ízléses csigákban tornyozta fel a feje tetejére, de a futás nem barátja sem a tógának, sem a csigás frizurának. Gyorsan kihúzta a tűket a hajából, és hátára engedte a tökéletesen kócos szénakazlat. Az arany fürtökben hevenyészett csigák emlékeztették a szemlélőt, hogy a fürtök gazdája azért megpróbált divatosan megjelenni. 
 
- Ne várakoztassuk tovább őket. 
 



Nincsenek megjegyzések: