2013. április 10., szerda

Légy átkozott! (első fejezet)



- Szóval folyjon ki a szeme?

- Igen, igen! Mind a kettő! Ez nem egyértelmű?

- Nem, drága asszonyom, már mondtam, ha páros szervekre kér rontást, azt nem dupla áron számítom, de kell felárat fizetni. Ez a szabály érvényes a végtagokra, fülekre, szemekre. Mert lehet úgy is kérni az átkot, hogy csak az egyik szeme folyjon ki.

- Jól van. Én azt akarom, hogy mindkét szeme folyjon ki annak a cédának! Szemet vetett a férjemre! Mit szemet vetett, rákacsintott! A jelenlétemben! Ez tűrhetetlen...

- Drága Fallacia asszony! Kérlek tartsd meg magadnak a részleteket. Az én feladatom az, hogy átkot kérjek az alvilági szellemektől, rontást hozzak annak a fejére, akit megneveztél. Nem akarom a holtak birodalmának urait az élők csip-csup dolgaival fárasztani. Ráadásul te is tudod, mennyire szeszélyesek, ha túl sokat tudnak meg rólad, esetleg magadra irányítod a figyelmüket. Ez esetben pedig az átkod fordítva fog elsülni, a saját fejedre vonod a rontást.

   Ez csak nagyon nagy vonalakban volt igaz, de Devotus nem tudta mivel fékezni a felbőszült asszony kígyónyelvét. Az alvilági démonokkal fenyegetőzni mindig hatásosnak bizonyult mind a babonás rómaiakkal, mind pedig a rómaivá lett keltákkal szemben.

- Jól van, csak csináld a dolgod. Azt akarom, hogy már holnap folyjon ki a szeme annak a férfifaló lupának!

- Fallacia, drágám, ismét a megértésedért kell, hogy esedezzem. Ma semmiképp sem lehetséges. Az átkot legkorábban ma éjszaka tudom elkészíteni, a démonok megidézésével pedig meg kell várnom a következő teliholdat. Az még három nap. Akkor.

- Kérlek a részletekkel ne terhelj. A hideg kiráz, ha arra gondolok, hogy ezzel a kinézettel emberek közé merészkedsz. Az pedig, hogy egy teliholdas éjszakán mit művelsz a halottak között...brrr...nem akarok belegondolni.

   Fallacia asszony drámaian forgatta a szemeit, eljátszotta a libabőrözés bizsergetően izgalmas jelenetét is, de közben nagyon ügyelt rá, hogy még véletlenül se kelljen arra a helyre néznie, ahol a férfi arcát sejtette lesütött szempillái fátylán keresztül. Mert tényleg a hideg futkosott a hátán Devotustól.

- Valakinek ezt is meg kell csinálni. A tapasztalataim alapján igen nagy az érdeklődés a munkám iránt… - Vágott vissza finoman Devotus.

   Sokat pletykáltak a mágusról Aquincumban, de senki sem merte kimondani a nevét, vagy megkérdezni tőle, hogy valójában mi is az igazság. Évek óta mindennapos téma volt a piacon a rabszolgák között, a város előkelőinek bormámoros vacsoráin, az illatos női budoárokban és a katonai fürdőkben. Mégis, alig volt egy- két ember, aki tényleg látta az arcát. Ennek ellenére mindenki ismerni vélte, milyen rémisztő megjelenése van a titokzatos férfinek.

   Fallacia sem láthatta most Devotus arcát, szerette volna, meg nem is. Kíváncsi volt- mint mindenre- , hogy tényleg annyira torz-e, de félt is tőle, mert azt hallotta, a nőnek, aki meglátja ennek a torzszülöttnek az arcát, kihullik minden haja. Próbálta óvatosan kifürkészni, hátha legalább egy kis részletet megpillanthat (mert ugye egy kis részlet látványától csak nem hullik ki minden haja), amit majd borzongva mesélhet el a barátnőinek. Aztán belegondolt, hogy mégsem adhatja tovább a számára legértékesebb közönségnek, hogy milyen az átokkészítő arca, mert akkor fel kellene fednie, miért is látogatta meg. Azt pedig a világ minden hajfürtjéért sem tenné, az borzalmas szégyen lenne. Sosem árulná el még a legkedvesebb barátnőinek sem, hogy féltékeny a férjére. És mindennek tetejébe még oka is van rá. Maradt a kíváncsiskodás, de ezirányú éhsége kielégítetlen maradt. Devotus odújában szinte sötét volt, a férfi csuklyát viselt, és lehajtott fejjel beszélt. Semmit sem pillanthatott meg a kíváncsi asszony.

- Ahhh. - Szakadt ki az elégedetlen sóhaj az asszonyból. - Ha várnom kell, hát várok. Még néhány nap a szégyenben már semmit sem tesz. Még néhány megalázó nap, már igazán nem számít. Legyen, ahogyan akarod.

- Drága Fallacia, kérlek ne neheztelj rám. Ez az istenek törvénye, nekünk embereknek még egy gondolat erejéig sem szabad megkérdőjeleznünk az égiek akaratát.

Miközben Devotus igyekezett némi tiszteletet ébreszteni az asszonyban az istenek iránt, érezte, hogy a fejfájása, mint egy hangtalan kígyó, előlopakodik a gerince mélyéről. Mindig orvul kúszott fel a testébe, a háta közepéről indult, és mire elérte a koponyáját, elviselhetetlen fájdalommá duzzadt.

   Próbált türelmesen és alázattal beszélni az előkelő hölgyhöz, de érezte, már nem bírja sokáig. A kevéske fény, ami a korhadó deszkák között beszűrődött, éles tűként szúrta a szemeit. Hiába csukta be, a szemhéján keresztül is érezte az apró döféseket. Néhány óra, és elviselhetetlen lesz. Mint mindig. Meg kell szabadulnia az asszonytól, de sürgősen.

- Kérlek, Fallacia, hagyj most dolgozni. Minden szükséges részletet tudattál velem, amire szükségem van az átok megidézéséhez. A fizetségem felét most kérem, a maradékot holdtölte után, ha teljesült az átok.

- Nem sok egy kicsit, amit kérsz? Mégis ki vagy te, hogy ennyi pénzt egyáltalán ki mersz mondani? Van más is ám a városban, aki képes átkokat osztani!- Igyekezett az asszony a maga egyszerű módján alkudozni.

- Önként jöttél el hozzám, de még most is mehetsz máshoz. Mi több, magad is megidézheted az alvilág démonait, a sötét erőket! Te is kérhetsz tőlük átkot! Máshoz is mehetsz rontásért, de tudod, hogy az én módszereim mennyire hatékonyak, ezért jöttél hozzám!- Devotus tudta nagyon jól, hogy miket beszélnek róla, ezzel könnyen le tudta csillapítani a feldühödött asszony indulatait. Egy lépés az asszony felé, csakis szavainak nyomatékosítása végett, és Fallacia már azt is megbánta, hogy egyáltalán eszébe jutott az alkudozás.

- Jól van na, nem mondtam, hogy máshoz fogok menni. Csak akkor is szemérmetlenül sok pénzt kérsz egy átokért...- visszakozott, és legszívesebben visszaszívta volna az imént kimondott szavait.

- Egy gladiátor sem szúrná le olcsóbban a nőt neked. Csak akkor nem szenvedne. Te pedig azt akarod, hogy az a nő nagyon is sokat szenvedjen. Ezt az örömöt egy bérgyilkos nem tudja neked megadni. Csakis én. Az áraim a piacon nagyon is korrektek. – Devotus is engedékenyebb hangra váltott, de nem engedte, hogy a nő, csak azért, mert felsőbb körökből származtatja magát, azt higgye, hogy ő, Devotus, a torzsága mellett még ostoba is.

- Nem vagyok én ilyen torz, mint te! Nem lelem örömöm egy másik asszony szenvedéseiben! Én csak azt kérem neki, amit megérdemel! Ha lenne benne egy csepp tisztesség, nem kérnék átkot a fejére! Nem vagyok én olyan!

- Nézd Fallacia, nem azért vagyunk itt, hogy megvitassuk, milyen vagy. - Próbálta Devotus a beszélgetést visszaterelni az eredeti medrébe. - Aki hozzám fordul, az rosszat akar valakinek. Te is rontást kérsz. Én nem kérdezem, hogy miért, nem ítélkezem, hogy helyesen döntesz-e. Egy szolgáltatást nyújtok neked, te pedig pénzt nekem. Valamit valamiért. Quid pro quo.

   Fallacia azonban a legkevésbé sem szándékozta abbahagyni a mondandóját. Egyre csak járt a szája, de Devotus már nem tudta követni, mit fecseg a nő. Látta, hogy Fallacia dühösen lecsapott egy erszényt az asztalra, meg sem számolta a tartalmát. A fájdalom egyre feljebb kúszott a gerincén, elérte a fejét. Ahogyan szétterpeszkedett az amorf koponyában a fájdalom, mint egy jóllakott oroszlán, a férfi már nem tudta megkülönböztetni a hangokat, mindent elnyelt az egyre hangosodó zúgás. Még látta, hogy Fallacia szája megállás nélkül mozog, de akár víz alatt is lehetett volna a feje, nem hallott semmit.

   Karon ragadta az asszonyt és finoman kitette az ajtón. Fallacia valószínűleg még mondhatott valamit, összevont szemöldökkel mintha választ várt volna egy kérdésre. Devotus viszont betette az ajtót, nem törődött egy pillanatig sem a vendégével, aki épp egy munkára kérte fel. Hálásnak és alázatosnak kellett volna lennie, de nem bírt az elvárásoknak megfelelően viselkedni. Hátát az ajtónak vetette, torz kezeivel a szétesni kívánó koponyáját igyekezett összetartani. Fejét a kezei közt dédelgetve lerogyott a földre. Csak ült, összekucorodva, mint egy éhes gyermek, és levegőt alig kapott a fejében tomboló fájdalomtól. Csorogtak a könnyei, egészen eláztatták a köpenyét.

- Ne! Még ne! Hagyjatok békén!- kiabálta egyre elkeseredettebb hangon, de már maga sem tudta kivel perlekedik. Csak kiabált az üres házban. Kezeivel céltalanul kalimpált, néha megpróbált talpra állni. Lábai minduntalan összecsuklottak, és már a terjengő vizeletszagot sem érezte...

pompeii mozaik



folyt. köv.

Nincsenek megjegyzések: