2013. április 15., hétfő

Légy átkozott! (harmadik fejezet)

itt olvashatod az előzményeket (fejezetek linkjei)
 

   A nappal nem Devotus vadászideje volt. Ijesztő külleme miatt került minden lehetőséget, hogy az éhes tekintetek belemarhassanak. Igyekezett nem adni alkalmat a tisztes polgároknak, hogy a szájukra vehessék. De mégis, volt valami, ami a napfényre csalogatta az éjszaka és a sötétség urát. Valami, pontosabban valaki, aki miatt érdemes volt némi kockázatot vállalni.

    Devotus, ha tehette, nem ment emberek közé, de néha kénytelen volt némi elemózsiát vételezni magának és Bastetnek, a fekete kandúrnak, akivel megosztotta önkéntes magányát. De ez alkalommal nem a kényszer vitte rá, hogy kimozduljon, hanem a szíve.

    Aelia Sabina elbűvölő egyénisége csalta ki barlangjából a torz mágust. Tudta, hogy ma egyedül jön, mert minden előre eltervezett eseményt könnyűszerrel megtudhatott, ami érdekelte a jövőből. A fejébe alkalomszerűen betörő démonok a fájdalomért cserébe mindent elárultak neki, amire csak kíváncsi volt. Persze csakis a maguk szabta szabályok szerint. Például Devotus halálának időpontját és módját sosem voltak hajlandóak elárulni. A jövő néhány izgalmas pillanatát megtartották maguknak.

    Szerette volna látni ezt az üde jelenséget, szeretett volna egy kicsit sütkérezni a boldog és önfeledt szépség simogató sugaraiban. Már nagyon rég nem látta a nőt. Hiányzott a közelsége, az eleven lénye. Bár sosem váltottak egyetlen szót sem, Aelia talán nem is tudott Devotus létezéséről, a mágus mégis jól ismerte a híres énekesnőt. Ismerte minden mozdulatát, arcának játékát, az illatát, a rakoncátlan hajtincseit, amit akárhogyan fésült, mindig kócos maradt, az erek lefutását a karján, a körmeinek ívét. Mindent tudott a nőről, az egyetlen szépségről, ami a földön megadatott neki. Minden előadására elment. Követte a provincia más városaiba is, ha épp ott lépett fel. De Aelia nem tudta meg, hogy van egy különös hódolója. Devotus az árnyékos oldalon élt, és nem is mozdult ki onnan. Az énekesnő pedig maga volt a fény Devotus szerint. A Nap és a Hold sem találkozhatnak, bármennyire is vágynak egymás társaságára. Bár állítólag volt rá példa, de az egy másik történet.

    Ezen a napon is azért merészkedett az emberek közé,- vállalva a kockázatot, hogy valaki meg találja szólítani - mert a szépség hiánya a démonokkal teli életében már elviselhetetlen volt. Úgy kellett neki az énekesnőből áradó derű és boldogság, mint fuldoklónak a levegő. Kockáztatott.

    Az utcára mindig talpig felöltözve, bebugyolálva lépett ki. Fejét is betekerte, amennyire lehetett, hatalmas csuklyát húzott rá, földre szegezett tekintettel közlekedett, hogy csak a talpa alatti kis földdarabot látta. Szigorúan a saját lábára meredve, sietve rohant végig a városon, amennyire elhajlott csontjai engedték a haladást. Az évben csupán egy- két nap volt, amikor nem tudta sötétedés után elintézni a dolgait, de ezek a kirándulások is napokig emésztették. Nem volt könnyű magát túltenni rajta. Egész életében hallgatta a sutyorgásokat és pusmogásokat, aminek ő maga volt a tárgya. Megszokta, de nem tudta elfogadni. Tisztában volt vele, hogy a külsejével sosem lesz képes beilleszkedni egy ép emberek alkotta társadalomba, az értelmével felfogta ezt, de a szíve sosem volt képes megbékélni. Amit elfogad az ész, az ellen lázad a szív.

- Itt van ez a torzszülött- hallotta, amint összesúgnak a háta mögött.

- Gyerekek, azonnal gyertek el onnan!

- Ne nézz rá, mert szörnyet halsz!

- Nemcsak félelmetes, hanem undorító is.

- Ha elment melletted, sosem lesz gyereked!

- A lehelete is pusztulást hoz!

- Ezt biztosan nem anya szülte!

- Ha rád néz, biztosan ki fog hullani a hajad!

- Démonokkal és sötét erőkkel szövetkezik. Lehet, hogy maga is démon! Emberre emlékeztető külsővel akar minket megtéveszteni!!!

    Ilyen és ehhez hasonló megjegyzések csattantak a púpos hátán, amikor kénytelen volt fényes nappal mutatkozni. Általában nem foglalkozott az emberekkel, ebben a testben élte le az egész életét, meg kellett tanulnia elviselni a rá mért csapást. Megbarátkozni sosem tudott a küllemével, de idővel megtanulta elviselni. A látvány még önmagában nem is zavarta. Viszont a fájdalom, ami időről időre elviselhetetlenebb volt, megrémítette. Mindig úgy érezte, hogy egy erősebb hullámot nem tudna elviselni. Aztán a kínok mind erősebb lökéssel tekerték elhajlott végtagjait, és mindig kibírta valahogy. De a fejfájást, azt nem tudta megszokni. Többször gondolt rá, hogy önkezével vet véget a szenvedéseinek. De az istenek megbüntették volna. Ilyesmit nem tehet. Még ő sem. Az embernek hordoznia kell a terhet, amit az égiek tesznek a vállára.

    Amikor még óvatlan volt, és nem bugyolálta be magát a ruha alatt, történt egy borzasztó eset. Attól kezdve mindig nagyon vigyázott rá, hogy testének egy darabkáját se pillanthassa meg senki sem. Hófehér volt a bőre, mert napfény sosem csókolhatta. Száraz és szétrepedezett volt, akár a szomjas föld. Az emberek undorodtak tőle, mert olyan volt, mint egy vedlő kígyó.

    Egy igen eleven gyerek szaladgált egy sikátorban, ahol át kellett vágnia. Mindig a szűk sikátorokat választotta, mert ott kevesebben jártak, alig találkozott emberekkel. Főleg sötétedés után. De ahogy befordult a sarkon, meglátta a fiúcskát. Épp egy kiskutyát dobált kavicsokkal, miközben valami obszcén dalocskát énekelt. Nem szerette a gyerekeket, kiszámíthatatlannak tartotta őket. De eldöntötte, hogy nem hátrál meg. Ha nem vág át a sikátoron, kénytelen lenne a szélesebbik utcát választani, ahol még szekerek is járnak. Marad a sikátor. Rövidebb is. Hangosan megköszörülte a torkát, hogy a gyerek észrevegye. Ha észreveszi, biztosan megijed és elszalad. Ezt az egérutat szerette volna megadni a kölyöknek, hogy elmenekülhessen.

    Észre is vette őt. Abbahagyta a dalolást, a kiskutya megragadta az alkalmat és elinalt. Általában az állatok sem szerették Devotus társaságát, kivéve Bastetet, a félszemű kandúrt. De Bastet maga sem volt egyszerű eset, nem véletlenül fonódott össze a sorsuk nekik kettejüknek.

    A kisfiú szeme elkerekedett, de egyáltalán nem úgy tűnt, mint aki menekülni akar. Devotus várt. A gyerek a ványadt görbe lábain bicegve elindult felé. Mintha még mosolygott is volna. Mindenesetre a félelem legkisebb jelét sem mutatta. Devotus nem tudta, hogy mit csináljon. Számára az volt a természetes, ha mindenki elmenekült, aki meglátta a jellegzetes fekete ruháját és az álláig lehúzott csuklyát. A mágusok gyakran viseltek sötét színű ruhákat, de itt, Aquincumban nem hemzsegtek a varázslók és csillagászok, mint Alexandriában. Itt a sötét köpeny egyet jelentett Devotussal. A gyerek cseppet sem félt. Devotus szíve a torkában dobogott. A fiú egészen közel merészkedett a mágushoz.

    Egy pillanatig csak álltak egymással szemben, a fiú mintha be akart volna kukkantani a csuklya alá. Devotus magas volt, a gyermek pedig a fejlődési rendellenessége miatt sokkal kisebb, mint a korabeliek, esélye sem lett volna Devotus arcába nézni. Sokkal alacsonyabb volt, talán ezért is maradt a mágus mozdulatlan. Maga sem tudta, hogy mit kellene tennie. Ilyen helyzetbe még sosem került! Hirtelen egy váratlan mozdulattal a gyerek megrántotta Devotus ruháját. A csuklya láthatóvá tette az arca alsó részét, egészen az orráig. A gyerek vihogott és tapsikolt örömében. Egy kicsit sem tűnt döbbentnek vagy riadtnak.

- Te tényleg szörnyeteg vagy! Undorító förmedvény! Az anyádat meggyalázta egy szatír! – Elégedetten kurjongatva egyik lábáról a másikra ugrált, tapsikolt, élvezte a megalázott feletti diadalt. Valószínűleg nem először élte át ezt a mámorító érzést, és Devotus leleplezésében is valami ilyesmi élményt hajszolt.

    Devotus érezte a koponyájában támadt nyomást. Mintha egy szöget vertek volna be a feje legtetejére. A jól ismert fájdalom teljesen váratlanul tört rá. A halántékán vadul lüktetett az ér, a vére akár egy áradó folyó zubogott az agyába. Az ép szeme kiüvegesedett, olyan lett, mint a másik, ami már teljesen fehér volt, és nem is látott vele. A fájdalom egyik pillanatról a másikra átvette az uralmat szegény megnyomorodott teste felett. Az utolsó saját gondolata az volt, hogy milyen igaza van a gyereknek. Ő egy szörnyeteg. Nem méltó az életre. Aztán többre nem emlékezett.

    Mivel a fiúcska még mindig mellette állt, és fennhangon kiabálta a mocskos szavakat, Devotus hátrahajtotta a csuklyát, teljesen láthatóvá tette az arcát. Az arc, bár Devotus összetéveszthetetlen vonásait hordozta, mégis, valami más volt. Valami hideg, élettelen, valami megfoghatatlan és kegyetlen. Volt benne valami démoni. A fiú borzasztóan megrémült, amikor belenézett a rémisztő arcba, csikorgatta a fogait habzó nyál csurgott a szájából, amikor a tejszín szemek belenéztek, bele, egészen a belsejébe. A mágus két göcsörtös kezével megfogta a gyermek koponyáját. Finoman, nem erősen tartotta az apró fejet, de elég határozottan ahhoz, hogy ne tudjon máshova nézni, vagy ne téphesse ki magát a göbös, inas kezekből. Ahogyan a kígyó igéző tekintetével megbűvöli az egérkét, akit meg fog enni, úgy bűvölte meg a tejszín szempár a gyereket, aki magatehetetlenül állt, és várta, hogy mi lesz. Nem próbált menekülni, ernyedt karjai megadóan lógtak a teste mellett, mintha nem is hozzá tartoznának.

- Légy átkozott! – A mágus csak ennyit mondott, és rálehelt a fiúcskára. Lehelete hűvös párája egy pillanatig gomolygott kettejük között, mint a téli reggelek meleg lehelete, aztán eltűnt a fiúcska résnyire nyitott szájában. A mágus elengedte a gyereket, gyorsan visszahúzta a csuklyát, és továbbsietett, mintha semmi sem történt volna.

    Fészkének rejtekében a hangok incselkedtek vele. Mint mindig. Nem hagytak neki nyugtot. Akkor már tudta, hogy mi történt, hogy mit tett.

- Megölted azt a gyereket?!? Ugye tudod, hogy megöltél egy gyereket? Semmit sem ártott neked! Csak a hiúságodnak ártott! Mit gondolsz mi vagy? Egy szörnyeteg vagy! Egy torzszülött! Anyád démonokkal hált!

    Tudta. Mégis annyira borzasztó volt hallania. A saját fejében. Nem tudott hova bújni a hangok elől. Mindenhova vele mentek. Az őt körülvevő szellemek, démonok, rég elhaltak lelkei őszi falevelekként keringtek körülötte. Néha valami halovány alakot is látni vélt, de a legtöbbször csak érezte a jelenlétüket, és határozottan hallotta a hangjukat. Valahogy a hangjukat őrizték meg a legtovább a haláluk után, arról még sok- sok évig fel tudta ismerni őket. Aztán jónéhány emberöltő után azt is elveszítették, jellegtelen lett, már nem emlékeztetett a néhai élő saját hangjára. Csak egy hang, ami bárkié lehetett. Akárkié.

A testük alakjához nem ragaszkodtak ennyire, azt hamar elfelejtették maguk is. Mivel közvetlenül a haláluk előtti, a haláluk pillanatában meglévő külsejükkel léptek át az örök sötétség birodalmába, ez nem volt olyan emlék, amire szívesen emlékeztek vissza. Így a legtöbb halott, szellem, még Devotus számára is alaktalan volt. Az emberi tulajdonságaik hamar lefoszlottak róluk, ugyanúgy, mint a húsuk a csontvázaikról. Aztán csak a lelkük esszenciája maradt, ami már a legkevésbé sem hordozta azokat az erényeket, amire az élők oly büszkék. A nehéz tanulással és fegyelmezéssel felcsipegetett tulajdonságok a hússal együtt foszlottak le a lélekről.

- Megöltél egy gyereket! Egy védtelen gyereket! – Kántálták a szellemek százféle nyelven.



    A történtek után úgy bebugyolálta magát minden alkalommal, mint egy egyiptomi múmia. Nem bírta volna elviselni, ha ez még egyszer megtörténik. Nem engedhette meg, hogy a démonok még egyszer átvegyék az irányítást a teste felett, és ártatlan embereket gyilkoljanak meg. Koncentrálással, a tudata irányításával távol tudta tartani a szellemeket a saját testétől, amit a halottak előszeretettel használtak. De ez sem ment túl sokáig. Egy élő testébe költözni, még ha csak néhány pillanatra is, hatalmas élvezetet jelentett a számukra. Devotus pedig egy nyitott ajtó volt az élők és a holtak között. Nagyon oda kellett figyelnie, hogy ne járkálhasson rajta mindenki keresztül.

    A haját minden nap leborotválta, nem viselt sem bajuszt, sem szakállat. Pergamenszerű bőrét saját, gyógynövényekből készült kenőcseivel próbálta ápolni. A húzódó, feszítő érzést meg tudta szüntetni, de folyamatosan hullottak le az apró, hópihényi elhalt bőrdarabok. Maga is mosolygott a dolog visszásságán: a bőre már halott, talán a lelke is, csak a teste él, de az is csak azért, hogy gyötörje őt.

    Néhány nappal később hallotta, hogy a gyerek valóban meghalt. Egyszerűen elvérzett. A fülén, az orrán, a szemén át, minden létező nyíláson keresztül, ami az emberen van. Senki sem tudta mi a baja, nem tudtak rajta segíteni, egy nap leforgása alatt kiszenvedett. Reggel nem kelt fel az ágyból, hasfájásra panaszkodott. Az anyja megijedt, otthon maradt vele. A gyerek egyre sápadtabb lett, karikás szemeivel segélykérőn nézett az anyjára. Délben már vérzett az orra, majd a szemeiből is könny helyett vér szivárgott. Estére egy csepp vér, annyi nem maradt a kis testben.

    Néhány önjelölt szemtanú látni vélte a rettegett mágust aznap a sikátor közelében, így az emberek azonnal összekapcsolták a fiú halálát Devotussal. Ilyen szörnyű és értelmetlen halált még az öregek sem láttak, mindenki azonnal mágiára gyanakodott. Persze azt nem tudták, hogy egy mágusnak mi dolga lehetett egy gyerekkel, el nem tudták képzelni, hogy egy derékig érő kisember miben keresztezheti egy felnőtt útját.

    Annál jobban féltek tőle, mintsem hogy kérdőre vonják, vagy felelősségét kimondják, csak egymás között beszéltek a dologról, mindenki a maga szája íze szerint tovább színezte a történetet. Aztán néhány hét múlva Devotus már gond nélkül végig tudott sétálni akár a főúton is, mindenki a lehető legnagyobb ívben kikerülte. Nem néztek rá, nem suttogtak félhangosan a háta mögött, hogy épp meghallja. Féltek tőle és tisztelték. A városlakók számára egyértelmű bizonyítékot szolgáltatott arra, hogy a túlvilági hatalmak korlátlan ura. Még ha ez nem is volt igaz, Aquincum népe így hitte.

    És ezzel indult be az üzlet igazán. Jó pénzért amuletteket, rontásokat készített bárkinek, aki fel merte keresni. Jóslatokat készített szerelmes lányoknak, hogy hogyan sikerül a házasság, a csillagállást elemezte a születendő gyermekeknek, hűtlen férjeket térített haza és ismeretlen betegségeket gyógyított. Ez volt a munkája üdvösebbik része, az, amelyik békét hozott a lelkének. Gyógyítani szeretett, úgy érezte, legalább egy kis jót tesz.

    A kellemetlenebb, ám annál jövedelmezőbb feladat az átkok kérése volt. Maga is meglepődött, hogy a jámbor polgárok mennyi keserűséget hordoznak magukban. Mindig akadt valaki, aki a szomszédja vagy üzletfele vesztét akarta. Gyakran egy nőt akartak maguknak a férfiak, olyat, aki sosem hagyja el őket, és hű társuk lesz egész életükben. Mintha ez elérhetetlen lenne mágia nélkül! A lóversenyek győzteseinek érdekében néha egész csoportok keresték fel a rettegett mágust. Hihetetlen pénzösszegeket képesek voltak kifizetni, hogy az általuk preferált kocsihajtó legyen a befutó. Néha olyan banális dolgok miatt mentek hozzá, hogy a másik nem fizetett időben, holott megígérte. Pénz! Mit számít egy életért cserébe! Devotus képtelen volt megérteni ezeket a dolgokat, de nem is töprengett sokat azon, hogy milyenek az emberek, csak tette a dolgát. Békén hagyták, és megélt. A maga módján beilleszkedett a közösségbe, ami talán még nála is torzabb volt. Nem értette az embereket, az érzelmeiket. 

mozaik a mai Spanyolország területéről
 




Nincsenek megjegyzések: