2013. április 27., szombat

Légy átkozott! (hatodik fejezet)

itt olvashatod az előzményeket (fejezetek linkjei)

   A termet megtöltötték a tógás férfiak és a lélegzetelállító ruhakölteményekben pompázó nők. Hófehér tógák omlottak alá a legtökéletesebb redőkben a büszke mellkasokról. A fáklyák fényében aranygyűrűk és drágakövek szórták pazar fényüket. A nők a legdivatosabb hajkölteményekkel kápráztatták el egymást, hennától csillogó fürtök, sehol egy ősz tincs, sehol az elmúlás jele. A teremben az örök tavasz, az örök ifjúság adott estélyt a hamis illúzióknak. Színes kelmék simultak viselőik alakjára, tengeri kagylók nehezen szült gyöngyei emelték ki a szénnel újratervezett szemeket. Az olajlámpák imbolygó fénye jótékonyan eltakarta a vizslató tekintetek elől a kellemetlen szarkalábakat. Erre az estére mindenki olyan lehetett, amilyen szeretett volna. 
 

    Élénk beszélgetések elégedett moraja töltötte meg a termet. Sokan rég nem találkoztak, így örömmel szorították meg a másik kezét minden különösebb alkalom nélkül is. Mummius minden csoportnál egy kicsit belehallgatott a beszélgetésbe: nem kíváncsiskodni akart, csak meggyőződni, hogy a vendégek jól érzik magukat. Hűsítő mentaitalokat és vizezett bort hordtak körbe a szolgák, némi harapnivalóval. Pazar rhytónok, ivócsanakok jártak körbe, a maguk szépségével emelve az est fényét.


    A terem élénksárga színű falára egy vékony törzsű fácskát festettek. A sárga szín élettel teli és energikus volt, az ecsetvonások finom nyoma lendületet adott a helyiségnek. A festett fa a természet legőszintébb színeivel mesélte el, milyen is egy finom levelű, friss hajtásokban gazdag növény, aki az édes napfény simogató sugarain nőtt nagyra. Az élethű színek és a részletgazdag kidolgozás miatt egészen úgy hatott, mintha igazi lenne.
 

    Itt állította fel őrhelyét Pestilentia. Ahenobantészt, a férjét utoljára egy boroskancsót cipelő szolgáló mellett látta legyeskedni. Nem érdekelte, hogy merre kóborol az embere, a lelke mélyén tudta, hogy mi lesz az este kimenetele. A saját szolgáit kint hagyta az utcán, hogy kéznél legyenek, ha az ura nem tud ellenállni Dionysos csábításának. Maga nem tervezett szeretett férjével hazatérni, semmiképp sem akart lemaradni az este egyetlen pillanatáról sem. Ahenobantész pedig reggel semmire sem fog emlékezni, majd azt mondja, hogy együtt mentek haza.


    Erről a pontról tökéletesen szemmel tartotta az ajtót és a termet is. A festett fácska zöldje tökéletesen kiemelte a vörös haját. Legalábbis ő így vélte. Fejét öntudatosan felszegte, kissé széttartó, hideg, kék szemeit az ajtóra tapasztotta. Az égkék ruha, amit a mai estére választott, minden bizonnyal pompásan festhetett egy nőn, akit az istenek megáldottak némi kebellel. Nos, Pestilentiát nem kényeztették bájos női idomokkal, mi több elég szűkmarkúan mérték az asszony számára a szépséget. Ezt a könyörtelen bánásmódot, amivel az istenek sújtották a tehetős kereskedő csúnyácska lányát, egy bámulatos, égkék ruhaköltemény sem tudta kompenzálni. Ahenobantész bármit megvett, amire asszonya rámutatott, hátha egy kicsit mégis lehet javítani a sors által kimért kevéske bájon. De az istenek nem könyörültek Pestilentián, az idő múlásával a csúnya kislányból egy kapafogú, girhes, kancsal kóró lett. És ezt a férje sem tudta nem látni. A rosszmájúsága csak rontott a helyzeten: csúf árkokat vájt a szája szegletébe, mintha a gyomrában dúló keserűséget írta volna az arcára.
 

    Nem kellett sokáig várnia, megérkezett a barátnője, Fallacia. Fallacia, amint észrevette az égkék ruhakölteményben tündökölni próbáló, ékszerekkel gazdagon felcicomázott asszonyt, saját férjét hátrahagyva átvágott a tömegen és teátrálisan az asszony karjaiba omlott.


- Venusra mondom, te vagy a teremben a legtündöklőbb lény!- Két cuppanós puszi a levegőbe, nehogy Pestilentia pirosítója az ő arcára találjon tapadni. – Először csak azt vettem észre, hogy egy lélegzetelállító szépség van a teremben, azonnal irigy is lettem. Aztán csak a második pillantásra vettem észre, hogy te vagy az, drágám, de így már cseppet sem éreztem magam rosszul. Ha ez a szépség az én barátnőm, akkor minden rendben van! – Fallacia hízelgett, dorombolt, mint egy macska. Jól tudott hazudni, a vérében volt. 
 

    Fallacia a csontos vállánál fogva egy kicsit eltartotta magától a barátnőjét, hogy jobban szemügyre vehesse. Valóban szépnek találta a ruhát, és tisztában volt vele, hogy egy vagyont fizethetett érte, pontosabban Ahenobantész, de összességében olyannak találta a nőt, mint egy törött hegyű lándzsát. Tényleg évről évre rútabb lesz- állapította meg magában. Még szerencse, hogy én nem vagyok ilyen betegesen sovány.


- Káprázatos vagy! Úgy ragyogsz, mint egy istennő! Az a mulya férjed meg sem érdemel téged! Már rég el kellett volna válnod tőle, és keresni egy sokkal inkább neked, a természetednek való férfit! Egy IGAZI férfit, remélem érted. – Huncut kacsintás. Az egekig magasztalt Pestilentia kócos fogsorát nem szégyellve fülig érő szájjal mosolygott, mert maga is úgy gondolta, hogy minden keserűségének oka a férje hideg, elutasító természete. Pedig hányszor elképzelte, hogy egy barbár, vad és fékezhetetlen férfi a karjaiba zárja, kényezteti, mint egy uralkodónőt! Ez lett volna a természetes, ha a dolgok úgy alakulnak, ahogyan ő azt kislányként megálmodta, és nem az apja racionális érvelését követve megy hozzá egy társadalmilag felette álló, megfontolt és hűvös pénzügyi szakemberhez. 
 

- Fallacia, drágám! Az én fényem elhalványul a te sugárzó egyéniséged mellett! Ez a zöld szín… szavakat sem találok az elragadtatásomra, amivel leírhatom azt a látványorgiát, amivel jelenléted megajándékozott! – Pestilentia őszinte elégedettséggel legeltette a szemét idősebb barátnőjén, akinek tényleg nem volt dereka. Mentségére szóljon, hogy lánykorában sem volt. Néhány szál szőke hajfürtjét vastag paróka alá rejtette, de aki ismerte, tudta, hogy mindez csak illúzió. De ha már illúzió, akkor legyen kövér: hatalmas aranyszín parókát választott, ami a fenekéig leért, jótékonyan eltakarva a terebélyes tomport. Az idegen fürtök merev és szigorú csigákban örvénylettek le a néhai formás hátsóra, ami ma már csak szánalmas emlék volt. Már régen kihullott a saját haja. Ritkás fogsora szintén nem a vonzerejét volt hivatott növelni. A messzebb lévő dolgokat nem látta, így hunyorogni kényszerült, ha mégis valami felkeltette a figyelmét. A családja már többször figyelmeztette rá, hogy nevetségessé teszi magát, ahogy grimaszol. Ennek ellenére mindig a kíváncsiság aratott diadalt a hiúság felett: fejét előrevetve, mint egy karvaly, vicces grimaszokban próbálta értelmezni a távoli látványt. Ilyenkor néha még dobálta is egy kicsit a fejét, hátha csak a látószög rossz, és valójában egy ideális pontról kristálytisztán láthat. Enyhébb esetekben csak csücsörített, de néha ajkait ostobán lebiggyesztve, tátott szájjal bámult, mint egy kérődző marha.


- Hálám örökké az isteneké, hogy én nem vagyok ilyen drabális vaddisznó. – Állapította meg magában Pestilentia, aki szerint még mindig kellemesebb kebel nélkül leélni egy életet, mintsem derék nélkül. – Kövér. – Vonta le a lakonikus következtetést.
 

    Fallacia férje, Turbo, nevével ellentétben egy kicsi, kopaszodó, szánalomra méltó férfi volt. Egy fél fejjel alacsonyabb is volt a feleségénél, akinek csak az „igen, drágám” passzust tudta megállás nélkül mondogatni. Ez a mondat teljesen átvette az irányítást a néhai öntudatos Turbon, ha kérdezték is, csak ennyit tudott mondani, „igen, drágám”. Turbo csillogó gombszemeivel pásztázta a termet, szemmel láthatóan keresett valakit. Fallaciát a legkevésbé sem érdekelte, hogy merre kacsingat az ura, akit az istenek egy életre mellé rendeltek. Teljesen belefelejtkezett a csacsogásba. 
 

    Újra nyílt az ajtó, már legalább századszor. Egy arányos alkatú fiatal lány lépett be egy idősebb nő karjába kapaszkodva. A fiatal lány arcát sűrű fátyol borította, mintha a meghasadt szívét szeretné elrejteni a világ elől. A szűz Danuviára mindenki odafigyelt, hiába igyekezett az anyja karjába kapaszkodva elbújni a kíváncsi szemek elől. Lángoló vörös haja a zöld fátyol rejtekéből utat tört magának, és kacéran mutogatta a huncut csigákat a megbabonázott nézőknek. Fiatal, szűzies kebleit szintén ragyogó zöld selyembe csomagolta. A ruhája mindent egybevetve inkább lett kihívó és figyelemfelkeltő, mintsem ártatlan és gyermeki, ahogyan egy tizenhárom éves lánynak illett volna. Az anyja az utolsó porcikájáig kelta asszony volt, nem is kívánt holmi talmi római divatnak hódolni. Tüntetőleg megőrizte az őslakók viseletét, bár a durva kelméket finom selymekre cserélte.


    Turbo a feleségével mit sem törődve azonnal a két nő üdvözlésére sietett. Széles mosollyal megszorította Usaia kezét, majd szenvedélyes, bizsergetően bensőséges kézcsókot cuppantott Danuvia kézfejére.


- Á, Turbo! Mennyire vártam már a találkozást! Mama, egy kicsit magunkra hagynál? – Csicseregte a lány a korán kelő énekesmadarak hangján.


    Az anya fújtatott, mint egy tulok, elszakadt a türelme fonala, ami úgy tűnt, ezidáig sem volt túl erős. Egy durva mozdulattal lerántotta a lánya fejéről a fátylat, ami az árnyalattal sötétebb turbánba volt rafináltan belegyömöszölve. 
 

- Nézd meg, nézd meg! Hát ez történt a lányommal! Ez történt az én kis kincsemmel! Hát ki érti ezt?!? Mit vétett az istenek ellen, miért büntetnek minket? – Az anya kirohanása hangos jajveszékelésbe és zokogásba csapott át. 
 

    Danuvia próbálta a felbőszült anyát csillapítani. – Ne aggódj anyám, még rendbe jöhet a szemem…


    Turbo képtelen volt leplezni a rá törő undort. A látvány csúf fintort rajzolt az arcára. Danuvia tegnapi királynői szépsége semmivé lett. Az arca sebes és meggyötört volt, puha szemhéjai összeaszva tapadtak a gödörbe, ahol a smaragdzöld szemeknek kellett volna helyet foglalniuk. Egy borzasztóan elkínzott, megbecstelenített arc tekintett Turbora. A kedves érdeklődés, ami meghatározó jellemvonása volt Danuviának, egy alvilági démon kárörvendő mosolyába csapott át. Turbo határozottan undort érzett. Hányni akart.


- Anyám, én tudom, hogy Turbo hamarosan elválik a feleségétől, hogy összeházasodhassunk. Megígérte nekem. Így van, Turbo? – Danuvia keze a levegőt kaszálta, kereste a férfi kezét, hogy bátorságot meríthessen belőle. Turbo viszont elhúzódott. Az „igen, drágám” minden esetben jól bevált mondását sem ejtette ki a száján, a testes kelta asszonyt félretolva kiviharzott a teremből.


    Fallacia természetesen szem- és fültanúja volt a közjátéknak. Úgy tett, mintha nem venné észre a belépőket. Aztán eljátszotta, hogy nem hallja Usaiu kifakadását. Ezzel a magatartással nem volt egyedül. A teremben szinte minden szempár a fiatal kelta szépségre tapadt, amikor a fátyol lekerült. Egy pillanatra a nézőkbe belefagyott minden gondolat, levegőt sem tudtak venni a szörnyű látványtól. Aztán mindenki úgy tett, mintha nem látta volna az elcsúfított arcot. Fallacia viszont amennyire csak tehette, elégedetten itta magába a látványt. Már egyáltalán nem érezte soknak a pénzt, amit Devotusnak fizetett.


- Reggelre egyszerűen szétkaparta az arcát, az én gyönyörűséges lányom! – Usaia hangosan zokogott, miközben a fátylat igyekezett a helyére illeszteni. Bár nem volt közvetlen hallgatósága, fájdalmát mégsem bírta magába fojtani. – Hogyan adom így férjhez? Kinek kell egy ilyen lány? Mit csinálok vele? 
 

    Időközben megérkezett a trió harmadik tagja is, Serpentia. Ő egyedül érkezett, mivel nem volt férje. Férfikísérőt nem akart erre az estére, sejtette, hogy a fúriák baráti körében fogja kiélvezni a hangverseny minden pillanatát, kár is lett volna pénzt kiadni arra a kis időre, hogy egy fizetett férfi karján lépjen be a tűzoltóegyesület székházába. Büszkén, felszegett fejjel, és egyedül masírozott a barátnőihez. Pestilentiával volt hasonló korú, ám a keserűség mértékét tekintve mindkettőn túltett. 
 

    Serpentia egy szorosan a testhez simuló, színarany ruhát választott. Az eleje igen merészen ki volt vágva, a hasíték egészen a köldökéig engedte a kíváncsi tekinteteket. A nyakába egy olyan vastag aranyláncot tett, amivel akár egy lovat is ki lehetett volna pányvázni. Kebleit némi egyiptomi rafinériával egészen a torkáig tornyozta. A ruha a lábaira is szorosan tapadt, a haladásban erősen gátolta. Sebaj, egy elegáns ruha nem a kényelmet hivatott szolgálni. Ha a megjelenése úgy lett volna a leghatásosabb, kész lett volna akár törött üvegszilánkokba hemperegni. Alacsonysága ellenére az otthoni bronztükörben úgy zsűrizte a látványt, hogy egészen olyan, mint egy kisméretű istennő. A földi gazdagság minden jelét igyekezett apró testén hordozni. Ékkövekkel kirakott karperecek, gyűrűk és fülönfüggők. Tizenkét testőrt bérelt fel, akik elkísérték, mert félt, hogy még a tintasötét éjszakában is világítanak az aranyai, és valaki legyilkolja némi haszonért. Egy házat is lehetett volna venni a testére aggatott díszek árából.


    A két fúria rosszul leplezett döbbenettel fogadta, hogy valaki még rajtuk is képes volt túltenni. Serpentia macskamosolyával nyugtázta a viharos diadalt, majd fejét kacéran hátravetve kacagott egy kicsit. Csak hogy biztos legyen benne, hogy mindenki észrevette, ahogy belépett a terembe. Ha már ennyit foglalkozott vele, hogy mit vegyen magára, nem engedhette meg a város polgárainak, hogy figyelmen kívül hagyják a belépőjét. Néhány rá szegeződő pillantás után elégedetten könyvelhette el, hogy megjelenése nem maradt hatástalan. Hiába, a mélynövést valahogyan ellensúlyozni kell.


    Megfogta barátnői kezét, amennyire a számtalan gyűrű engedélyezte ezt neki, és édesen csicsergett. Mivel a gyűrűk seregétől az ujjait sem volt képes összezárni, mozdulatai csupán gesztusértékűek voltak. 
 

- Mennyire elragadóak vagytok mindketten ma este! Engem senki sem fog észrevenni, ha kettőtök közé ülök! Annyira jelentéktelennek érzem magam - egy színpadias sóhaj, drámai szemöldökfelvonással – de vigasztal a tudat, hogy a legeslegjobb barátnőim körében élvezhetem ki az estét, amikor a középszerű kis énekesnő önmegsemmisítő bukásának lehetünk szemtanúi! Igazán mondhattátok volna, hogy tegyek ki magamért, mert szégyenben maradok mellettetek! – Festett szempillái alól elégedetten vette észre, hogy bár Pestilentia némi kelmével igyekezett kebelbeli hiányosságait pótolni, a bordáira tapadó vékony bőre bárki számára nyilvánvalóvá tette a csalást. És Fallacia dereka is csak egyre vastagabb lesz, már inkább nevetséges a kövekkel kirakott öv, ami a sosemvolt dereka helyét volt hivatott kijelölni. Persze az ő szemöldökét egy egyiptomi rabszolgalány rajzolta át. Semmit sem bízott a véletlenre. Ezekben az egyiptomiakban meg lehet bízni az ízlés dolgában. Elégedetten konstatálta, hogy kebelbarátnői az ügyeskezű egyiptomi lányokban erősen hiányt szenvednek. 
 

- Ma este bárkivel hazamehetek. - Incselkedett tovább Serpentia. – Láttam Ahenobantész már megtalálta a bort hordozó szolgát. Hígítatlanul itta, láttam. - Mondta némi nyomatékkal, a hígítatlanul szót tagolva, jól érthetően. Pestilentia egy savanyú fintorral válaszolt. – Én a helyedben nem engedném, hogy ennyit vedeljen. Mi marad neked az est többi részére? – Serpentia nem tudta abbahagyni a témát annak ellenére, hogy Pestilentia festett arcán már átütöttek a szégyen természetes rózsái. Mestere volt a provokálásnak.


- Jaj, Drágám, ne aggódj miatta! Csak azért iszik ennyit, mert olyan, mint egy fékezhetetlen csődör! Nem bír uralkodni a szenvedélyén! Esténként szabályosan el kell menekülnöm előle, ha nem akarom, hogy összetörje finom csontjaimat! Bár ezt te nem értheted, milyen a házasság szenvedélye, amikor ennyi év, ennyi tapasztalat sodor két embert egymáshoz mind közelebb és közelebb. – Pestilentia igyekezett legalább szóban megmenteni valami kis becsületet a házasságának romjaiból. A szenvedély szót nyomatékosítandó borzongást színlelt, de a mozdulat inkább egy ázott madár kudarcára hajazott, aki a tollai tökéletes átnedvesedését igyekszik elkerülni. Szánalmasan aszott kezeivel hevesen gesztikulált, némi légörvényt keltve maga körül, hogy hűsítse a szégyen lázrózsáit. 
 

- Valóban? Tényleg nem tudom elképzelni, milyen unalmas lehet éveken keresztül ugyanazt a férfit nézni az ágyamban! Én nem tudnék így élni! Szükségem van a változatosságra, a kalandra, a kihívásra! Az ismeretlen felfedezésére! Hogy minden este meghódítsanak, hogy ostromoljanak! – Kontrázott Serpentia. Szép szemöldökének játéka csak alátámasztotta a mondanivalóját. 
 

- Fallacia drágám, jól láttam, hogy a tiszteletre méltó Turbo viharzott ki pont az érkezésem előtt? Mi lelte ezt a tökéletes római férfit, ezt az Adoniszt, hogy ily heveskedésre ragadtatta el magát? Amióta csak ismerem, lassan vonul, mint egy csiga.


- Á, ne is foglalkozz vele, valami halaszthatatlan üzleti ügy… - Fallacia próbálta magáról elterelni a beszélgetés fonalát. Savanyú arccal, összehúzott vállakkal gubbasztott.


    Fallacia mélyen hallgatott kettejük között, Férfi témában nem sok mondanivalója akadt. A felnőtt fia volt az utolsó meztelen férfi, akit látott, amikor megfürdette csecsemőként. Turbo már nem vette a fáradtságot, hogy megkeresse a szenvedélyes nőt a torzuló testben. Serpentia vénlány hírében állt, senki sem tudott róla, hogy lett volna valaha is kérője. Az idő múlásával persze izgalmas történetek kerültek napvilágra arról, hogy a város összes tisztes férfiembere beleszeretett Serpentiába, de ő mindet hideg közönnyel visszautasította. Ezek a történetek egyenesen Serpentiától származtak. Az igazság, amit még magának is gyűlölt bevallani, az volt, ha férfitestre vágyott, fizetnie kellett érte. Sokat. Néha nagy csinnadrattával elutazott távoli városokba, ahol az állítólagos szeretőivel pihent, de ilyenkor igyekezett tudatos étkezéssel és testmozgással helyrehozni a mértéktelen lakomák árulkodó jeleit. Pestilentia pedig teljesen hidegen hagyta a férjét, erről tudott minden kéjnő az egész Provinciában, akik legendákat meséltek Ahenobantész férfierejéről. Pestilentia ezt az erószi hatalmat sajnos sosem tapasztalhatta meg, férje ezt másoknak tartogatta.


    A három fúria friss méreggel telve, barátságosan egymásba karolva vonult át a nagyterembe, ahol rövidesen kezdetét vette a hangverseny. Valami megmagyarázhatatlan kötelék tartotta össze őket, mert nehéz barátságnak nevezni egy olyan kapcsolatot, ahol a felek rendszeresen egymásba marnak. Többet nem szóltak egymáshoz, mindhármuknak időre volt szüksége, hogy felvértezze magát a következő csörtére. 

 

Nincsenek megjegyzések: